Az Egyesült Államok és Irán megállapodott az augusztus 17-én lejáró, eredetileg hatvan napra szóló tűzszünet meghosszabbításáról – közölték szerdán pakisztáni kormányzati források.
Ha az értesülést Washington és Teherán is megerősíti, az azt jelenti, hogy a két ország a súlyos júliusi válság ellenére sem mondott le az iszlámábádi rendezési folyamatról.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az Egyesült Államok és Irán elvben megállapodott arról, hogy meghosszabbítja a júniusban létrejött úgynevezett Islamabad Memorandum of Understanding, vagyis az iszlámábádi egyetértési memorandum alapján kialakított hatvan napos időszakot – jelentette szerdán az Anadolu pakisztáni kormányzati forrásokra hivatkozva.
Az eredeti határidő augusztus 17-én jár le. A megállapodás lehetőségét maga a júniusi memorandum is tartalmazza: Washington és Teherán vállalta, hogy legfeljebb hatvan napon belül megpróbál végleges rendezést kidolgozni, de a határidő közös beleegyezéssel meghosszabbítható. Egyelőre nem világos, hogy az újabb tárgyalási időszak meddig tart majd.
Ez lényegesen több az egyszerű technikai hosszabbításnál. A júniusban aláírt megállapodás július elején összeomlani látszott. Donald Trump amerikai elnök július 8-án azt mondta, hogy számára az iráni megállapodás „véget ért”, miután a közvetett tárgyalások nem vezettek haladáshoz, Washington pedig ismét katonai csapásokat indított Irán ellen. Pakisztán ugyanazon a napon még arra szólította fel a feleket, hogy továbbra is tartsák magukat az iszlámábádi memorandumhoz.
A mostani értesülés ezért arra utal, hogy a diplomáciai folyamat a katonai összecsapások ellenére sem szakadt meg véglegesen.
A tűzszünet csak időt adott
Az Islamabad Memorandum nem klasszikus békeszerződés. Sokkal inkább egy átmeneti politikai és katonai keret, amelyben a két fél megpróbálta leállítani a háborút, miközben a valóban nehéz kérdéseket későbbre halasztotta.
A Fehér Ház által az amerikai Kongresszusnak is továbbított, 14 pontból álló dokumentum szerint az Egyesült Államok és Irán vállalta az ellenségeskedések beszüntetését és azt, hogy hatvan napon át tárgyal egy végleges megállapodásról. A memorandum kitért a Hormuzi-szoros hajózására, a szankciókra, az iráni befagyasztott pénzeszközökre, az ország újjáépítésére és – mindenekelőtt – Irán nukleáris programjára is.
A nukleáris kérdést azonban nem rendezte
Teherán ismét vállalta, hogy nem fejleszt nukleáris fegyvert, a feleknek pedig később kell megállapodniuk a már felhalmozott dúsított urán sorsáról, valamint arról, milyen urándúsítási tevékenységet folytathat Irán a jövőben. A dokumentum szerint addig Iránnak fenn kell tartania nukleáris program status quo-t, Washington pedig nem vezet be újabb szankciókat és nem telepít további amerikai erőket a térségbe.
Ezek a részletek tartoznak a legnehezebben rendezhető kérdések közé. Az Egyesült Államok és Izrael számára az iráni nukleáris program korlátozása alapvető biztonsági követelmény, miközben Teherán az urándúsítást szuverén jogának tekinti, és a szankciók érdemi feloldásához köti a tartós megállapodást.
Az eredeti hatvan nap tehát nem arra szolgált, hogy addigra már minden vitát megoldjanak, hanem arra, hogy a felek olyan politikai alkut találjanak, amely mellett egyiküknek sem éri meg újrakezdeni a teljes körű háborút.
Hormuz nélkül nincs igazi megállapodás
A másik kulcskérdés a Hormuzi-szoros. A világ egyik legfontosabb tengeri útvonalának lezárása vagy akár csak tartós bizonytalansága önmagában képes súlyos zavarokat okozni a nemzetközi energiapiacon. Az iráni–amerikai háború alatt Teherán ezért az egyik legerősebb stratégiai eszközeként használta a szorost.
A júniusi memorandum alapján az Egyesült Államoknak fokozatosan fel kellett számolnia az iráni tengeri kereskedelmet korlátozó intézkedéseket, Iránnak pedig biztosítania kellett a kereskedelmi hajók áthaladását. Az iszlámábádi tárgyalások egyik elsődleges célja kezdettől fogva az volt, hogy a tengeri forgalom normalizálása révén mérsékeljék az energiaárakra és a világgazdaságra nehezedő nyomást.
A probléma az, hogy Hormuz egyben kiváló iráni alkuérték. Teherán számára a szoros teljes és tartós megnyitása azt jelenti, hogy lemond egyik leghatékonyabb nyomásgyakorló eszközének használatáról. Washington viszont aligha fogadna el olyan végleges rendezést, amelyben Irán bármikor újra megbéníthatná a Perzsa-öbölből induló energiakereskedelem jelentős részét.
A júliusi válság jól megmutatta ennek az ellentmondásnak a súlyát. A tűzszünet megingásakor ismét támadások érték a Hormuzi-szorosban közlekedő hajókat, az Egyesült Államok pedig visszavonta az iráni olajexport egy részét lehetővé tevő ideiglenes engedélyt.
Pakisztán egyszer csak a Közel-Kelet egyik legfontosabb közvetítője lett
A történet egyik legérdekesebb mellékszála Pakisztán szerepe. Washington és Teherán háborújának első hónapjaiban még korántsem volt magától értetődő, hogy éppen Iszlamabad válik az egyik legfontosabb közvetítővé. Pakisztán azonban különleges helyzetben van: jó kapcsolatokat ápol az Egyesült Államokkal, közvetlenül szomszédos Iránnal, szoros katonai és politikai kapcsolatai vannak Szaúd-Arábiával, és Kína egyik legfontosabb stratégiai partnere is.
Már áprilisban Iszlamabadon keresztül indultak el azok a javaslatok, amelyekből később a memorandum kinőtt. Reuters-értesülések szerint Asim Munir pakisztáni tábornagy, a hadsereg vezetője közvetlen kapcsolatban állt JD Vance amerikai alelnökkel, Steve Witkoff amerikai különmegbízottal és Abbas Araghchi iráni külügyminiszterrel.
Pakisztán számára ez jelentős diplomáciai siker.
Az ország hagyományosan fontos szereplője Dél-Ázsiának, a Közel-Kelet nagyhatalmi diplomáciájában azonban ritkán kapott ilyen központi szerepet. Az iráni–amerikai konfliktusban viszont éppen az vált az előnyévé, hogy egyik táborhoz sem tartozik kizárólagosan.
Katar, Szaúd-Arábia, Törökország, Egyiptom és Kína is részt vett különböző formában a közvetítésben, de az egyezmény nem véletlenül kapta az Islamabad Memorandum nevet. Július végén Pakistan és Irán már ismét együtt kereste az utat az Egyesült Államokkal folytatandó tárgyalásokhoz, részben kínai diplomáciai támogatással.
Ez egyben a térség hatalmi viszonyainak érdekes változását is jelzi. A közel-keleti konfliktusok rendezésében az Egyesült Államok továbbra is nélkülözhetetlen, de egyre gyakrabban jelennek meg olyan regionális vagy középhatalmak – Katar, Törökország, Szaúd-Arábia és most Pakisztán –, amelyek saját csatornáikon képesek kapcsolatot teremteni egymással egyébként alig kommunikáló ellenfelek között.
A hosszabbítás még nem béke
A mostani megállapodás ezért nem azt jelenti, hogy sokkal közelebb lenne az amerikai–iráni konfliktus végleges rendezése. Bizonyos értelemben inkább azt jelzi, hogy mennyire vannak messze még tőle. A júniusban kitűzött hatvan nap alatt nem sikerült végleges kompromisszumot találni Irán nukleáris programjáról, a szankciók jövőjéről, a befagyasztott iráni vagyonról, Hormuz hosszú távú rendszeréről vagy arról, hogyan illeszkedjen a rendezésbe Izrael és az Iránnal szövetséges regionális fegyveres szervezetek helyzete.
A memorandum ráadásul rendkívül ambiciózus gazdasági elemeket is tartalmaz. A szöveg szerint az Egyesült Államok regionális partnereivel együtt legalább 300 milliárd dolláros iráni újjáépítési és gazdaságfejlesztési program kidolgozását vállalta, miközben szóba került az iráni befagyasztott pénzeszközök felszabadítása és a szankciórendszer jelentős enyhítése is. Ezek végrehajtása önmagában is hosszú és politikailag rendkívül kényes alku tárgya lenne.
A hosszabbítás elsősorban idővásárlás mindkét félnek
Washington számára idő arra, hogy katonai eszközök nélkül próbálja korlátozni az iráni nukleáris programot és stabilizálni a Perzsa-öböl hajózását. Teherán számára pedig idő arra, hogy gazdasági engedményeket, szankciókönnyítést és biztonsági garanciákat szerezzen anélkül, hogy újabb amerikai támadásokkal kellene számolnia.
A két fél között továbbra sincs bizalom. Júliusban már azt is láthattuk, milyen gyorsan képes összeomlani az egész konstrukció. Ha Washington és Teherán valóban meghosszabbítja az iszlámábádi memorandumot, akkor mindketten arra a következtetésre jutottak, hogy a rosszul működő tárgyalás még mindig jobb és mindenekelőtt olcsóbb, mint a következő háborús forduló.
A béke ettől még messze van. De augusztus 17-én valószínűleg nem jár le az idő, amit annak megtalálására adtak maguknak.