Amerika olyan sok lőszert használt el az utóbbi időkben, hogy nem tudni, hogy maradna-e elég egy esetleges következő nagy konfliktushoz. Trump a védelmi miniszterre mutogat, mások viszont az elnök politikáját hibáztatják.
Washingtonban sokan neheztelnek Pete Hegseth védelmi (hadügy)miniszterre, aki a halálos csapások sorozatának fontosságát hangoztatta. Mindezt azonban nem tehette volna meg a főparancsnok engedélye nélkül, aki útjára engedte a csődszagú kísérletet.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Bloomberg szemleírója, Andreas Kluth szerint mindkét férfi hallgathatott volna számos tanácsadóra, akik „összeállították a negatív lehetőségek forgatókönyveit, Irán heves ellenállásától a Hormuzi-szoros lezárásáig. és főként az Egyesült Államok lőszerkészleteinek kimerítéséig.
Most, hogy a háború megnyerhetetlennek és látszólag véget nem érőnek bizonyul, Trump kimutatta Camp David-i frusztrációját, amikor nyilvánosan megkérdezte, hogy miért vezette őt félre Hegseth azzal, hogy nem magyarázta el korábban, hogy Amerika kifogy a lőszerből.
A pontosság kedvéért: az Egyesült Államok nem általában „lőszerből” fogy ki, hanem éppen azokból a legmodernebb, nagy hatótávolságú precíziós rakétákból és légvédelmi elfogóeszközökből, amelyekre egy Kína, Oroszország vagy Észak-Korea elleni válságban szüksége lenne. Az iráni háború ezzel olyan problémát tett láthatóvá, amely jóval korábban kezdődött: a világ legnagyobb katonai hatalma gyorsabb ütemben tudja felhasználni legbonyolultabb fegyvereit, mint amilyen iramban az ipara képes pótolni őket.
Az Egyesült Államok öt hónap alatt gyakorlatilag felélte bizonyos nagy hatótávolságú precíziós rakétáinak készletét az Irán elleni háborúban – ez már nem pusztán a közel-keleti hadműveleteket, hanem Washington teljes globális katonai stratégiáját érintő kérdéssé vált.
A Reuters amerikai kormányzati forrásokra hivatkozó értesülése szerint az amerikai hadsereg az ATACMS és az újabb Precision Strike Missile, vagyis PrSM rakéták globális készletének „gyakorlatilag egészét” felhasználta. A haditengerészet Tomahawk robotrepülőgépeinek pedig valamivel kevesebb mint fele fogyhatott el február óta. A pontos megmaradt készletek természetesen titkosak.
A helyzet azért különösen kényelmetlen, mert nemcsak a támadófegyverek fogynak. A CSIS becslése szerint a háború előtti amerikai Patriot-elfogórakéta-készlet mintegy 2330 darab lehetett, amely július végére nagyjából 760–830 közé apadhatott. Ez legalább 65 százalékos csökkenés. A THAAD elfogórakéták állománya a háború előtti körülbelül 452-ről nagyjából 250 körülire esett vissza.
Mit jelent az, hogy „Amerika kifogy a lőszerből”?
Fontos tisztázni, mert a hétköznapi értelemben vett lőszer szó ebben az esetben félrevezető lehet. Nem arról van szó, hogy az amerikai hadseregnek elfogynának a puskagolyói, tüzérségi lövedékei vagy bombái, és holnap már nem lenne mivel harcolnia.
A modern katonai terminológiában a munitions ennél sokkal szélesebb kategória. Beletartozhatnak a hagyományos bombák, tüzérségi lövedékek, rakéták, robotrepülőgépek, légvédelmi elfogórakéták és más egyszer használatos fegyverek. A mostani amerikai probléma néhány különösen értékes és nehezen helyettesíthető fegyverkategóriára koncentrálódik. Ezekből három különösen fontos.
Az egyik a nagy távolságból indítható precíziós támadófegyver, mint az ATACMS, a PrSM vagy a Tomahawk. Ezek lehetővé teszik, hogy az amerikaiak úgy semmisítsenek meg több száz kilométerre fekvő célpontokat, hogy közben nem kell repülőgépeket és pilótákat beküldeniük az ellenséges légvédelem hatókörébe.
A második csoport a Patriot és THAAD típusú elfogórakéta. Ezek nem az ellenséget támadják, hanem a közeledő ballisztikus rakétákat semmisítik meg. Ha kevés van belőlük, akkor nem egyszerűen csökken az amerikai tűzerő, hanem amerikai katonák, támaszpontok, repülőterek, kikötők és szövetséges városok maradhatnak kevésbé védetten.
A harmadik különbség pedig az, hogy egy rakéta nem egyszerűen egy nagyobb tüzérségi lövedék. Érzékelők, irányítórendszerek, speciális hajtóművek, elektronika és sok esetben olyan alkatrészek kellenek hozzá, amelyeket csak néhány vállalat vagy beszállító képes előállítani. Ezért nem lehet egyik hónapról a másikra „bekapcsolni még egy műszakot”, és tízezerszámra gyártani őket.
A háború egyik legfontosabb számítása: mennyit ér egy pilóta?
A rakétahiány közvetlenül megváltoztathatja a hadviselés módját. A CSIS rámutatott, hogy ugyanazt a körülbelül ezerfontos robbanótöltetet egy JDAM vezérlésű hagyományos bomba kevesebb mint 100 ezer dollárért célba juttathatja, miközben egy JASSM nagy hatótávolságú precíziós rakéta ára körülbelül 2,6 millió dollár. A különbség azonban nem pusztán az ár: a JASSM-et messziről el lehet indítani, míg az olcsóbb bomba ledobásához a repülőgépnek sokkal közelebb kell mennie a célponthoz.
Vagyis a drága rakétával részben kockázatot vásárolnak ki.
Amíg van elegendő nagy hatótávolságú fegyver, egy B-1, B-2, B-52 vagy vadászbombázó messzebb maradhat az ellenséges légvédelemtől. Ha ezek a fegyverek megfogyatkoznak, ugyanazt a célt esetleg olcsóbb bombával is meg lehet támadni – csakhogy ehhez a gépet és személyzetét közelebb kell küldeni.
Ez magyarázza, miért lehet stratégiai jelentőségű egy olyan készlethiány is, amely papíron nem teszi harcképtelenné az amerikai hadsereget, de nagyban növelheti a humán veszteségek kockázatát.
Az ipar nem tud olyan gyorsan háborúzni, mint a hadsereg
A probléma másik oldala a gyártás, amibe az elnök szinte alig tud beleszólni.
A modern amerikai hadiipar évtizedeken keresztül alapvetően nem arra rendezkedett be, hogy egy nagyhatalmi háborúban hónapokon keresztül ezrével fogyjanak a legfejlettebb rakéták. A hidegháború vége után a Pentagon kisebb készletekkel és viszonylag kis éves megrendelésekkel működött. A vállalatok ehhez igazították gyártósoraikat és beszállítói hálózataikat.
Fontos hangsúlyozni, hogy az Egyesült Államok hadiipara alapvetően nem állami vállalatokra, hanem magáncégekre épül. Washington ugyan rendelkezik saját tulajdonú lőszergyárakkal, javítóüzemekkel, haditengerészeti hajógyári és más ipari kapacitásokkal, de még az állami tulajdonú lőszergyárak jelentős részét is szerződéses magánvállalatok működtetik. A rakéták, légvédelmi rendszerek és más korszerű fegyverek előállítása pedig döntően olyan óriáscégek kezében van, mint a Lockheed Martin, az RTX, a Northrop Grumman, a Boeing vagy a General Dynamics.
Ez békeidőben hatékony rendszer, háborúban azonban van egy sajátos korlátja. A Pentagon megrendelhet több ezer rakétát, és a Kongresszus biztosíthat hozzá több milliárd dollárt, de ettől még nem keletkezik automatikusan új gyártókapacitás. A vállalatoknak gyártósorokat kell bővíteniük, gépeket és szakembereket kell találniuk, hosszú távú beszállítói szerződéseket kell kötniük, miközben üzleti szempontból azt is mérlegelik, hogy egy háború miatt felfuttatott kapacitásra lesz-e kereslet öt vagy tíz év múlva is.
Az állam tehát megrendelőként rendkívül erős, de a tényleges termelés sebességét nem tudja egyszerű parancsszóval megsokszorozni. Ilyen korlátokba az orosz vagy a kínai fél sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem ütközik.
A probléma nemcsak a nagy fegyvergyártóknál jelentkezik. Az amerikai védelmi ellátási lánc több mint 200 ezer beszállítóból áll, miközben egyes különleges alkatrészeket, hajtóműveket, robbanóanyagokat vagy elektronikai komponenseket csak egy-két vállalat képes előállítani. Az amerikai számvevőszék régóta figyelmeztet arra is, hogy a hadiipar konszolidációja csökkentette a versenyt, és számos területen egyetlen beszállítóra szűkült a választék. Egy rakéta gyártását ezért akár egy viszonylag jelentéktelennek tűnő alkatrész hiánya is lelassíthatja.
Az amerikai rendszer előnye, hogy a magánszektor technológiai és innovációs képessége rendkívül nagy. Hátránya viszont, hogy egy elhúzódó, nagy fogyasztású háborúban a Pentagon nem közvetlenül rendelkezik a teljes hadiipari termelőapparátus fölött. Washington szükség esetén a Defense Production Act alapján elsőbbséget adhat katonai megrendeléseknek, pénzzel támogathat új üzemeket és ösztönözheti a kapacitásbővítést, de még ezek az eszközök sem képesek hónapokra rövidíteni egy többéves gyárépítési vagy beszállítói folyamatot.
A mostani rakétahiány ezért részben nem pénzügyi, hanem ipari időprobléma
Az Egyesült Államoknak van pénze új fegyvereket rendelni, csak nincs olyan mechanizmus, amely révén azokat ugyanolyan gyorsan lehetne előállítani, mint amilyen gyorsan egy intenzív háborúban felhasználják őket.
A Tomahawk jó példa erre. A CSIS szerint az Egyesült Államok az elmúlt évtizedben átlagosan mindössze 86 Tomahawkot rendelt évente, miközben az iráni hadjárat során több mint ezer példányt használhatott fel. Az utóbbi évek tényleges gyártása 200 darab alatt maradt évente. A Pentagon 2027-re már 785 új Tomahawk beszerzését tervezi, ám ezek a jelenlegi ütemezés szerint csak 2030-tól kezdenének megérkezni.
Ez a rakétaháborúk egyik alapvető matematikája: néhány hét alatt el lehet lőni azt, amit évekig gyártottak.
A Patriotnál Washington már radikálisabb lépésre készül. Januárban a Pentagon és a Lockheed Martin hétéves megállapodást jelentett be, amelynek célja a PAC-3 MSE elfogórakéták éves gyártását körülbelül 600-ról 2000-re emelni. Ez több mint háromszoros növekedés – csakhogy az új kapacitás kiépítése ugyancsak éveket vesz igénybe.
Jól mutatja a probléma nagyságát az amerikai hadsereg 2026-os költségvetése is. Abban eredetileg mindössze 45 PrSM rakéta beszerzése szerepelt. Ez békeidőben komoly fejlesztési programnak számíthat, intenzív rakétaháborúban azonban rendkívül kis mennyiség.
A légvédelemnél nincs jó B terv
A támadófegyvereknél még lehet kompromisszumokat kötni. Egy Tomahawk helyett bizonyos célokra használható a repülőgépről ledobott bomba, más típusú rakéta vagy akár drón. A Patriot és a THAAD esetében viszont sokkal kisebb a mozgástér.
Az elemzők szerint a ballisztikus rakéták elleni védelemben jelenleg nincs igazán jó szárazföldi amerikai alternatíva. A haditengerészet Aegis rendszerének Standard Missile elfogórakétái szintén képesek ballisztikus célpontok megsemmisítésére, de ehhez a megfelelő hajóknak megfelelő helyen kell lenniük, ami egészen kegyetlen döntéseket eredményezhet.
Normális készletszint mellett egy nagy értékű vagy különösen veszélyes közeledő rakétára több elfogót is indíthatnak, hogy növeljék a megsemmisítés valószínűségét. Ám ha fogynak a rakéták, a parancsnokoknak takarékoskodniuk kell. Elképzelhető, hogy három helyett csak kettőt indítanak, vagy nem lőnek olyan támadóeszközre, amely várhatóan lakatlan területre csapódik.
Ez már nem pusztán készletgazdálkodás, hanem hadműveleti filozófia: mit érdemes megvédeni, ha nem lehet mindent megvédeni?
Irán valójában a Csendes-óceán amerikai készleteit is fogyasztja
A legnagyobb stratégiai probléma azonban nem Irán. Az USA az egyetlen katonai nagyhatalom, amelytől egyszerre várják el, hogy képes legyen elrettenteni vagy szükség esetén megállítani Oroszországot Európában, Iránt a Közel-Keleten, Észak-Koreát a Koreai-félszigeten és Kínát a Csendes-óceán nyugati részén. Ehhez viszont részben ugyanazokra a rakétákra van szükség.
Egy Tajvan körül kitörő konfliktusban például létfontosságúak lennének a nagy hatótávolságú precíziós fegyverek, mert az amerikai erőknek hatalmas távolságokon kellene kínai hajókat, rakétaindítókat, légvédelmi rendszereket és repülőtereket támadniuk. A Guamhoz, Japánhoz vagy más támaszpontokhoz közeledő kínai ballisztikus rakéták ellen pedig ugyancsak értékesek lennének a jelenleg a Közel-Keleten fogyó elfogórakéták.
Ezért a valódi kérdés nem az, hogy képes-e Amerika folytatni az iráni háborút. Valószínűleg képes. A kérdés az, hogy utána mennyi marad egy másikra.
Nem Amerika lett gyenge, hanem a háború lett másmilyen
Érdemes ugyanakkor óvatosan bánni azzal az állítással, hogy az Egyesült Államok egyszerűen „kifogyott a lőszerből”. A fegyveres erők továbbra is óriási mennyiségű hagyományos bombával, légi indítású fegyverrel, tüzérségi lőszerrel, hajófedélzeti rakétával és más támadóeszközzel rendelkeznek. Még a kritikus rakétakészletek apadása mellett is elegendő fegyver áll rendelkezésre az iráni hadjárat folytatásához.
Ha ezekből kevés marad, Amerika nem válik tehetetlenné, csak veszélyesebben kell háborúznia. Ez lehet az iráni konfliktus egyik legfontosabb, messze a Közel-Keleten túlmutató tanulsága. A XXI. századi nagyhatalmi háborúban nem feltétlenül az veszít először, akinek elfogynak a katonái vagy a repülőgépei. Az is bajba kerülhet, akinek gyorsabban fogynak el a legjobb fegyverei, mint ahogyan a gyárai képesek újakat készíteni.