A közbeszédben gyakran jelenik meg az a leegyszerűsítő és kissé elcsépelt magyarázat, hogy az Egyesült Államok „el akarja lopni Venezuela olaját”, és a klasszikus gyarmatosító logikát követ. Ez a magyarázat kényelmes, de tényszerűen gyenge. Amúgy az olajtársaságok sem tülekednek a lehetőségért.
A Venezuelában és környékén végrehajtott amerikai lépések nem megszállásra vagy az olajkincs kisajátításra irányulnak, még ha sokaknak úgy is tűnik. A törekvés sokkal inkább az, hogy az USA szabályozhassa a hozzáférés feltételeit, tekintettel annak geopolitikai súlyára.
A feladat hasonló, mint egy fontos tengeri útvonal ellenőrzése, vagy a globális pénzügyi elszámolási rendszer felügyelete. Az „olajrabló imperializmus” narratívája félrevezető, mert a 21. században a hatalom már nem a fizikai birtokláson, hanem a fontos hálózatok feletti kontrollon alapul. Még akkor is, ha az amerikai elnök gyakran visszavétellel vagy birtokba vétellel ijesztget, ami inkább az erő fitogtatása, mintsem valós szándék..
Manapság a fő stratégiai cél inkább a digitális tér adatáramlása, a távközlési hálózatok, a felhőszolgáltatások, vagy a kritikus ipari technológiák felügyelete, és a terrormozgalmak nyomon követése.
Előképek
Már 1989-ben sem a hódítás, hanem a felügyelet igénye vezette idősebb Bush elnököt Panama katonai megszállására és Manuel Noriega katonai vezető (másodállásban droglord) kiiktatására, mert a csatorna ellenőrzése az egyik legfontosabb eladat a világkereskedelem és a haditengerészeti mozgás számára. Bár Trumphoz képest Bush mérsékelt konzervatív volt, ő mégis teljes körű katonai beavatkozást rendelt el, nem egyszeri célzott műveletet.
A művelet nem számolta fel Panama szuverenitását, nem tette gyarmattá, és a csatorna feletti ellenőrzés később rendben vissza is került a panamai államhoz. Így a kulcsfontosságú ország nem lett amerikai fennhatóságú terület.
Azt megelőzően az 1956-os szuezi válságot sem ideológiai vagy imperialista megfontolások mozgatták, hanem a létfontosságú hajózási útvonal feletti ellenőrzés és a stabilizálás igénye. Az elmúlt években a jemeni húszik elleni nyugati fellépés sem hűdítói alapon zajlik, hanem hogy biztosítsák a kereskedelmi hajózás zavartalanságát Európa és Ázsia között a Vörös-tengeren.
A Venezuela-gondolat sem Trump fejéből pattant ki
George W. Bush elnök a 2000-es évek közepén már úgy beszélt Hugo Chávezről, mint egy „elszabadult diktátorról”. A befolyásos John McCain republikánus szenátor, aki Obama ellenfele volt a 2008-as elnökválasztáson, különösen kemény vonalat vitt Caracas ellen: Chávez és Maduro rendszerét diktatúrának tartotta, és „őrülteknek” (wackos) nevezte a venezuelai vezetést. 2011-ben azt kezdeményezte, hogy Venezuelát vegyék fel a terrorizmust támogató államok listájára.
Obama második ellenfele, Mitt Romney szenátor élesen bírálta, hogy az elnök nem kezeli Venezuelát nemzetbiztonsági kockázatként. Később Obama is keményített, és 2015-ben azt mondta, hogy a venezuelai rezsim „szokatlan és rendkívüli fenyegetés” az Egyesült Államokra nézve.
A 2019-es elnökjelölti vitában Joe Biden is utalt Venezuelára, amikor azt mondta, hogy jól ismeri Nicolás Madurót, személyesen is konfrontálódott vele, és egyértelművé tette, hogy Washington szemében rossz vezetőnek számít.
Nyomon követhető, hogy az elmúlt két évtizedben fokozatosan erősödött az a washingtoni érzékelés, hogy az Egyesült Államok közvetlen környezetében olyan hálózat épül ki (Venezuela-Kuba-Kína-Oroszország-Irán), amely egyszerre hordoz katonai, kábítószer-kereskedelmi, pénzmosási, terrorbiztonsági és migrációs kockázatokat. A hírszerző szolgálatok, a külügyi apparátus és a biztonsági szervek folyamatosan szállították az erre vonatkozó adatokat, bárki is volt az elnök.
Trump jelenlegi lépései ezért egy hosszabb amerikai stratégiai aggodalom megjelenései. A különbség főként az alkalmazott eszközök keménységében van, mert Trump az előző elnökök retorikai szintjéről feljebb lépett, mellőzve a nemzetközi jog formális szabályait. A mostani amerikai fellépés nem égből pottyant hirtelen agresszió, hanem a stratégiai türelem kifulladása, elfogyása.
Washington számára Venezuela nem zsákmány, hanem sokkal inkább kockázatok csomópontja
Egy olyan országról van szó, amelynek fekvése, erőforrásai, politikai orientációja és külső kapcsolatrendszere közvetlenül érinti az amerikai biztonsági szempontokat.
Ilyenkor szokott működésbe lépni a több mint 200 éves Monroe-elv („Amerika az amerikaiaké”), amely jelmondat azt foglalta össze, hogy az amerikai kontinens nem tekinthető külső hatalmak gyarmatosítási vagy befolyási területének, és ezeket akár fegyverrel is leverik.
Hugo Chávez nyíltan beszélt az iráni együttműködésről a különféle ipari és katonai projektekben, ami halála után is folytatódott, sőt fokozódott. A későbbi időszakban már felmerültek a dróntechnológiai, kiképzési és műveleti együttműködésről szóló vádak is. Amerikai szemszögből ezért egy eszmeileg és katonailag ellenséges rendszer épített külső hálót a nyugati féltekén. Értelemszerűen ez a megközelítés érvényes Kínára és Oroszországra is.
És még ott a Hezbollah is
A Venezuelához fűződő biztonsági aggodalmakban az elmúlt években többször is szerepelt, hogy Caracas az iráni és libanoni síita szervezetek regionális befolyási hálózatának is részese.
Washington szerint a Maduro-rezsim évtizedeken át „biztonságos menedéket” (safe haven) biztosított olyan szereplőknek, akiket a Pentagon és a Pénzügyminisztérium szankciós listákon szerepeltet a terror- vagy narco-terrorista kategóriákban. Ezeket a vádakat az amerikai kormány – például Marco Rubio külügyminiszter – azzal kapcsolja össze, hogy Venezuela nem csak együttműködött Iránnal és Hezbollahhal, hanem importálta tevékenységüket a kontinensre, ami vörös szintű biztonsági kockázat az USA-nak. Hasonló vádak Brazíliával szemben is felmerültek, ahol a Hezbollah szoros szövetéget kötött a kartellekkel és a bérgyilkosságra, emberrabásra szakosodott bandákkal.
A Maduro-elfogást követően Rubio világossá tette, hogy Washington célja az, hogy Venezuela „ne adjon többé teret Iránnak és Hezbollahnak a saját féltekénken”, beleértve a kábítószer-kereskedelemhez és pénzmosáshoz való kapcsolódásokat is, amelyeket ezek a hálózatok használtak.
Az olajipar tétovázik és garanciákat kér, mielőtt visszaóvakodna Venezuelába, mert az ország jelenleg befektetésekre alkalmatlan
Az elnök kissé nagyhangú bejelentése, hogy az USA „visszaveszi” az olajpiaci pozíciókat Caracastól, egyelőre kétségekbe és akadályokba ütközik. Trump pénteken találkozott az ágazat legfontosabb vezetőivel, de hurrá-hangulat nem alakult ki.
„Kezdetnek egy speciális csapatot kell felállítani, amely felméri az iparág és az eszközök jelenlegi állapotát, és átnézi, hogy mit kell tenni, hogy a termelés újra indulhasson a piacon” – mondta Darren Woods, az ExxonMobil vezére. Kiemelte, hogy a helyszíni felmérésekre csak akkor kerülhet sor, ha a megfelelő biztonsági garanciák érvényben vannak. Szerinte kérdéses, hogy ezt ki tudja biztosítani, mert „Venezuela jelenleg befektetésekre alkalmatlan”.
A céget kétszer is államosítottak Venezuelában, emiatt tartós biztonsági és jogi védelemre van szüksége az újrakezdéshez. Ezt nehezíti, hogy előbb Venezuela energetikai törvényeit is meg kell reformálni, de még nem tudni, hogy a feladatot ki végzi el, amíg nincsenek új választások, és nem tudni, hogy azokat ki nyeri meg.
Woods a sorok között arra célzott, hogy Maduro félkatonai bandái jelenleg uralják az utcákat, és erőszakos fellépéseik súlyos veszély elé állítanák az amerikai személyzet életét és munkáját.
„Kétszer is lefoglalták a vagyonunkat ott. Így el tudják képzelni, hogy egy harmadszori visszatéréshez jelentős változásokra lenne szükség ahhoz képest is, amit a múltban ott láttunk, de ahhoz képest is, ami jelenleg abban az államban van” – mondta a vezérigazgató.
A Chevron valamivel optimistább, de szintén komoly előfeltételeket szab a visszatelepüléshez. „A saját, fegyelmezett beruházási programjaink keretében a következő 18-24 hónapban körülbelül 50%-kal tudjuk növelni a részvételünket” – mondta Mark Nelson vezérigazgató, de csak találgatva.
A megbeszélésen megjelent bankok a finanszírozási nehézségekre figyelmeztettek, és azt javasolták Trumpnak, hogy előbb szerezze vissza Venezuelától azt a 13 milliárd dollárt, amivel még mindig tartozik az Egyesült Államoknak az amerikai olajcégek államosítása miatt. Ennek valószínűsége viszont a nulla körül jár.
A világpiac sem igényli a venezuelai olajkészletek kisajátítását
Az Egyesült Államok nem nyersanyag-hiányos nagyhatalom, így nem is érdeke a kínálat olyan mértékű növelése, ami leveri saját termékei árát is. A napi amerikai olajkitermelés meghaladja a 13 millió hordót, amivel az USA a világ legnagyobb termelője, miközben Kanada, Szaúd-Arábia és más exportőrök stabil kínálatot biztosítanak a globális piacon. A Brent könnyűolaj hordónkénti ára a hétvégén 62 dollár körül mozgott, csak hajszálnyival magasabban, mint Maduro elfogása előtt, és 40 dollárral alacsonyabban az ukrajnai háború kitörésének idejéhez képest.
Az USA stratégiai tartalékaiból négyszer annyi olajat lehet mozgósítani naponta, mint Venezuela, amelynek aktuális termelése még mindig napi egymillió hordó alatt van, és várhatóan csökkenni is fog. Kapkodásra ezért nincs ok, de persze Trump elnök szubjektív döntéseivel és indulataival mindig számolni kell.
Noha „papíron” hatalmas készletek rejtőznek Venezuela mélyében (300 milliárd hordós nagyságrendben), az ország tényleges piaci súlya korlátozott. Emiatt sem létkérdés Washington számára egy újabb olajforrás uralma.
A venezuelai kincs amúgy is rendkívül sűrű nehézolaj („sár”), amelynek kitermelése és feldolgozása drága és technológiaigényes, és nem is végezhető el bárhol. A leromlott infrastruktúra, a tőkehiány és a politikai kockázatok miatt ezek a készletek nem dobhatók gyorsan piacra, hanem csak hosszú távú és erősen bizonytalan beruházásnak tekinthetők. Ennek is köszönhető az amerikai vállalatok fokozott óvatossága dinamikus Trump-tervvel szemben.
A cél inkább az, hogy az olajkincs ne váljon tartós pénzforrássá Kína vagy Oroszország számára, ne épüljön köréje regionális befolyás, és ne épüljön tovább az Egyesült Államokkal ellenséges erőtér Latin-Amerikában.
Kína a fő kedvezményezett
A Maduro-rendszer fennmaradásának egyik kulcsa az volt, hogy az olajexportot olyan partnerek felé terelje, akik hajlandók voltak finanszírozni, előre fizetni, hitelezni és politikailag védelmezni a rezsimet. A gyakorlatban ez elsősorban Kínát jelentette. Az ENSZ-ben több alkalommal is napirendre kerültek határozati javaslatok Venezuela ellen, de Kína – Oroszországgal együtt – minden esetben a caracasi kormányt védelmező álláspontot képviselt, és nemmel szavazott vagy vétót emelt a kritikus határozatok ellen.
Az elmúlt években több becslés szerint a venezuelai olajexport kilenc tizede kínai irányba haladt, közvetlenül vagy hamis zászlók alatt. A tendencia világos: Venezuela gyakorlatilag egyoldalúan Kína energia-hátországává vált.
Az USA számára ez azért fontos, mert egy rivális hatalom tartós és politikailag beágyazott logisztikai és energetikai- és pénzügyi jelenlétet épített ki a nyugati féltekén.
Az elmúlt másfél évtizedben Kína következetesen épített ki gazdasági és infrastrukturális jelenlétet Latin-Amerikában, nem katonai megszállással, hanem visszafizethetetlen hitelekkel, kikötőkkel, bányákkal, energetikai projektekkel és digitális hálózatokkal. Mindez összefügg a Dél-Amerikában található hatalmas lítiumkészletekkel is.
Ilyen példa a perui Chancay mélytengeri kikötő, ahol egy kínai állami vállalat finanszírozta a közvetlen tengeri kaput a Csendes-óceán felé. Argentínában űr- és megfigyelőállomás épült Patagóniában, olyan jogi státusszal kísérve, ami korlátozza az argentin ellenőrzést. Hivatalosan civil kutatásról, technológiailag viszont kettős felhasználású, katonai célokra is alkalmas kapacitásról van szó. Javier Milei elnök már vizsgálja a bázis különleges státuszának felülvizsgálatát. Többször is megerősítette, hogy Elon Musk rendkívül érdekelt az argentin lítiumban, mivel az elengedhetetlen a Tesla akkumulátorgyártásához. A két vezető találkozóin a konkrét amerikai befektetési lehetőségekről tárgyaltak.
Ecuadorban vízerőművek épülnek kínai állami bankok finanszírozásával, ami az ország hosszú távú eladósodásával jár. A törlesztés részben nyersanyag-exporthoz kötötték. Hasonló konstrukciók születtek Brazíliában, Guayanában és Bolíviában is.
Mindezek együtt egy világos mintát rajzolnak ki. Kína nem ideológiai szövetségeket épít, hanem tartós gazdasági és infrastrukturális függéseket, és Venezuela ebbe a rendszerbe illeszkedik az olajon keresztül.