Kína atomfegyver-politikája évtizedeken át a „minimális elrettentés” elvére épült. Az elmúlt években viszont alapvető változások indultak be, aminek erős jele a most zajló tömeges silófeltöltés. A Pentagon friss jelentése szerint új fejezet nyílik Peking nukleáris politikájában.
A visszafogottság öröksége
Kína hosszú ideig tudatosan kívül maradt a hidegháborús fegyverkezési spirálon, amikor az USA és a Szovjetunió egymást hajszolta a költséges fejlesztésekbe, amelyek gyakran szükségtelennek is bizonyultak.
1964-es első kísérleti robbantását követően Peking a „minimális elrettentés” elvéhez ragaszkodott: olyan méretű és képességű nukleáris erőt tartott fenn, amely elijeszti az ellenséget egy atomtámadástól, de nem kényszeríti bele az országot az erőforrások égetésébe.
Ennek a felfogásnak jellemző korai példája volt az 1969-es szovjet–kínai határkonfliktus, amikor a moszkvai vezetésében komolyan felmerült egy nukleáris csapás lehetősége Kína ellen.
Peking nem katonai eszkalációval reagált, hanem tudatosan a diplomáciai térbe vitte át a konfliktust, és az Egyesült Államoktól kért segítséget. Washington egyértelműen jelezte Leonyid Brezsnyevnek, hogy egy Kína elleni nukleáris lépés súlyos következményekkel járna, és ez a celofánba sem csomagolt amerikai fenyegetés hozzájárult ahhoz, hogy a konfliktus ne lépje át a regionális összecsapások szintjét.
A kommunista vezetés számára a nukleáris képesség inkább politikai biztosíték, nem pedig presztízsverseny volt. A Mao-korszak végére, majd a reformidőszak kezdetétől a politikai hangsúly az iparosításra és a korszerűsítésre, valamint a tömeges szegénység felszámolására helyeződött át. Egy költséges, nyílt fegyverkezési verseny az Egyesült Államokkal vagy a Szovjetunióval nemcsak elérhetetlennek, hanem kontraproduktívnak is számított volna egy erőforrásokban szűkölködő ország számára.
„Versengjetek egymással, mi előbb rendbe tesszük az országunkat és utána jövünk”
Az a stratégia, hogy Kína most még nem ugrik fejest a versenybe, három elemből állt: viszonylag alacsony robbanófejszám, korlátozott hordozóeszköz-készlet, valamint a hivatalosan deklarált no first use doktrína, vagyis az első csapásról való lemondás. Eközben az Egyesült Államok és a szovjet-orosz kormányok egyenként több ezer robbanófejet halmoztak felott fel, messze a reális stratégiai igények fölött. Kína nukleáris arzenálja vizont évtizedeken át nagyságrendileg jóval elmaradt. Noha ma már bővül, de még mindig nem szállt be a mennyiségi versenyfutásba.
A Teng Hsziao-ping óta követett nemzetstratégia eredményei a 2000-es évektől váltak látványossá. Kína gazdasága az ezredforduló óta több mint tízszeresére nőtt (1,2 billió dollárról 17–18 billió dollár fölé emelkedett), miközben az Egyesült Államok gazdasága ugyanebben az időszakban három-négyszeresére bővült, Oroszországé pedig még ennél is szerényebb ütemben gyarapodott. Az 1970-es évek elejétől napjainkig Kína gazdasága nominálisan közel kétszázszorosára nőtt, vagyis olyan léptékű átalakulásról van szó, amelyhez a modern világgazdaságban aligha akad összehasonlítható példa.
Az erősödés nem csupán számszakilag volt jelentős. Kína ipari kibocsátása, exportkapacitása és technológiai önállósága is úgy erősödött, amely már hatással volt a globális gazdasági erőviszonyokra. A visszafogott katonai költekezés és a fegyverkezési verseny tudatos kerülése nem korlát, hanem stratégiai előny lett.
A gazdasági növekedéssel párhuzamosan a kínai vezetés főként a nemzeti stabilitás legkritikusabb elemeit kezelte, így a tömeges szegénységet, a technológiai elmaradást és az infrastruktúra hiányait. A 2000-es évektől kezdve százmilliós nagyságrendben emeltek ki családokat a teljes nélkülözésből, ami nem csupán társadalmi, hanem stratégiai fordulatot is hozott.
A létbizonytalanság történelmi léptékű felszámolása egyben mérsékelte a belső feszültségeket, megerősítette a párthatalom elfogadottságát, és csökkentette a kényszert, hogy az erőforrásokat belső tűzoltásra pocsékolja el.
A fordulat nem egyetlen döntéshez köthető, hanem több, egymást erősítő tényezőhöz. Az Egyesült Államok rakétavédelmi rendszereinek fejlesztése, az indo–csendes-óceáni térségben erősödő katonai jelenlét, valamint az amerikai–orosz fegyverzetkorlátozási rendszer fokozatos bomlása-romlása mind hozzájárultak ahhoz, hogy Peking átgondolja saját sebezhetőségét. Ez a változás egybe köthető a 2012-ben hatalomra került Hszi Csin-ping elnök új vonalvezetésével.
Sok az ellenfél és a potenciális ellenség - egyetlen stabil szövetségese sem maradt Kínának
Kína hosszú távú stratégiai gondolkodásában fontos összetevő, hogy jelenlegi kapcsolata Oroszországgal nem alkot katonai szövetséget, és nem feltételez tartós érdekazonosságot sem. Peking hasznos partnernek tekinti Moszkvát az Egyesült Államokkal szembeni egyensúlyozásban, de történelmi tapasztalatai alapján tudatosan kerüli az olyan kötöttségeket, amelyek korlátoznák saját mozgásterét.
A két hatalom közötti együttműködés egyelőre inkább haszonelvű, de mögötte ott húzódik a történelmi gyökerű stratégiai bizalmatlanság, így a demográfiai és gazdasági erőviszonyok átalakulása, de főként Szibéria erőforrásainak ellenőrzése.
Ezek olyan tényezők, amelyek hosszabb távon már az érdekek ütközéséhez vezethetnek. Ilyen értelemben Kína számára Oroszország nem szövetségesi végállomás, hanem egy változó pozíciójú szereplő, akire szintén figyelnie kell.
Ugyanakkor a stratégiai tervezésben nem is feltétlenül a nagyhatalmakkal való viszony jelent kihívást Pekingnek, hanem a saját térségében formálódó ellenerők.
Az ázsiai-óceániai térség demokráciái, így Japán, Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Ausztrália, valamint a különleges státuszú Tajvan egyre szorosabban hangolják össze biztonságpolitikájukat, amiben nem ideológiai vezérmotívum irányítja őket. A kohéziót a közös fenyegetettség-érzet táplálja, amit Kína katonai súlyának növekedése jelent, tetézve az állandósult tajvani feszültséggel. Peking gyors iramban növekvő ereje az, ami ezeket az országokat megrémíti és egymáshoz közelíti, mert attól tartanak, hogy a Tajvan-válság katonai elfajulása közvetlenül érintené saját nemzetbiztonságukat is.
Olyan regionális ellenhálózatot formálódik, amelyre Kínának egyszerre kell katonai, diplomáciai és stratégiai szinten reagálnia. Mozgásterét tovább szűkíti, hogy a délkelet-ázsiai térség más államai (Vietnám, Thaiföld, Malajzia) ugyan törekednek a gazdasági együttműködésre Pekinggel, de a katonai ellensúlyozásra is vele szemben, különösen a Dél-kínai-tenger vitatott térségeiben.
A bonyolult puzzle fontos darabkája az is, hogy Peking már a legközelebbi ideológiai partnerét sem tekintheti holtbiztos stratégiai eszközének, mint ahogy a megelőző 70 évben tette. Észak-Korea már nem Kína alárendeltje, hanem önálló és kiszámíthatatlan szereplő a térségben, amely a saját túlélési logikáját követi. Phenjan új nukleáris és rakétaprogramja nem áll kínai irányítás alatt, és időnként kifejezetten kellemetlen dilemmákat teremt Peking számára.
Mi a legújabb lépés?
A kínai stratégiai gondolkodásban egyre hangsúlyosabb a „második csapás” biztos túlélésének elve. Ennek nem feltétele a robbanófejek számának drasztikus növelése, ellenben alapkövetelmény a hordozóeszközök túlélőképességének javítása. Itt jelenik meg a silóalapú, szilárd hajtóanyagú interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) növekvő szerepe.
A nyugati műholdfelvételek és független elemzések tucatnyi új rakétasiló-mező építését azonosították Kína északi és nyugati régióiban (redundancia).
A nagy számú siló nem feltétlenül ugyanennyi telepített rakétát jelent, hanem a támadó fél számára teremt bizonytalanságot. Az úgy nevezett kagyló-logika „shell game” , azaz több indítóállás, mint tényleges fegyver jól ismert az amerikai és orosz tervezésből is. A cél nem a támadás, hanem annak biztosítása, hogy egy esetleges elszenvedett első csapás ne tudja kiiktatni a teljes nukleáris erőt.
Ezt a hosszabb távú törekvést világítja meg az amerikai védelmi minisztérium új jelentéstervezete is. A dokumentum szerint Kína valószínűleg több mint száz interkontinentális ballisztikus rakétát töltött fel három, korábban azonosított silómezőben, ami a szárazföldi elrettentő erő gyors növekedésére utal.
A jelentés hangsúlyozza, hogy Peking nukleáris modernizációja jelenleg gyorsabb ütemű, mint bármely más nukleáris hatalomé, miközben nem mutatkozik részéről politikai szándék átfogó fegyverzetkorlátozási tárgyalások megkezdésére.
Ez az értékelés nem elindítja, hanem megerősíti azt a trendet, amely már évek óta kirajzolódik a kínai stratégiai gondolkodásban. Kína továbbra sem törekszik az amerikai vagy az orosz nukleáris arzenál számszerű utolérésére. A változás minőségi célzatú, ami egy olyan túlélő, bőséges és főként kiszámíthatatlan rendszer kialakítását jelenti, amely képes garantálni az elrettentést egy technológiailag fejlett ellenféllel szemben is.
A folyamat nem jelent azonnali fegyverkezési spirált, de hosszabb távon átalakíthatja a stratégiai stabilitásról alkotott eddigi elképzeléseket. Különösen egy olyan korszakban, amikor a hidegháborúból örökölt fegyverzetkorlátozási keretek sorra bomlanak fel.