Az Irán elleni amerikai katonai kampány aggasztó Hszi Csin-ping kínai vezető számára a Donald Trumppal tervezett csúcstalálkozó előtt, aki másodszor fordította Amerika hadseregét Peking egyik közeli olajpartnere ellen. Ráadásul fenyeget egy harmadik veszély is.
Az elmúlt napokban Peking többször is felszólította az USA-t és Izraelt a katonai műveletek haladéktalan leállítására és a tárgyalások gyors újraindítására, hangsúlyozva, hogy ez a béke és az egyensúly egyetlen fenntartható útja. Kína jelezte, hogy nemzetközi partnerként kész konstruktívan hozzájárulni a feszültség csökkentéséhez.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A kínai diplomácia a konfliktus kirobbanása után a stabilitás és a szabad hajózás fenntartását sürgette – nem pusztán elvi okokból, hanem mert kulcsfontosságú érdekét képezi az energiaárak és szállítások zavartalan működése.
A nyugtalanság nem is alaptalan
Trump várhatóan március végén érkezik Pekingbe, miután az Egyesült Államok januárban elfogta Nicolás Maduro venezuelai elnököt, és az amerikai-izraeli légiháborúban szombaton megölték Ali Khamenei ajatollahot, Irán legfelsőbb vezetőjét. Két olyan országról van szó, amelyek eddig Kína fő olajszállítói voltak.
A Trump-adminisztráció azt állította, hogy a kereskedelemre fog összpontosítani, ha a találkozóra egyáltalán sor kerül.
A szombati bombázások előtt még úgy tűnhetett, hogy Trump meggyengült pozícióban érkezik majd Pekingbe, miután az amerikai Legfelsőbb Bíróság számos vámtarifáját érvénytelenítette. Most azonban Hszi az, aki vékonyabb jégen jár, és nehezen tud erőteljes választ adni az iraki háború óta a legnagyobb amerikai katonai műveletre.
Miközben Peking „elfogadhatatlannak” minősítette az Egyesült Államok vezette műveleteket, és önmérsékletre szólított fel, szakértők szerint megfontolt válasza jelzi, hogy nincs befolyása az Egyesült Államok katonai fellépésére, mivel óvatosan kerülte a követeléseket.
Nicholas Burns, az Egyesült Államok korábbi pekingi nagykövete már Joe Biden elnöksége alatt figyelmeztette Pekinget, hogy „tekintélyelvű szövetségesei megbízhatatlan barátnak bizonyulhatnak”. Hszi most azzal a kínos választási lehetőséggel néz szembe, hogy vagy üdvözli Trumpot Pekingben, vagy lemondja a március 31. és április 2. közötti találkozót. Peking még nem erősítette meg a csúcstalálkozó időpontját.
Hosszabb távon Hszi spekulálhat úgy is, hogy Washington lesz az, amelyik meggyengül, ha egy elhúzódó közel-keleti konfliktusba keveredik, de erre nem lehet tartós gazdaságpolitikát építeni.
A kérdés: tudja-e Irán tartani a Kínával fennálló kötelezettségeit, miközben ostrom alatt áll?
Kína és Irán 2021-ben írt alá egy 25 éves átfogó stratégiai partnerségi programot, amely elvileg 300–400 milliárd dolláros nagyságrendre rúg, jórészt energetikai területen. Irán számára ez a hatalmas devizaforrás volt az ország és a kormányzás fenntarthatóságának egyik alapköve.
Irán részben képes lehet az árnyékflottával teljesíteni az olajszállítások egy részét, de hosszú időn át ez nehezen fog menni, tekintettel a térségben koncentrált amerikai flottacsoportosításra. Jelenleg Kína a legnagyobb vevője Iránból származó olajnak, és gyakorlatilag az összes szankcióval sújtott export túlnyomó részét kínai finomítók vásárolják. Az Egyesült Államok számára viszont az egyik fő törekvés a szankciókat megkerülő szállítási útvonalak és eszközök blokkolása.
Az előző években emiatt Kína is óvatos volt, mert tartott a másodlagos amerikai szankcióktól. Az adatok szerint tényleges beruházásaik messze elmaradtak a papíron szereplő összegektől, és a becslések 2021–2026 közt mindössze néhány milliárd dolláros tényleges energia- és infrastruktúra projektre mutatnak.
Peking nyugtalanságát fokozza a Hormuzi-szoros esetleges bedugulása. Ezen a kulcsfontosságú szállítási útvonalon érkezik az ország szükségletének 10%-a, ami már jelentős tétel, és kiesése komoly zavart okozna a kínai energia-ellátási láncban, miközben a polgári és védelmi szükségletek egyre nőnek.
Bár Kína rendelkezik tartalékokkal (stratégiai olajtárolók), és alternatív beszállítókkal (Oroszország, Közép-Ázsia), ezek csak részben képesek ellensúlyozni egy hosszan tartó Hormuz-lezárást.
És hogy az aggodalom még mélyebb legyen, alig két hónapja veszítette el Hszi elnök egyik fontos beszállítóját, Venezuelát.
Venezuela óriási bizonyított olajtartalékokkal rendelkezik, és történelmileg a kínai állami cégek jelentős hitelezés/olaj cserekapcsolatokat folytattak Caracas-szal. Ezeket a megállapodásokat többnyire kényszerpályás finanszírozási konstrukciók jellemezték: Kína hiteleket adott, amelyek visszafizetését Venezuela olajszállítással teljesítette.
Összességében a Venezuela-Irán-Hormuz dilemma geopolitikai szempontból alapvető súlyú kérdés Peking számára, mert azt jelzi, hogy a régóta keresett „alternatív” források elérése egyre nehezebb, és nem tudja függetleníteni magát a nyugati befolyás alatt álló energiapartnerektől.