Szombaton és vasárnap tartották Magyarország első olyan konferenciáját, ahol a résztvevőket nem a szakterületük, hanem a nevük alapján válogatták össze. De mit lehet tanulni abból, ha az ember a szokásos hétvégi programjai helyett végigüli 17 darab Kovács Balázs előadását?
A hétvégén Pécsett rendezték meg a Kovács Balázsok konferenciáját, az ország első olyan tudományos rendezvényét, aminek kifejezetten az volt a célja, hogy azonos nevű embereket hozzon össze. Az ötlet először februárban került be a hírekbe, azután, hogy a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának docense, Kovács Balázs úgy döntött, hogy belekezd a szervezésbe.
Ekkor valószínűleg még ő sem gondolta azt, hogy végül a sok előadó miatt kétnapos lesz a konferencia, amit az előre tervezettnél nagyobb helyszínre kellett vinni – és a szombati napra még így is le kellett zárni a jelentkezést néhány nappal a kezdés előtt, mert betelt a pécsi Magtár kétszáz fős terme. Legalábbis elvileg, az ingyenes konferencián ugyanis teljes teltház azért nem volt, de szombaton tényleg nem sok szék maradt üresen.
Az azonos nevűek találkozóinak egyébként Japánban van a legnagyobb hagyománya, és a vonatkozó japán szervezet két képviselője, Tanaka Hirokazu ás társa, Tanaka Hirokazu is eljött Pécsre. Ők három évvel ezelőtt 178-an gyűltek össze, ami akkor világrekordot jelentett, 2023 februárja óta pedig a szerbiai Milica Jovanovicsok tartják a csúcsot, akik 256-an találkoztak Belgrádban. A pécsi konferenciának egy kicsit más volt a profilja – nem a rekorddöntésre mentek rá a szervezők, hanem arra, hogy a tudományos világból minél több Kovács Balázs mutassa meg azt, hogy mivel foglalkozik.
A konferencia nettó nyolc órája alatt így találkoztunk többek között
- Kovács Balázzsal, a Miskolci Egyetem hidrogeológusával, aki arról mesélt, hogy Magyarországon egyre inkább csökken a felszín alatti vizek vízszintje
- Kovács Balázs Bécsben élő turizmusszakértővel, aki főleg arra hozott nyugati, például koppenhágai és linzi példákat, hogy hogyan lehet úgy irányítani a turizmust, hogy az a helyi közösségeknek ne terhes, hanem inkább hasznos legyen
- Kovács Balázzsal, a gödöllői egyetem természetvédelmi mérnökével, aki még mesterszakra jár, és egy eltűnt középkori település nyomait kutatja a román határ mellett – például mikroszkóp alatt vizsgál talajmintákat, hogy megtudja, mit ettek a helyiek az 1300-as években
- Kovács Balázzsal, az amerikai Yale Egyetem professzorával, aki a világban egyre jobban megfigyelhető polarizáció nyomán azt kutatja, hogy hogyan hat a közösségek teljesítményére az, ha a tagjaik eltérő politikai nézeteket vallanak (spoiler: negatívan - a golfozóknál például kimutatható, hogy rosszabbul teljesítenek, ha egy másik politikai oldalon állóval sorsolják össze őket, de például a startupok is gyorsabban mennek tönkre, ha vegyes politikai beállítottságú emberek hozzák létre őket, még úgy is, hogy a különbözőség jót tesz a kreativitásnak)
- Kovács Balázzsal, a gödöllői egyetem kutatójával, aki tenyésztett afrikai harcsákkal foglalkozik, pontosabban úgy alakítja az állatok szelekcióját, hogy csökkenjen a fejük mérete és minél vastagabb legyen a húsuk, így pedig minél jobban értékesíthetők legyenek
- Kovács Balázs Áronnal, aki béke- és konfliktuskutatóként most éppen Bangkokban él, és leginkább azt próbálja megérteni, hogy milyen tényezők járulnak hozzá a fülöp-szigeteki békefolyamat sikerességéhez
- Dura-Kovács Balázzsal, aki Németországban, a Max Planck Kvantumoptikai Intézetben semleges atomokat ejt csapdába, és arról is mesélt, hogy mire van (vagyis inkább lenne) szükségünk ahhoz, hogy kvantumszámítógépet építsünk a nappalinkban
- sőt, még Kovács-Balázs Dorottyával is, aki csak a vezetéknevében Kovács Balázs, de amikor nem ebben a minőségében áll közönség elé, akkor vasútipálya-diagnosztikával foglalkozik a MÁV-nál.
Igazából azonban nem azért volt értelme részt venni ezen a konferencián, mert a közönség tagjai mostantól másképp fognak nézni az afrikai harcsafilére a boltban, vagy mert már meg is rendelték az első lézercsipeszt az új kvantumszámítógépükhöz. Hanem azért, mert ennyire koncentrált formában ritkán lehet megtapasztalni azt, hogy mennyire sokfélék az emberek, annak ellenére is, hogy esetleg a nevük megegyezik.
Igen, mi mind egyéniségek vagyunk
És itt nem is csak arról van szó, hogy mennyire eltérő az emberek érdeklődése, és egyesek akár egészen különleges rétegtémákra is rá tudják szánni az egész életüket, bár ez is nagyon szembeötlő volt a konferencián. Hanem arról is, hogy milyen különböző a vérmérsékletük, mit tartanak fontosnak elmondani magukról, és úgy egyáltalán, hogyan állnak hozzá egy ilyen feladathoz, mint amivel szembesültek.
Az előadók között voltak egészen profik is, akik lendületesen, meggyőzően meséltek a kutatásaikról vagy a munkájukról egy nekik látszólag teljesen komfortos helyzetben, de olyanok is, akik talán most először álltak nagyobb közönség előtt, és rendesen meg voltak illetődve.
Volt, aki több időt szánt saját maga bemutatására – végülis nem az eredményei, hanem a neve miatt hívták meg –, de olyan is, aki egyszerűen egy szokványos tudományos előadást tartott. Sőt, olyan is volt, aki fiatal vállalkozóként a marketinglehetőséget látta meg a konferenciában. Ő a húsz percét arra használta fel, hogy meggyőzze a jelenlévőket, hogy érdemes magántanárhoz hordani a gyerekeiket, és még inkább érdemes a drágább tanárokat választani, lehetőleg őt magát.
Ilyen szempontból a legkülönlegesebb előadás Kovács-Pászthy Balázsé volt, aki orvosként arról beszélt, hogy hogyan lehet kardiológiai vizsgálatokat végrehajtani a magzatokon, de az előadásának a másik fele nem erről, hanem saját magáról szólt. Elmesélte, hogy eredetileg nem is Balázs lett volna, csak néhány héttel a születése előtt az édesanyja barátnőjének pont olyan néven született gyereke, amit neki szántak, így végül váltottak a szülei. Megmutatta az általános iskolai tablóját, ahol a sajátja alatt szerepelt a későbbi felesége arcképe. Bemutatta az iskoláit, az eddigi munkahelyeit, és végül a családját is, egy karácsonyi kép segítségével. Elmesélte, hogy a munkájában az a legnehezebb, amikor minden igyekezetük ellenére elveszítenek egy kisbabát, és még azt is megosztotta, hogy mostanában a kiégéssel küzd. Elmondta tehát, hogy hogyan lett ő az a Kovács Balázs, aki lett, és ez egy nagyon emberi pillanat volt.
Ilyen pillanatok nem gyakran fordulnak elő a tudományos konferenciákon, de ebben a különleges formátumban benne van, hogy még több ilyet produkáljon. Ha egyszer lesz második Kovács Balázsok konferenciája, akkor azt azzal lehetne még színesebbé tenni, ha a előadók között többen szerepelnének olyanok, akik nem tudományos pályán helyezkedtek el. A Kovács Balázsok között biztosan vannak, akik mondjuk hidegburkolóként, ételfutárként vagy biztonsági őrként dolgoznak, és ha közülük is lennének néhányan, akik elmesélnék a saját történetüket, akkor a mostaninál is átfogóbb képet kaphatnánk arról, hogy mit jelent ma Magyarországon Kovács Balázsnak, vagyis inkább embernek lenni.