Egy nyílt forrású hírszerző portál szerint a júniusi légi offenzíva előtt az Egyesült Államok átadta volna Izraelnek a B-2 lopakodó stratégiai bombázót, hogy maga pusztítsa el Irán kulcsfontosságú nukleáris létesítményeit. A jeruzsálemi kormány viszont nem élt az ajánlattal, több okból sem.
HIRDETÉS
Az Ébredő oroszlán hadművelet előtt Trump felajánlotta jeruzsálemi kormánynak, hogy B-2-es bombázókat adjon át, hogy megtámadjon mélyen fekvő nukleáris létesítményeket Fordóban, Natanzban és Iszfahánban.
Izrael fontolóra vette az ajánlatot, de végül úgy döntött, hogy udvariasan kitér előle. Ennek oka főként az lehetett, hogy bevonja, involválja az Egyesült Államokat a műveletekbe, és ne egyedül viselje a támadás politikai következményeit.
Emellett fontos tényező, hogy ezek a repülőgépek logisztikai és pénzügyi rémálomnak számítanak. A repülés egyetlen órája 135 000 dollárba kerül, a bevetés után pedig 120 órányi földi karbantartást igényel. Az ehhez szükséges szakszemélyzettel Izrael nem is rendelkezik.
Izrael azt javasolta, hogy elküldené pilótáit az Egyesült Államokba B-2-es kiképzésre, amiről biztosan tudhatta, hogy a Pentagon nem fogadja el. Ez gyakorlatilag egy udvarias, de ravasz kibúvó volt az ajánlat alól, mivel egy B-2 személyzetének kiképzése legalább másfél évet igényel, még képzett pilóták esetében is, miközben az amerikai elnök már türelmetlen üzemmódba váltott, és mielőbbi megoldást követelt.
Izrael elkerülte azt a kockázatot is, hogy esetleg az ő vezénylete során érje találat vagy baleset a 2 milliárd dollár értékű repülőgépet, amit az amerikai katonai vezetés nyilvánvalóan az ő nyakába varrt volna.
Mivel csak egyetlen küldetéshez volt szükséges felhasználni a B-2-t, folyamatos használata és fenntartása már inkább teher, mint előny. Izrael általános stratégiája jelenleg a vadászgépekre, a drónokra, a katonai hírszerzésre és legújabban a lézerfegyverre irányul (Gáza, Jemen, Libanon, alkalmanként Szíria), de nem stratégiai bombázókra, mert nincs olyan célpontja, amelynek elpusztításához ilyen masszív erőre szorulna.
A lopakodó üzemmód sem volt különösebben csábító lehetőség, mert Izrael F-35 vadászgépei is rendelkeznek ezzel a képességgel.
A politikai-diplomáciai tényezők között az a megfontolás is lapulhatott, hogy az arab kormányzatokban rémületet váltana ki, ha Izrael olyan erejű fegyverzet birtokába jut, amivel végképp behozhatatlan katonai hegemóniát szerez a teljes régió felett.
A gázai válság és a kétállami vita közepette mindez tovább rontotta volna Netanjahu távlati elképzeléseit az Ábrahám-szerződések továbbfejlesztésére, főként Szaúd-Arábia részéről.
Mi előzte meg az ajánlatot?
Közvetlenül megválasztása után, majd a tavasz során is az amerikai elnök több kísérletet tett Irán tárgyalóasztalhoz való ültetésére a nukleáris program leállítása érdekében, de ezek a remények sorra zátonyra futottak. Annak ellenére is, hogy az Egyesült Államok felszólította Izraelt, hogy ne alkalmazzon katonai eszközöket mindaddig, amíg az elnök diplomáciai kísérletei folynak.
A perzsa állam megnövekedett olajexportja (napi 1,6 millió hordó, jórészt Kínának) lehetővé tette számára a program folytatását. Olyannyira, hogy tovább szűkítette a nemzetközi ellenőrző szervezet (NAÜ) vizsgálódásának lehetőségét, ami növelte a gyanakvást, hogy rejtetten és intenzíven folytatja a nukleáris fejlesztéseket.
Végül tehát nem vált be az amerikai elnök fenyegetése, melyet közvetlenül megválasztása után tett Irán kényszerítésére.
A tavasz során Ali Khamenei vallási vezető ismételten Izraelt és az Egyesült Államokat nevezte meg halálos ellenségként, kormánya pedig világossá tette, hogy Irán szuverén jogának tekinti a nukleáris fejlesztéseket, és nem kényszeríthető ezek feladására.
Amikor Donald Trump végleg ráébredt arra, hogy a tárgyalásos ajánlatok kilátástalanok és hogy Izrael komolyan gondolja a katonai műveletet, arra jutott, hogy az Egyesült Államok segít a problémás helyszínek megsemmisítésében. Ennek során ajánlotta fel a stratégiai bombázók átadását Netanjahu izraeli miniszterelnöknek.
Ezzel egy időben zajlott az USA példátlan méretű katonai koncentrációja az Indiai-óceánon, a brit felségterület alá tartozó Diego Garcia szigetén, ahová hét B-2 bombázót vezényeltek. A katonai elemzők megállapították, hogy soha előtte nem tartózkodott egyszerre egy helyen ennyi példány ebből a fegyverből, még az Egyesült Államokban sem. A találgatások előbb arról szóltak, hogy a bombázókat a jemeni húszik ellen vehetik be, de a fókusz egyre inkább Iránra irányult.
Itt érdemes megjegyezni, hogy Trump ötlete a B-2 exportra erős jogi akadályokkal járt volna, mivel egy ilyen döntéshez a Kongresszus engedélyét is meg kellett volna szerezni.
A nyílt források szerint Donald Trump június 1–2. körül hagyta jóvá a B-2-k bevetését Irán ellen. A döntést megelőzően az amerikai hírszerzés fokozódó iráni nukleáris aktivitásról jelentett, majd a Fehér Ház konzultált az izraeli vezetéssel. Miután Trump elnök zöld utat adott a mélycsapások előkészítésére, a Pentagon beindította a konkrét hadműveleti kivitelezést.
Ehhez képest a rajtaütés viszonylag gyorsan, június 6–7-én éjjel zajlott le, ami arra utal, hogy a támadás tervei nagyjából már jóval korábban készen voltak, hiszen a raj kísérő feltételeiről is gondoskodni kellett.
Ennek során az Egyesült Államok B-2 Spirit lopakodó stratégiai bombázói részt vettek az „Operation Midnight Hammer” (Éjféli Kalapács Művelet) fedőnevű akcióban, amelynek keretében Fordo (Fordow), Natanz és Iszfahán nukleáris létesítményeit célozták meg bunkerromboló (GBU-57A/B) csapásokkal. A küldetést végül nem Diego Garciáról, hanem a Missouri államban fekvő Whiteman légibázisról indított kötelék hajtotta végre, non-stop átrepüléssel, légi utántöltéssel és megtévesztő légi manőverekkel.
Az akció elsöprő méretét jelzi, hogy a Pentagon adatai és a hírszerző platformok szerint mintegy 125 repülőgép vett benne részt, beleértve több tucat tankert, kísérő vadászokat, AWACS felderítőket, és tengeralattjárókról indítható Tomahawk cirkáló rakétákat. A Virginia és Ohio osztályú tengeralattjárók az Arab-tenger és az Ománi-öböl térségében várakoztak.
A nyitócsapásokat követően a műveletet kiegészítették tengeri és más légi fegyverzetekkel, amelyek szintén jelentős károkat okoztak az érintett nukleáris infrastruktúra földfelszíni létesítményeiben.
A támadás az eddig ismert legnagyobb, egyidejű, stratégiai mélycsapás volt egy erősen védett célrendszer ellen. Noha az 1945-ben Drezda és Tokió ellen indított tömegbombázások, majd a Japánra ledobott atombombák pusztító ereje nagyobb volt, mégis, a júniusi művelet „rekorder” jellege abban áll, hogy a világ legköltségesebb és legfejlettebb stratégiai bombázóit vetették be koncentráltan, és extrém mélycsapást hajtottak végre több ezer kilométeres távolságból, a teljes nyugati precíziós eszköztár bevonásával.
A következmények - a támadás nem számolta fel az iráni projektet.
Az iráni célpontok elleni amerikai csapás a B-2 bombázók, a bunker-buster fegyverek és a több komponensű légi-tengeri erők bevetésével taktikai szinten sikeresen roncsolta az iráni nukleáris infrastruktúrát. Stratégiai értelemben a támadás időt nyert az Egyesült Államoknak és Izraelnek az iráni nukleáris program fékezésében, és demonstrálta Washington hajlandóságát a legerősebb konvencionális kapacitások bevetésére.
Irán fenyegető ellencsapásokat jelentett be, több szövetséges pedig aggodalmát jelezte a konfliktus eszkalációja miatt, így a francia, a német és az uniós diplomácia is. Összességében a művelet katonailag impozáns siker volt, de politikailag inkább késleltető, semmint végérvényes megoldás.
Ugyanakkor a támadás súlyossága stratégiai figyelmeztetés Teherán felé, hogy hasonló súlyú csapások a jövőben is bekövetkezhetnek. Megfigyelők szerint ez a veszély élezheti a vitát a nukleáris fejlesztés támogatói (Khamenei és az IRGC), valamint a diplomáciai megoldások hívei között Iránban. Mindezt súlyosbítja, hogy becslések szerint az ország helyreállítása már most mintegy 500 milliárd dolláros költséget emésztene fel.