Az Éjféli kalapács (Midnight Hammer) hadművelet sztárja az egyenként 2 milliárd dollár, vagyis több mint 750 milliárd forint értékű B-2 Spirit lopakodó bombázó volt.
A hadművelet kezdete
Alig néhány órával a támadás után a Pentagon bejelentette, hogy az Egyesült Államok precíziós csapást mért az iráni nukleáris program létesítményeire. Pete Hegseth védelmi miniszter hihetetlen sikerről beszélt a sajtónak.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
„Az elnök engedélyezte, hogy az amerikai légierő semlegesítse az iráni atomprogramot, amely fenyegeti a nemzetbiztonsági érdekeinket, és a csapataink, illetve izraeli szövetségesünk védelmi rendszerét.”
A bevetés részleteit a nemrégiben előléptetett vezérkari főnök, Dan Caine osztotta meg a médiával.
Eszerint 125 repülőgép és egy, manőverező robotrepülőgépek hordozására átalakított tengeralattjáró vett részt aktívan a hadműveletben. A támadóegység hét B-2 Spirit lopakodó bombázóból állt, amelyet kiegészített két csali B-2. Ez utóbbiak együtt szálltak fel a többiekkel a Missouri állambeli Whiteman bázisról, de a többiekkel ellentétben nyugatnak fordultak, és végig bekapcsolt jeladókkal, ún. transzponderekkel repültek a Csendes-óceán felett Guamra. Ezzel az iráni hírszerzést akarták félrevezetni, mert ez a két bombázó azt üzente Hámenei ajatollah tábornokainak, hogy az amerikaiak egyelőre csak növelik a térségbeli haderejüket, de még nem várható azonnal csapás. Az igazi támadók eközben teljes rádió- és radarcsendben kelet felé haladtak, magasan a civil utasszállító gépek légifolyosói fölött.
A lopakodók többször tankoltak a levegőben, de arról nincs információ, hol. Azt viszont a vezérkari főnök megerősítette, hogy több tucat tankergép szolgálta ki a levegőben a támadó bombázókat és a kísérőiket.
A kötelék belép az iráni légtérbe
A lopakodókhoz a Perzsa-öböl térségében csatlakoztak a világ első ötödik generációs vadászai, a kifejezetten a légifölény kivívására tervezett, ún. alacsony észlelhetőségű, vagyis „majdnem lopakodó” F-22 Raptorok. Ezeket több héttel korábban vezényelték a Közel-Keletre.
A Raptorok mögött a lopakodó F-35 Lightning II típusú, szintén ötödik generációs gépek repültek. Ez a két típus alkotta a „söprögető” elővédet, amelyeknek az esetleges iráni légi ellentámadást kellett semlegesíteniük.
Mivel azonban az iráni légierő egyetlen repülőgépet sem mert az amerikaiak ellen küldeni, az F-22-esek csak biztosító feladatot láttak el. Az F-35-ösök ugyanakkor földi célpontok elleni fegyverzetet is hordoztak, így ezek készen álltak az iráni légvédelmi radarok és rakétaállások lefogására és megsemmisítésére. Ezt szaknyelven Supression/Destruction of Enemy Air Defense (S/DEAD)-nek nevezik.
A hullám következő egysége a hagyományos vadászbombázókból, az F-15E Strike Eagle és F-16 gépekből állt. Ezek feladata is a földi célpontokat támadása volt, hogy tehermentesítsék a lopakodókat.
Az időzítés és a bunkerromboló bombák fontossága
Az amerikai kötelék teheráni idő szerint éjfélkor repülte át az iráni partokat. Ekkor a hadművelethez rendelt amerikai nukleáris meghajtású tengeralattjáró több mint 24 ún. manőverező robotrepülőgépet, köznapi nevén cirkáló rakétát lőtt ki az iszfaháni nukleáris üzemre. Az amerikai vezérkari főnök szerint a művelet ilyen időzítése kulcskérdés volt.
„Tökéletesen kellett szinkronizálni a résztvevő egységek tevékenységét, mert a Tomahawk rakétáknak csak akkor volt szabad elérniük a célpontjukat, amikor a lopakodók épp ledobták a bombáikat a hegybe épített atomfegyver-gyárra. Sem előbb, sem később.”
Éjjel 1:40-kor a vadászbombázók kilőtték a légvédelem elleni rakétáikat, illetve ledobták a messziről indítható bombáikat is. Amikor ezek a fegyverek elérték a célpontjaikat, a B-2 nehézbombázók épp a fordói atomtelep fölé értek, ahol a vezérgép kioldotta a két GBU-57 MOP (Massive Ordnance Penetrator) nevű óriásbombáját.
Egy ilyen bunkerromboló bomba közel 14 tonna súlyú, amelyből 2,400 kiló a robbanóanyag. A bomba nem akkor robban, amikor eléri a célpont a tetejét, hanem 60 méter mélyre képes a talajba hatolni. A detonátor akkor lép működésbe, amikor a bomba sebessége nullára csökken, vagyis megáll. Annak érdekében, hogy a talajba csapódáskor ne törjön darabokra, a bomba testét, „karosszériáját” erősített acélból készítik. Az 1991-es Öböl-háborúban sebtében kifejlesztett, első bunkerromboló bombatípust használaton kívüli ágyúcsövekkel borították.
A fordói és natanzi bombatámadás
Egyes katonai bloggerek szerint az első két bunkerromboló bombát egy-egy alagút bejáratára dobták le a lopakodók, a többiek pedig ezekbe a kráterekbe dobták be a bunkerrombolókat. Ennek részben ellentmond, hogy a fordói atomtelepnél több olyan kráter is látható, amelyek a hegygerincen vannak. Ezek szerint több bombázó is közvetlen célzásra kapott parancsot. Az amerikai hadvezetés hurrá-optimista kommentárjait némileg árnyalja az izraeli véderő véleménye:
A fordói üzemben izraeli értesülések szerint több mint háromezer olyan gázcentrifuga volt eredetileg, amelyeket urándúsításra használt Irán. A dúsított urán elengedhetetlen az atomtöltetek gyártásához, vagyis az urándúsításnak nincs polgári célú felhasználása - ezért is utasította el kategorikusan Donald Trump ezt a tevékenységet az iráni nukleáris programban. A támadás előtt egy-két nappal azonban egy nagy katonai konvoj rakodott Fordóban. Egyes vélemények szerint a kamionok épp ezeket a centrifugákat, vagy ezek egy részét szállították el.
Natanz a másik olyan atomközpont, ahol a gázcentrifugák segítségével uránt dúsítottak az iráni atomtudósok. Mivel ez a bázist ezt a bázist nem egy hegybe építették, és csak egyes részei vannak a föld alatt, az izraeli légierő több súlyos csapást mért az itteni létesítményekre. Az amerikai lopakodók „biztos, ami biztos” alapon két bunkerromboló bombát ide is ledobtak, majd a kötelék nyugat felé fordult és elhagyta Irán légterét.
Persze, ez nem egyik percről a másikra történt, de a csapásmérő erő hazafelé tartott, és útközben egyes alakulatok leváltak a többiekről és leszálltak a saját bázisaikon. Úgy tűnik, a művelet ideje alatt a légvédelem egyáltalán nem érzékelte a gépeink jelenlétét. Az iráni légierő nem kísérelt meg ellentámadást.
A legkésőbb a lopakodó bombázók szálltak le „otthon”, mert ezek a gépek Amerikába repültek vissza, míg a kíséret többsége a Perzsa-öböl amerikai repülőterein landolt. A B-2 Spiritek összesen 38 órát töltöttek a levegőben.
Miért olyan különlegesek a lopakodó bombázók?
A B-2 Spirit stratégiai bombázó fejlesztését még Jimmy Carter elnök jelentette be az 1970-es évek végén. A gépet a szovjet légvédelem áttörésére tervezték, de mire a bombázó tesztüzeme megkezdődött 1997-ben, a Szovjetunió már nem létezett. A programot kezdettől fogva ellenszél vette körül, mert a határidőket nem sikerült betartani, a költségek pedig csillagászatiak lettek. Az eredetileg tervezett 200 példány helyett végül csak húsz épült meg, ami tovább növelte a költségeket. A húsz gép közül egy felszállás közben lezuhant 2008-ban – a személyzet sikeresen katapultált –, egy pedig úgy megsérült 2022-ben, hogy a kivonása mellett döntöttek.
A repülőgép egy ún. csupaszárny szerkezet, amellyel először a nácik kísérleteztek a második világháborúban. A Northrop-Grumman konglometárum gépe ugyan interkontinentális nehézbombázó, de a méretei ellenére is lopakodó típus. Ezt részben épp a különös, csupaszárny formájával éri el, részben pedig a jellemzően kompozitanyagokból készült sárkányának köszönheti. A lopakodó mivoltát nem csak az alacsony radar-észlelhetőség jellemzi, de láthatatlannak vagy minimálisan észlelhetőnek bizonyul az infravörös, az elektromágneses, az akusztikus és a vizuális spektrumon is. Ez azt jelenti, hogy egymaga, vadászkíséret nélkül repülhet be olyan ellenséges ország fölé, amelynek erős légvédelme van, és ott precíziós csapást képes mérni stratégiai fontosságú célpontokra.
A B-2 Spirit 1999-ben esett át a tűzkeresztségen, amikor – a hivatalos hadrendbe állítása előtt – bevetették a Jugoszlávia elleni légiháborúban. Ekkor a szerb földi célok 33%-át ez a típus semmisítette meg a háború első heteiben. Utána Afganisztán következett, még mindig a hivatalos szolgálatának megkezdése előtt. A stratégiai bombázó épp ebben a konfliktusban hajtotta végre minden idők leghosszabb, 70 órás bevetését. Később repült Irak, Líbia, vagy a jemeni húszik ellenőrizte területek felett.
Tényleg van pihenőkabin a lopakodó bombázóban?
Nincs. Van azonban a fedélzetén egy felhajtható ágy, vagy inkább függőágy-féleség a két pilótaülés mögött, és ezt használták is a pilóták az iráni bevetésen. A polgári személyzetek számára is engedélyezett a pihenés a pilótaülésben, ha pedig van váltópilóta a fedélzeten, akkor le is feküdhetnek aludni a katonainál sokkal kényelmesebb pihenőben. A lopakodón vannak „konyhai” tárolórekeszek a szendvicseknek, kávénak, üdítőnek is, a kémiai vécé pedig egy elzárt sarokban található. A sokat emlegetett mikrohullámú sütő speciális katonai készülék, és csak akkora, mint egy kis cipős doboz. Nem véletlenül nyilatkozta Chris Beck százados a típusról:
„Ha teljesítesz néhány igazán embert próbáló bevetést a B-2 Spiriten, egy húszórás művelet meg sem fog kottyanni.”
A Spirit javára kell írni azonban, hogy amíg a régi B-52-es nehézbombázók egyetlen ágyán öt ember osztozik, a lopakodóén csak kettő, maximum három. Ez utóbbi akkor, ha egy extrém hosszúságú repülésen egy harmadik, egy váltópilóta is van a személyzet tagjai között. Szintén lényeges, hogy az amerikai nehézbombázók közül egyedül a Spirit pilótafülkéjében tud kiegyenesedni egy 180 centi magas ember, és ez a repülés húsz-huszonötödik órájában állítólag megváltás a pilóták számára.