Észak-Korea páncélosokat és tüzérséget is küld Ukrajnába – de nem csak Moszkva támogatására, hanem saját hadereje képzésére is. A frontvonal valós „kiképző terepként” szolgál, amely előnyhöz juttatja Phenjant az esetleges dél- és délkelet-ázsiai konfliktusokban.
HIRDETÉS
Kyrylo Budanov, az ukrán katonai hírszerzés vezetője szerint Észak-Korea (KNDK) azt tervezi, hogy legjobb harckocsijait és páncélozott szállító járműveit - legénységükkel együtt - Oroszországba küldi.
Emellett 6,000 Phenjan a következő hónapokban összesen 6,000 fős katonai mérnöki egységeket küld aknamentesítési és újjáépítési munkálatok elvégzésére Oroszország Kurszk régiójában. Amikor az ukrán kémfőnököt erről kérdezték, kétségeit fejezte ki, hogy ez lenne-e ezeknek a csapatoknak az egyetlen célja.
„Néhányan közülük valóban részt vehetnek aknamentesítésben és erődítmények építésében, de vajon mindegyikük ezt fogja tenni?” – tette fel a gyanakvó kérdést Budanov.
Észak-Korea ukrajnai szerepvállalása különösen jelentős
Észak-Korea a valós harctéri tapasztalatokat hasznosíthatja a taktikai adaptáció, a frontvonalon bevetett páncélozott harcjárművek, légelhárító taktikák, támadó–védelmi manőverek vezetésében. Emellett gyakorolhatja a valós időben történő döntéshozatalt. Nemzetközi téren pedig demonstrálhatja a KDNK haderejének képességeit, és elzártsága ellenére is egy harcedzett katonai szereplő képét vetíti a világ felé.
Budanov úgy tudja, hogy az észak-koreai csapatok telepítésére vonatkozó tervek 50-100 egységnyi M-2010-es harckocsi (Cheonma-D) és páncélozott szállítókat is tartalmaznak. A tank Észak-Korea saját fejlesztésű, szovjet T-62 alapokra épülő, modernizált harckocsija, amely kapott kompozit páncélt és reaktív védelmet, de még így is elmarad a nyugati vagy orosz legújabb típusoktól.
A hírszerzési vezető nem is a koreai fegyvereket tekinti veszedelemnek, hanem hogy Kim Dzsongun és vezérkara egyedülálló harci tapasztalatokra tesz szert, mert a világon csak kevés országnak eddig volt lehetősége ilyen mértékű és ilyen színvonalú háborút vívni.
Az ukrán kémfőnök véleményét alátámasztja, hogy az elmúlt évtizedekben a két európai nagyhatalom, Franciaország és az Egyesült Királyság sem keveredett nagyszabású katonai konfliktusokba.
Noha az Egyesült Államok tömegesen szerzett tapasztalatokat Irakban és Afganisztánban, de azok a háborúk egészen más természetűek voltak, mint az ukrajnai. Az egyik művelet egy instabil állam ellen zajlott (Irak), melyet a kimagasló technikai fölénnyel rohantak le, a másikban pedig gerillák és lázadó csoportok voltak a túloldalon. Mindkét háború aszimmetrikus küzdelem volt, ahol a technológiai előny, a légi támogatás és a hírszerzés dominált.
Az afganisztáni humán veszteség sem volt drámai. A megszállás 20 éve során az USA heti átlagban 2 katonát vesztett, és ebben a balesetek, betegségek, járműszerencsétlenségek és öngyilkosságok is benne vannak. Az amerikai katonák többsége nem klasszikus csatatéri ütközetben, hanem improvizált robbanószerkezetek és öngyilkos merényletek áldozataként vesztette életét – a 2,400 halottból mintegy 1,300 így esett el.
Az iraki és afganisztáni tapasztalatok ma is használhatók terrorellenes műveletekben, a különleges erők bevetésében vagy a logisztikai lánc fenntartásában. Viszont aligha adnak választ arra, hogyan működik két reguláris hadsereg egy nagyszabású és teljeskörű háborúban, ahol páncélos hadtestek, tüzérségi tömegtüzek, elektronikai hadviselés és modern légvédelem csapnak össze.
Ezért Budanov szavai különösen hangsúlyosak: az ukrajnai front olyan „iskola”, amilyennel a Nyugat az utóbbi évtizedekben nem találkozott, beleértve az USA-t is.
Ázsia viszonylag békés volt az elmúlt évtizedekben, de ezt éz lesz megőrizni
A vietnámi háború 1975-ös lezárása óta Ázsia békét élvezett, ami nagyban segítette a gazdasági fellendülést. Nem jöttek létre globális veszélyességű gócpontok, és inkább kisebb határincidensek és helyi polgárháborúk zajlottak. Ezért több katonai nemzedék nőtt fel anélkül, hogy valódi, nagyszabású és főleg korszerű háborús tapasztalatot vagy "élményt" szerzett volna.
A legsúlyosabb, de viszonylag rövid háború Kína és Vietnam között zajlott, 1979 február–márciusban, amikor Peking meg akarta torolni korábbi pártfogoltja kambodzsai beavatkozását, amely a tömeggyilkos Pol Pot-rezsim (Khmer Rouge) felszámolását célozta, sikerrel. A határmenti harcokban mintegy 60 ezer ember veszítette életét, jórészt vietnámi civilek.
Az ázsiai fegyveres konfliktusok sorát az 1970-es években az indiai–pakisztáni háborúk is gyarapították, amelyek közül az 1971-es összecsapás Banglades megszületéséhez vezetett, és több tízezer áldozattal járt mindkét oldalon.
Összesítve kimondhatjuk, hogy ázsiai országok között legalább 40 éve nem zajlott világméretű súlyú katonai konfliktus. Mindeközben a Közel-Keletet és a Balkánt véres háborúk rázták meg, a Szovjetunió összeomlását pedig újabb fegyveres konfliktusok kísérték, Afganisztántól Irakig és Jugoszláviáig. A Távol-Keletre viszont ezek nem hatoltak el.
A kínai félre nézve is igaz, hogy katonai vezetői nem szagoltak puskaport. A nagy háborús nemzedék (1936-65) már rég kihalt, és a később pekingi vezetőségek óvakodtak a fegyveres erő alkalmazásától. Jellemzően inkább gazdasági, diplomáciai, titkosszolgálati és kulturális eszközökkel igyekeztek növelni befolyásukat, és valószínűleg jóval nagyobb sikerrel tették, mint ha katonai hatalmukat vetették volna be.
Az Ázsiában zajló kisebb fegyveres összecsapások alacsony technikai szinten folytak. Elavult kézifegyverek, könnyű tüzérség és elavult páncélosok domináltak, és a hadviselő felek logisztikai és hírszerzési kapacitásai csak helyi szinten mozogtak. Az etnikai felkelések, polgárháborús gerillaharcok és kisebb határvillongások nem követeltek kifinomult hadműveleti koordinációt vagy a korszerű fegyvernemek összehangolt bevetését.
Mindez azt eredményezte, hogy a legtöbb ázsiai haderő több generáción át olyan környezetben működött, ahol hiányzott a modern katonai szakértelem: nem volt tapasztalatuk integrált légierő-földi hadviselésben, elektronikai hadviselésben vagy valós idejű hírszerzés alkalmazásában.
Ázsiában az erősek önmagukban nem elég erősek
Az Indo–Pacific térség jelentősebb katonai hatalmai – Dél-Korea, Japán, Tajvan, Szingapúr, Ausztrália, India – nem rendelkeznek közvetlen harci tapasztalattal. Hadseregeik évtizedek óta legfeljebb hadgyakorlatokon edződnek, de jól tudják, hogy a legmagasabb szintű manőverek és harci játékok sem pótolják a valós háborús helyzetek tapasztalatait.
A térségben szervezett nagyszabású hadgyakorlatokban és szimulációkban rendszeresen részt vesznek nyugati szövetségesek is, mindenekelőtt az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és olykor Franciaország is. Ezek a manőverek a szövetségesi együttműködés begyakorlását, a közös kommunikációs és logisztikai protokollok összehangolását, valamint a legújabb haditechnikai eszközök integrált alkalmazását szolgálják.
Bár a gyakorlatok hatékonyan készítik fel a résztvevő országokat egy esetleges válsághelyzet kötelező együttes fellépésre, nem tudják teljes egészében visszaadni a valós harctéri stresszt, a váratlan helyzeteket. Nem helyettesítik a modern háborúk kiszámíthatatlan dinamikáját és hullámzásait, mint amilyen az ukrajnai háború is.
Ezzel szemben Észak-Korea most a legélesebb helyszínen képes egy modern fegyverzettel vívott háborúból gyűjteni tapasztalatokat – olyan tudást és ismereteket, melyeket a régió más hadseregei nem szerezhettek meg. Mégis, látni lehet , hogy Kim elnököt is zavarja a gyakori nyugati erőfelmutatás, és nukleáris fenyegetésekkel reagál rájuk.
Dél‑Korea is nyugtalan az északiak ukrajnai szerepvállalása miatt
A szöuli légkörben érzékelhető az idegesség, hogy az északi rezsim valódi harctéri tapasztalatot szerez, modern hadviselés technikai lehetőségeit alkalmazza — ezek pedig súlyos kockázati tényezőt jelentenek Szöul számára. Azért, mert a déli vezérkar sem szerzett soha valódi harci ismereteket.
A kanadai és csendes-óceáni ügyekre szakosodott portál szerint a dél-koreai katonai és szakértői körökben egyre erősödik a felismerés: ha Észak olyan „valós háborús tesztpályán” edződik, amelyhez hasonlóval a régióban senki sem rendelkezik, az komolyan eltolhatja a biztonsági egyensúlyt a félszigeten.
Az ország hírszerzése ezért vizsgálja, miként válaszoljon – akár fegyverszállítással is Ukrajnának –, miközben stratégiai szövetségesével, az Egyesült Államokkal egyeztetve értékeli a kialakuló fenyegetést.