A Sidney-i Egyetem által koordinált kutatás izolált törzsektől a modern nagyvárosokig mérte, hogy mennyire hajlandóak segíteni az emberek annak, aki bajba kerül.
Mélyen legbelül mi, emberek sokkal hasonlóbbak vagyunk, mint gondolnánk – állítja a Scientific Reports című folyóiratban megjelent tanulmány.
HIRDETÉSA szerzők európai (brit, lengyel, olasz és orosz) városok mellett ecuadori, ghánai, laoszi és ausztrál falvakban vizsgálódtak, kutatásuk során pedig arra jutottak, hogy a mindennapi interakciók szintjén az emberek mindenhol hajlandóak segíteni a másiknak, ha szükség van rá.
Támaszkodásunk mások segítségére konstans: a tanulmány szerint átlagosan 2 perc 17 másodpercenként jelzi valaki, hogy segítségre van szüksége, a segítségnyújtók pedig kultúrától függetlenül hétszer gyakrabban tesznek eleget a kérésnek, mint ahányszor elutasítják azt. Amikor mégis megteszik, jellemzően meg is magyarázzák, hogy miért.
Az eredmények segítenek megoldani egy korábbi antropológiai és gazdasági kutatások által feltárt, az erőforrások megosztását érintő rejtélyt: míg az indonéz Lamalera bálnavadászok a nagy fogás után az elosztási normákat követik, addig a tanzániai gyűjtögetők inkább azért osztják meg az élelmet, mert félnek a negatív pletykáktól.
Míg egyes kenyai falvak gazdagabb lakóitól elvárják, hogy vegyék ki részüket a közösségnek készülő jelentősebb beruházásokból, például egy útépítésből, addig egyes pápua-új-guineai törzsek körében az ilyen felkéréseket többnyire elutasítják, mivel kínos helyzetet teremtene, hogy a közösség tagjai kötelezőnek érzik viszonozni a gesztust.
A tanulmány szerint a kulturális különbségek egyes esetekben felerősödhetnek, a társadalmi interakciók szintjén azonban többnyire eltűnnek. Eszerint az emberi fajban rejlő hajlam, hogy szükség esetén segít, általános jelenség.