"Van, ami rosszabb a halálnál" - mondja az Euronews Lyonban élő ukrán riportere
Kommentek
Szétlőtt házak között interjút készíteni honfitársakkal, azt látni, hogy az ember hazája romokban. Hogyan lehet ilyen körülmények között dolgozni, erről kérdeztük ukrán kollégánkat, Natalja Ljubcsenkovát, aki a kelet-ukrajnai konfliktus 2014-es kezdete óta többször járt a feldúlt területeken forgatni. Natalja már több mint egy évtizede dolgozik az Euronews központjában, a franciaországi Lyonban. A családja azonban továbbra is Ukrajnában él. Legutóbb ősszel forgatott háború sújtotta hazájában.
- Nem mondtam el a családomnak, hogy hazamegyek forgatni, hogy ne aggódjanak. Csak a munkámra akartam koncentrálni. De persze rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, már amennyire lehet a folyamatos áramkimaradások mellett. Rettegek, hogy a helyzet rosszabbra fordul és nem fogok hírt kapni róluk.
-Honnan kerültél az Euronews nemzetközi csapatába?
-Kijevi vagyok, ott végeztem az egyetemet is, nemzetközi kapcsolatokat és nyelvészetet tanultam, majd egy helyi televízió-társaságnál dolgoztam szerkesztőként.
-Hol lakik a családod, hogyan élnek most, a háború idején?
A közvetlen rokonaim Kijevben élnek. De vannak, akik Kanadába menekültek. Akik maradtak, nekik nagyon nehéz. Egyik napról a másikra élnek, próbálnak valahogy biztonságban maradni és többnyire egészségesen. Az áramkimaradások nagyon nehézzé teszik a hétköznapokat. Van katonakorú férfi a családban, akit bármikor behívhatnak, miatta is aggódunk. És nehéz, hogy nem lehetünk együtt.
-Elképzelni sem tudjuk, hogy háborús időben miként lehet a hétköznapokat menedzselni. Van például áru az üzletekben?
-Az alapvetően szükséges dolgokhoz, mint az élelmiszer, hozzá lehet jutni. A nehézséget inkább az jelenti, hogy ha vásárlás közben felhangzik a légiriadó szirénája, rögtön óvóhelyre kell menekülni. Nehézség például a teljesen sötét városban közlekedni. Kijevben sok 9-25 emeletes ház van, de áram nélkül nem működnek a liftek, nincs víz, nincs internet. A nagymamám egy társasház 9. emeletén lakik. Nemrég beszéltem vele, három napig nem volt áram, idős, nem tudott lemenni, mert nem működött a lift. Képzeljék el milyen lehet az idős vagy beteg emberek számára, ha napokig nincs áram! Nagyon fárasztó és nagyon veszélyes az élet így. De persze a helyzet sokkal, sokkal nehezebb a megszállt városokban, mint amilyen Mariupol, vagy a nemrég felszabadított településeken, mint Herszon és környéke, ahol szó szerint mindent lebombáztak, elpusztítottak. Ott az embereknek tényleg nincs semmijük.
-Milyen volt most a hazádban forgatni?
-Őszintén? Jobb, mint mindent csak a tévén kersztül látni. Örülök, hogy sokan foglalkoznak a háborúval; hálás vagyok, hogy sokan követik a híreket, ennek hatására pedig sokan próbálnak segíteni az ukrán embereknek.
Részemről ez egy hálás munka volt, ha mondhatom ezt. Háború idején minden átértékelődik. A felesleges, céltalan dolgok eltűnnek, elszállnak mint a homok a levegőben. Az emberek nagyon egyenesek, mindenkinek van véleménye és el is mondja azt. Oroszország 2014 óta aktív Ukrajnában, azóta igyekszik - sokszor sikeresen - meggyőzni a világot, hogy az ukránok akarták a háborút. Ezzel a teljes körű agresszióval azonban kiterítették a kártyáikat. A legtöbb ember most minden erejével harcol, a bátorságukat látni nagyon inspiráló volt.
-Forgattál szétlőtt városban, átéltél légiriadót, de találkoztál pozitív történettel is, például amiről egy mikolajivi kerámiaműhelyben forgattál. Milyen túlélési technikákat láttál? Hogyan próbálnak alkalmazkodni az emberek a háborús valósághoz?
-A gyász és amit pozitív történetnek mondunk, együtt jár. Amikor az életedért harcolsz, vagy azokért a dolgokért, amik fontosak számodra, nem lehet leülni és sajnálni magad. A sokk, a bénító gyász, a düh persze gyakran eluralkodik az emberen, de ezzel együtt az az érzés is, hogy méltósággal folytathasd az életet. Megfosztottak minket a boldogságtól. Ha azt látod, hogy az életedet újra és újra lerombolják, mint ami most főleg a Kelet-Ukrajnában élőkkel történik, soha többé nem leszel boldog, legalábbis nem úgy, mint azelőtt. De mégsem adhatjuk fel, márcsak azért sem, mert mindenki ismer olyan férfit vagy nőt, aki a harcban halt meg, vagy éppen szolgálatot teljesít valahol, a szabadságunkért harcol, szóval miattuk sem lehet feladni. Az emberek összeszedik magukat és megtalálják a módját, hogy éljék tovább a hétköznapokat, csinálják amit szeretnek, összeszedjék amijük van és újra beindítsák a vállalkozásukat. A trauma elviselésében sokat segít a művészet, a kultúra. Ha két órát ülsz egy színházi előadáson az egyik fronthoz közeli városban, az azt jelenti, hogy két órán át normális életet élsz. Így felértékelődött például a színészek munkája, akik érzik, hogy küldetést teljesítenek.
