A szovjet birodalom összeomlása a legtöbb orosz számára tragédiával ért fel Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin szerint, aki kárpótlásul háborúkat, vagy ahogy ő nevezi: „különleges katonai műveleteket” indított. Több mint 22 éves uralma alatt békét egyszer sem kezdeményezett.
HIRDETÉSAz orosz elnök nem riadt vissza a vérontástól, ha a saját népszerűsége volt a tét. A második csecsenföldi háború kimondottan azt a célt szolgálta, hogy fölényesen nyerje el első elnöki tisztségét. A Szovjetunió összeomlását a 20. század legsúlyosabb geopolitikai katasztrófájának tartja, amit szerinte sok orosz „tragédiaként” élt meg. A birodalom feltámasztása leplezetlen álma. Miután 2014-ben gyakorlatilag következmények nélkül foglalta el az Ukrajnához tartozó Krímet, felbátorodott, és az egész ország bekebelezését vette tervbe. Eddigi legnagyobb pusztításait azonban nem az egykori birodalom területén, hanem a polgárháború sújtotta Szíriában követték el katonái, zsoldosai pedig Afrikában szolgálják az orosz érdekeket.
„Oroszország sosem indít háborút, hanem véget vet a háborúnak” – az orosz elnök idézetét óriásplakátokon hirdetik a krími Szimferopolban, amelyeket nem sokkal azután ragasztottak ki március elején, hogy nagyjából kétszázezer orosz katona lerohanta Ukrajnát. Amikor 2022. február 24-én hajnalban sugárzott televíziós beszédében Putyin kiadta a parancsot, tartotta magát elvéhez, és nem háborúnak, hanem „különleges katonai műveletnek” nevezte a kiterjedt akciót.
A „különleges katonai műveletnek” eddig több mint 1100 polgári áldozata és 1800 sebesültje van a Menekültügyi Főbiztosság adatai szerint. A katonai áldozatok száma ennél sokkal nagyobb. A „különleges katonai művelet” vége nem látszik, az amerikai elnök szerint az akció elhúzódhat.
Szintén az UNHCR adatai szerint 10,1 millió ember kényszerült otthona elhagyására, közülük 3,6 millió ukrán külföldön keresett menedéket.
Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin 1999 óta Oroszország teljhatalmú ura. A KGB egykori tisztje csúcsvezetői pályafutását a Szovjetunió összeomlása után Jelcin árnyékában rövid ideig miniszterelnökként kezdte, és eddig összesen tizenhét éven át volt államfő – 2012 óta megszakítás nélkül.
„Az évszázad legsúlyosabb geopolitikai katasztrófájának” nevezte a 2005 áprilisában mondott évértékelőjében a szovjet birodalom összeomlását, amely szerinte rügybe fakasztotta a szeparatista mozgalmakat Oroszországon belül.
A Szovjetunió szétesése az oroszok számára „tragédiával” ért fel – jelentette ki az elnök a Dumában az ország legfőbb politikai vezetőihez intézett éves beszédében.
„Az összeomlás járványa Oroszországot is megfertőzte” – ezzel utalt Putyin a szeparatista, a többi között a csecsenföldi mozgalmakra.
Az államfő megállapításai mind a mai napig visszhangoznak Moszkvában.
Több mint másfél évtizeddel később a jobboldali nacionalista Liberális Demokrata Párt – Putyin megállapítását idézve – tavaly decemberben, két hónappal Ukrajna lerohanása előtt kezdeményezte, hogy az állami Duma nyilatkozatban nyilvánítsa a Szovjetunió három évtizeddel korábbi bukását „a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának”.
Az indítvány szerint a Szovjetunió szétesése „a gazdasági és politikai válság elmélyüléséhez és a nemzeti alapon történő konfliktusok kialakulásához” vezetett. A nacionalisták Borisz Jelcin volt orosz, Leonyid Kravcsuk ukrán és Sztanyiszlav Suskevics belarusz államfőt vádolták a Szovjetunió „illetéktelen” és „szándékos” szétverésével.
Alig egy héttel korábban Putyin megismételte, hogy a Szovjetunió összeomlása a „történelmi Oroszország” végét jelentette, és „a legtöbb polgár” számára „tragédia” maradt.
Mindez azok az amerikai aggodalmak után hangzott el, miszerint az orosz elnök a Szovjetunió feltámasztását tűzte ki célul, amit a Kreml erélyesen cáfolt.
Putyin mindenesetre ideológiailag megalapozta azokat az újkori háborúkat, vagy ahogy nevezi, a „különleges katonai műveleteket”, amelyeket Oroszország az ő regnálása alatt indított.
A második csecsen háború Putyin elnökké választását szolgálta
A második csecsen háború azután robbant ki 1999 augusztusában, hogy Samil Baszajev csecsen hadúr szaúdi fegyveresek támogatásával megkísérelte elfoglalni a Kaszpi-tenger nyugati partján, az Azerbajdzsántól északra fekvő Dagesztánt.
Amikor 1999 októberében az orosz katonák behatoltak Csecsenföldre, Moszkva azt állította, hogy céljai a „banditák” megfékezésére korlátozódnak. Idővel azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a második csecsen háborúban Oroszország az elsőben elszenvedett vereségét szándékozta megbosszulni.
Az orosz hatóságok a csecsenföldi háborút a terrorizmus elleni keresztes hadjáratként fényezték, amely végső soron Csecsenföldnek az Orosz Föderációtól való elszakadását próbálta meghiúsítani.
Az újabb csecsenföldi háború a Nyugat „aggodalmát” váltotta ki, de a verbális megnyilvánuláson kívül nemigen akart beavatkozni a konfliktusba. Az orosz vezetés azonban hasznot hajtott a kritikákból, mivel egyként állhattak ki Oroszországért a Nyugattal szemben.
HIRDETÉSEgyes megfigyelők a második csecsen háborút Vlagyimir Putyin miniszterelnök 1999 augusztus eleji kinevezésével hozták összefüggésbe. Oroszországban sokan úgy vélték, hogy a háborúnak köze van az egy évvel később esedékes elnökválasztáshoz. Jelcin népszerűsége alacsony volt, Putyin viszont olyan társadalmi támogatást nyert el, amit másképp aligha tudott volna megszerezni. Az orosz közvélemény a csecsen kérdés végleges megoldását várta, és a beavatkozás gyakorlatilag minden moszkvai politikai erő támogatását élvezte.
Putyin már elnökként kizárta a tárgyalásokat a csecsen szeparatista vezetőkkel, akiket terroristáknak nevezett.
Egyes feltételezések szerint a háború 2002-ben véget ért, mivel a csecsenföldi orosz katonai műveletek látszólag megszűntek. A háború azonban még hosszú ideig dúlt, és csak 2006-ban, a Csecsenföld visszaszerzésével, Oroszország fényes győzelmével ért véget. Csecsenföldet 2007 eleje óta Putyin helytartója, Ramzan Kadirov irányítja.
Mihail Zadornov volt orosz pénzügyminiszter becslése szerint a csecsen offenzíva havi 115-150 millió dollárba került.
Az orosz áldozatok száma vitatott és gyakran ellentmondásos. Az egyetlen hivatalos adatot Szergej Ivanov védelmi miniszter közölte jóval a háború vége előtt, 2002 decemberében: a szövetségi erők összes vesztesége 4572 halott és 15 549 sebesült volt. A Prague Watchdog és az orosz katonák anyáit tömörítő szervezet egyaránt kételkedett a Kreml adatainak megbízhatóságában.
HIRDETÉSAz ötnapos grúziai háború Európa felé fordította Tbiliszit
A Krím annektálását megakadályozhatta volna, ha Európa és mások „megfelelően reagáltak volna” Oroszország 2008-ban Grúzia ellen indított háborújára – vélik a szakértők. Azzal, hogy a Nyugat megbocsátott Oroszországnak, felbátorította Moszkvát az első ukrajnai konfliktus előtt – idézte az Euronews George Msedlisvilit.
Az ötnapos konfliktus, amelyet Grúzia szakadár térségeiért, Dél-Oszétiáért és Abháziáért vívtak, 2008. augusztus 7-én éjjel tört ki.
A dél-oszétokat a történelemben azzal vádolták, hogy a Kreml oldalára álltak, miután a Vörös Hadsereg húszas évek elején megszállta Grúziát. Ennek eredményeként a szovjet Grúzián belül autonómiát kaptak, míg a Kaukázus túloldalán fekvő Észak-Oszétia Oroszország része lett.
A Szovjetunió felbomlásával a kilencvenes évek elején Grúzia függetlenné vált Moszkvától. A grúz nacionalista Zviad Gamszahurdia hatalomra kerülése fokozta a szeparatista érzelmeket Dél-Oszétiában, amely némi villongások után 1992-ben el akart szakadni Grúziától.
Mások szerint az orosz hadsereg befolyásos tisztjei, akiket bosszantott a Szovjetunió felbomlása, a dél-oszétokat felkelésre bátorították, hogy meggyengítsék Grúziát, és így álljanak bosszút Grúzia távozásáért.
HIRDETÉSHárom év szórványos erőszak után Oroszország, Dél-Oszétia és Grúzia 1992-ben tűzszüneti megállapodást írt alá. A viszonylagos nyugalom Mihail Szaakasvili elnök 2004-es megválasztásáig tartott, aki vissza akarta csatolni Dél-Oszétiát Grúziához. Az elképzelést két évvel később a dél-oszétok népszavazáson elvetették.
Grúziát feldühítette, hogy Oroszország 2008 áprilisában megerősítette kapcsolatait Dél-Oszétiával, Moszkvának pedig a legkevésbé sem tetszett Tbiliszi NATO- és EU-csatlakozási szándéka.
A grúz csapatok és a szakadárok 2008 augusztus elején csaptak össze. A konfliktust az váltotta ki, hogy Grúzia összehangolt légi és szárazföldi hadjáratot indított Dél-Oszétia fővárosa, Csinvali ellen.
Nyomban orosz tankok hatoltak be Dél-Oszétiába azzal az ürüggyel, hogy a dél-oszét állampolgárok segítségére sietnek ¬– közülük soknak ugyanis orosz útlevele van. Oroszország rövid idő alatt ellenőrzése alá vonta a térséget, kiszorította a grúzokat Dél-Oszétiából, sőt Tbiliszi külvárosait is megtámadta.
A 2008. augusztus 12-én kötött tűzszünet után Oroszország elismerte Dél-Oszétia és egy másik régió, Abházia függetlenségét. Kevesen követték példáját.
HIRDETÉSA diplomáciai kapcsolatok Tbiliszi és Moszkva között – amely ugyan kivonta csapatait Grúziából, de katonái a szeparatista régiókban maradtak – megszakadtak.
„A konfliktus következtében a legtöbbet Dél-Oszétia veszített” – állítja Msedlisvili, a Chatham House grúziai szakértője, aki szerint gazdasága összeomlott. A térséget Moszkva finanszírozza, de a korrupció miatt az orosz pénz nem jut el a lakossághoz.
Grúzia viszont politikai értelemben korcsosult el.
A háború okozta elégedetlenség következtében a grúz vezetés sokkal intoleránsabbá vált a másként gondolkodókkal szemben, és ezzel kiiktatott minden politikai párbeszédet, az ellenzék pedig marginalizálódott.
Bárkit, aki kritizálta Szaakasvili kormányát, azzal vádoltak, hogy orosz ügynök, vagy Oroszország kezére játszik – idézte fel Msedlisvili.
HIRDETÉSUgyanakkor a konfliktus eltaszította Oroszországtól Grúziát, amely inkább az Európai Unió felé fordult, és 2014-ben társulási megállapodást írt alá.
Ezt a háborút is minden tekintetben Moszkva nyerte meg.
„Oroszország bebizonyította, hogy képes megszegni a nemzetközi jogot, megszállni más országokat és mindezt megúszni” – mondta Max Fras, a London School of Economics vendégkutatója, aki szerint a Grúziában történtek bátorították fel a Kremlt arra, hogy a Krímben sokkal nagyobb léptékkel ugyanezt megismételje.
Dr. Fras véleményét Msedlisvili is osztja.
„Ha a Nyugat megfelelően reagált volna Dél-Oszétia 2008-as megszállására, a Krím és az ukrajnai háború talán nem következett volna be” – mondta. „A Nyugat azonban megbocsátotta Oroszországnak a brutális grúziai beavatkozását.”
HIRDETÉSAz ötnapos háborúnak 800 áldozata volt az EU tényfeltáró missziója szerint.
A Krím megszállása újra javított Putyin megítélésén
Az első ukrajnai válság 2013 novemberében kezdődött, amikor a Moszkvához hű Viktor Janukovics elnök elvetette a szorosabb integrációt az Európai Unióval. Oroszország Janukovics pártjára állt, míg az Egyesült Államok és Európa a kijevi főtér, a Majdan tüntetőit támogatta, akik néhány hónappal később, 2014 februárjában elüldözték az államfőt az országból.
Oroszország azzal ellensúlyozta befolyása elvesztését, hogy röviddel később megszállta, majd elcsatolta a jobbára orosz ajkú Krím félszigetet, amit Nikita Hruscsov főtitkár 1954-ben adományozott Ukrajnának.
Február végén, néhány nappal azután, hogy Ukrajna Moszkva-barát elnökét menesztették, fegyveresek kezdték elfoglalni a Krímben a kormányzati épületeket. A krímiek elvétve a szolidaritásukat fejezték ki Janukoviccsal, az elszakadást sürgették, és azt, hogy a félsziget újra csatlakozzon az „anyaországhoz”. A fegyveresek száma gyarapodott, mígnem nyilvánvalóvá vált, hogy orosz hadsereg tagjai, akik erőszakkal, de vér nélkül megszállták az egész félszigetet. Március 16-án a krímiek elsöprő többsége arra szavazott, hogy Oroszország része legyenek.
A világ nagy része a referendumot törvénytelennek tartja: a szavazást ellenséges orosz katonai megszállás alatt tartották, nemzetközi megfigyelők nélkül, ráadásul a feltett kérdés illegitim az ukrán törvények szerint. Mindennek ellenére a Krím gyakorlatilag Oroszország része lett. Az Egyesült Államok és az Európai Unió enyhe gazdasági szankciói hatástalanok voltak a Kreml nézetének megváltoztatásában.
HIRDETÉSPutyin hanyatló népszerűsége mindenesetre az egekbe szökött a Krím annektálása után.
Áprilisban oroszbarát szeparatista lázadók területeket kezdtek elfoglalni Kelet-Ukrajnában. Egyik kulcsfontosságú vezetőjük, Igor „Sztrelkov” Girkin orosz állampolgár és katonai veterán, aki az orosz belbiztonsági szolgálatoktól vonult nyugdíjba alig néhány héttel azelőtt, hogy átvette a szakadárok irányítását. Széles körben elterjedt vélemény, hogy szeparatisták között az orosz különleges erők jelzés nélkül tagjai is megbújtak.
A helyzet 2014 július elején a mélypontra süllyedt, miután az ukrán kormány offenzívát indított, hogy egyszer és mindenkorra kiszorítsa a lázadókat. Oroszország csúcstechnológiával, a többi között föld-levegő rakétákkal fegyverezte fel a szakadárokat, akik július 17-én feltehetően katonai gépnek vélték, és lelőtték a Malaysian Airlines 17-es járatát, amelyen 298-an utaztak. Senki sem élte túl a katasztrófát. Döbbenet uralkodott el a világon.
Ukrajna megkettőzte támadását, a szakadárok a vereség szélén álltak, augusztus derekán azonban Oroszország nyíltan a lázadók pártjára állt, és inváziót indított Kelet-Ukrajnában. Moszkva ezt tagadta, de Kijev megdönthetetlen bizonyítékokat szolgált, hogy hadserege megtámadta a határt átlépő orosz tankokat. Nem sokkal később a szakadárok is elismerték, hogy 1200 orosz katona érkezett a támogatásukra.
A hidegháború óta mélypontra süllyedt Oroszország és a Nyugat kapcsolata. A Moszkva ellen foganatosított szankciók a recesszió szélére sodorják az orosz gazdaságot.
HIRDETÉSA háború okai a többi között a több évszázados ukrajnai orosz uralomban keresendők. Az ország népessége jobbára egyenlően oszlik meg az ukránok között, akik Ukrajnát Európa részének tekintik, és azok között, akik szerint az ország szorosan kapcsolódik Oroszországhoz. A nézetkülönbség miatt a konfliktus szinte elkerülhetetlen volt. Ráadásul Oroszországban Putyin egy birodalmat szándékozik feltámasztani, és azt a nacionalista szemléletet képviseli, amely Ukrajnát a Nagy-Oroszország részének, és a nyomuló nyugati ellenségeskedés áldozatának tekinti.
Ukrajna minden hatodik lakosa orosz nemzetiségű, minden harmadik ukrán anyanyelvi szinten beszél oroszul. A média nagy része orosz nyelvű. Oroszország felvetése megosztó: Ukrajna nagy része úgy tekint Moszkvára, mint Ukrajna leigázásának forrására, amivel szembe kell szegülni. A kisebbség áhítattal néz fel Oroszországra, a rajongás a közös örökségből és történelemből fakad.
A Krím megszállásának, elsősorban azonban a kelet-ukrajnai összecsapásoknak a Donyec-medencében 2014 áprilisa és 2021 decembere között az ENSZ becslése szerint valamivel több mint 13 ezer, az ukrán kormány szerint 14 ezer áldozata volt. Csaknem 3400-an közülük civilek voltak.
Szíriában nem voltak veszélyeztetett oroszok, Putyin mégis katonákat küldött
A szíriai polgárháborúban senki sem fenyegette az oroszokat, 2015 szeptemberében Putyin mégis azt a parancsot adta ki az orosz hadseregnek, hogy avatkozzon be a szíriai elnök, Bassár el-Aszad oldalán, aki ötödik éve vívott brutális polgárháborút saját ellenzéke és a külföldről érkezett zsoldosok ellen.
Az orosz kormány előtte már fegyverekkel látta a damaszkuszi vezetést, amely az emberi jogok borzalmas megsértéséről híresült el. Az orosz támogatás nem kis mértékben járult hozzá a polgárháború kimenetelének eldöntéséhez. A beavatkozás egyik példája annak, miként gyakorolja hatalmát Putyin külföldön.
HIRDETÉSAz orosz elnök korlátozott beavatkozásra hivatkozott, amelynek az volt az állítólagos célja, hogy megakadályozza a dzsihádista csoportok terjeszkedését, rövid idő alatt kiderült azonban, hogy az oroszokat Aszad ellenzéke ellen vetették be.
A rövid távú feladat az Aszad-rezsim életben tartása, a hosszú távú pedig a háború utáni újjáépítési szerződések megkaparintása, nem utolsósorban Moszkva érdekszférájának a kiterjesztése volt.
A kegyetlen orosz beavatkozás hatodik évfordulóján, tavaly őszig, a tényfeltáró Airwars portál 4615 olyan incidenst azonosított, amelyekben az orosz erők vélhetően polgári személyek halálát vagy sérülését okozták. A portál óvatos számítása szerint több mint 14 ezer civillel végeztek az orosz katonák, a helyi becslések azonban csaknem 24 ezerre teszik az orosz akciók áldozatainak a számát.
Az afrikai terjeszkedés a Wagner-csoport segítségével
Oroszország közben egy másik földrészen, Afrikában is terjeszkedik. Moszkva az elmúlt néhány évben gyorsan növelte befolyását a Közép-afrikai Köztársaságban, és katonai támogatással Faustin-Archange Touadéra elnök legszorosabb szövetségesévé vált.
A puccsokra, lázadásokra és közösségi viszályokra hajlamos Közép-afrikai Köztársaságot több mint húsz éve sújtja a polgárháborús konfliktus. A kormány hatalma jobbára a fővárosra, Banguira korlátozódik, míg a tartományokban inkább a lázadók, más fegyveres csoportok és hadurak sora gyakorolja saját uralmát. Az ENSZ békefenntartóinak tehetetlenségében csalódott Touadéra 2017-ben fordult Oroszországhoz, hogy fegyvert és katonai kiképzőket szerezzen szétesett hadseregének megerősítésére – miután az ENSZ Biztonsági Tanácsa feloldotta a fegyverembargót. Mára nemcsak katonai, hanem politikai és gazdasági kérdésekben is orosz tanácsadók állnak a rendelkezésére.
HIRDETÉSTouadéra kormánya idővel az elhíresült orosz zsoldosokat, a korábban Líbiában és Szudánban megjelent Wagner-csoportot is bevonta akcióiba. Ezek után a mali átmeneti kormány is érdeklődést tanúsított irántuk.
Moszkva azt állítja, hogy nincs összeköttetésben a Wagnerrel, amely egy magánvállalkozás, ezáltal szabadon értékesítheti szolgáltatásait saját belátása szerint. Ezzel szemben nyílt titok, hogy a Kremlhez közel álló és a 2016-os amerikai választásokba való beavatkozási kísérlet miatt amerikai szankciók hatálya alatt álló Jevgenyij Prigozsin, becenevén Putyin séfje irányítja és finanszírozza a zsoldosokat, akik közül a becslések szerint 1200-2000-en szolgálnak a Közép-afrikai Köztársaságban.
Az ukrajnai invázió főpróbája lehetett a kazahsztáni rendteremtés
Az ukrajnai invázió főpróbájának tűnik, hogy Putyin januárban bevetette katonáit Kazahsztánban, egy másik volt szovjet köztársaságban.
A hivatalban levő vezetés megdöntése helyett a feladatuk a rezsim oltalmazása volt. A kormánynak a gazdasági nehézségek és a korrupció miatt kirobbant demokráciapárti tüntetések elfojtásában segédkeztek.
Putyin „békefenntartóknak” nevezte az orosz csapatokat. Az ő mércéjével a művelet viszonylag vértelen volt.
HIRDETÉSPutyin elvesztette az ukrajnai háborút
Egyre valószínűbbnek tűnik, hogy Vlagyimir Putyin történelmi veresége felé tart – írta a Guardianben megjelent véleménycikkében Yuval Noah Harari, aki szerint lehet, hogy az orosz elnök minden csatát megnyer, de a háborút mégis elveszíti.
Putyin álma az orosz birodalom feltámasztásáról mindig is azon a hazugságon alapult, hogy Ukrajna nem valódi nemzet, hogy az ukránok nem igazi nép, illetve hogy Kijev, Harkiv és Lviv lakói Moszkva uralmára vágynak. Ez merő hazugság – emlékeztet a világhírű történész – hisz Ukrajna egy több mint ezeréves történelemmel rendelkező nemzet, és Kijev már akkor nagy metropolisz volt, amikor Moszkva még faluként sem létezett. Az orosz „despota” annyiszor elismételte a hazugságait, hogy a végén maga is elhitte.
Az Ukrajna elleni invázió tervezésekor Putyin számos tényezőt mérlegelt. Tisztában volt azzal, hogy Ukrajna katonailag eltörpül Oroszország mellett. Tudta, hogy a NATO nem fog csapatokat küldeni Ukrajna megsegítésére. Tudta, hogy az orosz olajtól és gáztól való európai függőség miatt egyesek haboznak a kemény szankciók bevezetésével. Feltételezése alapján az volt a terve, hogy gyorsan és keményen lecsap Ukrajnára, lefejezi a kormányát, bábkormányt hoz létre Kijevben, és átvészeli a nyugati szankciókat.
Egy dologgal azonban nem számolt. Amint azt az amerikaiak Irakban és a szovjetek Afganisztánban megtapasztalták, sokkal könnyebb egy országot meghódítani, mint megtartani.
Napról napra világosabbá válik, hogy Putyin hazárdjátéka kudarcot vall. Az ukrán nép teljes szívéből ellenáll, kivívja az egész világ csodálatát – és megnyeri a háborút. Az oroszok ugyan meghódíthatják egész Ukrajnát, de a háború megnyeréséhez meg kell őrizni hatalmukat, amit csak akkor tehetnek meg, ha az ukrán nép hagyja őket. Ez egyre valószínűtlenebbnek tűnik.
HIRDETÉS
Az orosz birodalom talpra állításához Putyinnak viszonylag vértelen győzelemre lett volna szüksége, hogy elkerülje a megszállás utáni gyűlöletet. Azzal, hogy egyre több ukrán vért ont, Putyin maga garantálja, hogy álma soha nem valósul meg. Az orosz birodalom halotti kivonatára nem Mihail Gorbacsov nevét fogják bevésni, hanem Putyinét. Gorbacsov korában az oroszok és az ukránok testvérek voltak; Putyin azonban ellenséggé tette az ukránokat.
A nemzetek végső soron történetekre épülnek – érvel Harari. Minden egyes nap újabb történetekkel bővül, amelyeket az ukránok nemcsak az előttünk álló sötét napokban, hanem az elkövetkező évtizedekben a következő nemzedékeknek is el fognak mesélni. Az elnök, aki nem volt hajlandó elhagyni a fővárost, és azt üzente az Egyesült Államoknak, hogy lőszerre van szüksége, nem pedig fuvarra; a Kígyó-sziget katonái, akik azt üzenték egy orosz hadihajónak, hogy „húzzon el a búsba”; a civilek, akik úgy próbálták megállítani az orosz tankokat, hogy eléjük ültek. Ilyen történetekből építkeznek a nemzetek. Hosszú távon ezek a történetek többet érnek, mint a tankok.
A háború valószínűleg hosszú ideig elhúzódik, különböző formákat ölthet, és akár évekig is folytatódhat.
A legfontosabb kérdés azonban már eldőlt. Az invázió után bebizonyosodott, hogy Ukrajna egy nagyon is valóságos nemzet, hogy az ukránok egy nagyon is valóságos nép, mint ahogy az is, hogy semmiképpen sem akarnak egy új orosz birodalomban élni. A kérdés csak – a jeles történész szerint –, hogy az üzenet mennyi idő alatt fog áthatolni a Kreml vastag falain.
Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin egyébként az eltelt több mint két évtizedes uralkodása alatt egyszer sem kezdeményezett békét.
HIRDETÉS