HIRDETÉSÍgy gondolta a múlt század első felében alkotó lengyel orvos-pedagógus Janusz Korczak, és ezt fogalmazta meg elvárásként az ENSZ Gyermekjogi Egyezményében épp 27 évvel ezelőtt. És ma azt nézzük, hogyan mentik százával az átfagyott gyerekeket a Földközi-tengerből. Azt nézzük, hogyan ássák ki őket a házak romjai alól Szíriában. Azt nézzük, hogyan hurcolják el őket csapatostul terroristák Nigériában vagy emberkereskedők akár Magyarországon is. Ugyan mire mentünk azzal az egyezménnyel? Takács István pszichopedagógus, gyógypedagógus, az Unicef egykori magyar elnöke szerint így is fel lehet tenni a kérdést, de semmi értelme.
Euronews:
A világ valószínűleg ilyen volt mindig is, csak kevesebbet tudtunk róla. Ezzel szoktuk biztatni magunkat, de ez most valahogy nem vigasz. Az embernek ökölbe szorul a keze – mit segít rajtunk az ENSZ bármelyik paktuma, ha egyszer a nagypolitika átgázol mindenen?
Takács István:
Nézze, értem, amit mond, ismerem ezt a nézőpontot, de azt meg Önnek kell belátnia, hogy ez kiindulásnak alkalmatlan. Ha innen nézem a dolgokat, akkor fölteszem a kezem, a nagypolitikával szemben nincs eszközöm, úgyis mindig ők győznek, minek tegyek bármit is, az lesz, amit ők akarnak. Ha megengedi, én ezt másképp látom. Felnőtt életemet a gyermekvédelemben töltöttem, harminc évig voltam az Unicef önkéntese, három évig a magyar szervezet elnöke, és azt kell mondjam, nagyon komoly eredményeket értünk el. Tudja, amikor a II. világháború után Audrey Hepburnék letették az ENSZ gyermekszervezetének az alapjait, elkezdték keresgélni a háború után kallódó gyerekeket, fel sem merült, hogy kiemelhetik őket abból a tragédiából, amelybe a háború sodorta őket. Egyszerűen tették, vitték, adták, amit tudtak. És higgye el, hogy egy bajban lévő gyereknek megváltás lehet az, ami számunkra értelmezhetetlenül kevésnek vagy csekélységnek tűnik. Ezt kell megértenie. Amikor az Unicef vagy valamely segélyszervezet megoldja egy afrikai falu ivóvízellátását, azzal nem tudja megoldani az ott élő gyerekek összes problémáját. De esélyt ad arra, hogy egészségesebben – és sok esetben tovább is – éljenek, a lányoknak pedig például lehetőséget arra, hogy vízhordás helyett iskolába járjanak. Az ezekhez hasonló részletkérdéseknek a megoldása aztán egyre nagyobb horderejű változást generál.
Ez egy szívós munka, amelybe úgy illeszkednek az egyezmények, hogy tájékozódási pontot, hivatkozási alapot teremtenek. Rögzítenek egy elvárást, és ennyiben mindenképpen előre viszik a dolgunkat. Ami konkrétan a Gyermekjogi Egyezményt illeti, az ENSZ legnagyobb számossággal elfogadott egyezménye, ami azért mutat valamit.
Euronews:
Miért kellett eltelnie több mint negyven évnek a II. világháború után ahhoz, hogy ez az egyezmény megszülessen?
Takács István:
Az, hogy a gyermek különleges lény, és joga van ahhoz, hogy speciális igényeit kielégítse, még ma sem általánosan elfogadott nézet. Az ENSZ úgy érezte, megtette a dolgát 1948-ban, amikor megalkotta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Ez minden emberre, tehát a gyerekekre is vonatkozik, és kész. Abban, hogy ez a szemlélet idővel megváltozott, lengyel kollégáinknak – az Unicef lengyel szervezetének -, hatalmas szerepük volt. Egy fantasztikus ember munkásságára támaszkodtak, az orvos, gyógypedagógus, gyermekvédő, publicista Janusz Korczak életművére. Korczak a XIX. század második felében született Varsóban, és 1942 nyarán halt meg a treblinkai megsemmisítő táborban. Kétszáz gyerekkel együtt hurcolták el abból az árvaházból, amelyet ő maga alapított, és vezetett. Tekintélye máig megkérdőjelezetlen a sok szempontból megosztott lengyel közéletben. Pedagógiai elvei arra az egyszerű megállapításra épülnek, hogy a gyermeket megilleti a tisztelet. Ennek mentén fogalmazódott meg a Gyermekjogi Egyezmény is annak idején.
Euronews:
Magyarországon az anyakönyvezés, a nemek egyenlősége, az ivóvíz vagy a védőoltás nem kérdéses, de az egyre több gyereket érintő szegénység, annak minden következményével, vagy a gyermekprostitúció megoldatlan problémának számítanak.
Takács István:
Magyarország az Unicefen belül donorország, de ez nem jelenti azt, hogy nálunk minden rendben van. Például a gyermekprostitúció is nagyon súlyos probléma, amit az is mutat, milyen nehézkesen kezelte a törvényhozás a Gyermekjogi Egyezmény erre vonatkozó fakultatív jegyzőkönyvét. Az ezredfordulón született dokumentumot tíz év késéssel hirdette ki a magyar parlament. A növekvő szegénység mellett szerintem az oktatás és az egészségügy is komoly kérdéseket vet fel manapság. Megdöbbenéssel látom, hogy olyan problémák élednek újjá, amelyekről már évtizedekkel ezelőtt is úgy gondoltuk, hogy sosem térhetnek vissza. Ezt leginkább az Unicef magyar bizottságát 1975-ben újraalapító Simai Mihály tudhatja. Azért mondom, hogy újraalapító, mert már az Unicef létrejöttekor, 1946-ban alakult magyar bizottság, amelyet azonban három évvel később az akkori kormány felszámolt mondván, hogy a továbbiakban nincs „rászorulva” az Unicef támogatására. Azt, hogy a magyar bizottság mi mindent ért el 1975 óta, nem sorolom, sok helyütt elolvasható. De azt hadd jegyezzem meg, az ENSZ összes tematikus szervezete közül az Unicef a legpuritánabb, legyen szó ideájáról, szervezetéről, működéséről vagy gazdálkodásáról.