Velük együtt, abban a tempóban, ahogy ők. Akkor pihenve és úgy, ahogy ők. Akkor inni, akkor enni, aztán tovább menetelni. Csak így lehet képünk arról, hogy megtehető-e gyalog az a táv, amit vállalnak. El lehet-e tolni egy babakocsit a Keletitől Ausztriáig? Bírja-e a menetet az édesapa, aki négy gyerekkel megy, vagy a kicsik merülnek ki hamarabb?
A tempó meglepően gyors. A kamaszok és a huszonévesek mennek legelöl, valószínűleg ez diktálja az iramot. Időnként azt érzi az újságíró, hogy alig tudja tartani a menekültekkel a ritmust, főleg ha fényképez vagy emberi sorsokat jegyzetel beszélgetés közben.
A Hegyalja úti emelkedő volt az első erőpróba a nők és gyermekek számára. A menekültek tömege egyben maradt, de néhány család, főleg többgyermekes édesanyák, nagyon leszakadtak a többiektől. A BAH-csomóponton már át is haladt a több száz fős tömeg, és zárt is mögöttük a rendőri biztosítás, amikor a leszakadt családok még csak a Naphegy gerincére értek. Lefele már szaladniuk kellett, hogy beérjék a többieket.
Már az M1-M7-es autópályák elejéhez ért a tömeg, amire feltűnt, hogy milyen kulturáltan vonulnak a menekültek. Rendezetten, szinte csendben. Időnként egy-egy csoport halkan énekelni kezdett, röviden. A tekintetek nem a földet nézték, felemelt fejjel, bizakodóan előre. Ha jött egy operatőr, mosolyogva integettek többen a kamera felé. Amúgy inkább a kamaszok és a fiatal férfiak nevetgéltek a gyaloglás közben.
Az autópályáknál megtorpant a menet, többen megijedtek, hogy a rendőrök nem engedik tovább őket. Valóban egyenruhások állták útjukat, és a menekültek közül egy baseball sapkás férfival kezdtek egyeztetni. A rendőrségi adóvevő elég hangosra volt állítva, kihallatszott, hogy a „baseball sapkás valamiféle hangadóember lehet, vele érdemes beszélni”.
Történelmi asszociációink miatt az első gondolatunk, hogy mélyen megalázó helyzetbe hozzuk a Nyugat-Európába tartó menekülteket azzal, hogy gyalogmenetbe kényszerülnek az országhatár felé. „Mint Radnótit és a munkaszolgálatosokat” – súgnak össze egy ház kapujánál az ott élők. A Budaörsi úton lakók közül többen elképedve nézik a gyalogszerrel nekiindult emberek tömegét, a legtöbben együttérzően, elkeseredve, a menekülteket egy integetéssel vagy egy mosollyal biztatva. Az összes ilyen apró rezdülést észreveszik a menet tagjai.
Nem az újságírókkal megyek, elvegyülök az életük folytatásáért menetelő emberek között. És úgy érzem, mégsem olyan megalázó, mint kívülről tűnik. Belülről nem az. Ez kizárólag a rendőröknek és az önkénteseknek, segítőkész civileknek köszönhető.
A menekültek között haladva egyszer sem hallottam negatív értelmű megjegyzést a rendőröktől. Készségesen biztosították az útvonalat, óvatosan terelve a menekülteket mindig az egyik sávba, hogy a másikon haladhassanak az autósok. Igyekeztek megnyugtatóan hatni a rendőrök a jelenlétükkel, mintsem parancsolóan fellépni, ami segítette a menekültek csendes gyaloglását.
Az első pihenőnél még a rendőrök kínálták üveges vízzel a menekülteket. Érdekes volt figyelni a tömegpszichózist. A menekültek a rendőröktől nem szívesen fogadják el a vizet. Két hatéves forma kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány szaladt először a vizes palackokhoz, de a felnőttek rájuk szóltak. A rendőrök által „hangadóként” emlegetett baseball sapkás hívott férfiakat egy-egy kisebb csoportból, a többiek csak tőlük fogadták el a vizet. Amikor elfogyott, a rendőrautókból újabb karton ásványvizeket helyeztek ki.
A sokadik pihenőnél értettem meg, hogy miért kell sűrűn megállni. A gyaloglás közben civilektől kapott ételt és italt ilyenkor lehet elfogyasztani, a szétszakadt menet ismét összeverődik, a gyerekes családok beérik a gyorsan vonuló fiatal férfiakat.
Az sem mindegy, hogy a rövid pihenőket hogyan tölti az ember. Eleinte nem ültem le a menekültekkel a földre, különösképpen nem feküdtem el az aszfalton, mint sokan. A harmadik-negyedik megállónál kezdtem kipróbálni a legtöbb menekült módszerét. Amint megáll a menet, azonnal leülnek, hogy minél több idő jusson feltöltődésre. Mindenki tudja, hogy hosszú az út Ausztriáig. Aki nem, az kérdezi. A lábakat vagy kinyújtják, vagy az úttesten hanyatt fekszenek, hogy még pihentetőbb legyen a pár perces szünet.
Újult erővel lehet tovább sétálni egy jól kihasznált megálló után. A sűrűbb pihenőkkel a megtett távolságok is kisebbnek tűnnek. Főleg annak a fiatal férfinak, huszonéves lehet, aki mankóval jön. Pontosan ugyanúgy mosolyogva, mint az előző napi menetben a mankós fiú.
Biatorbágyig bírom. Hetente háromszor-négyszer járok edzésre, kerékpárral járok minden nap, nyáron sokat evezek. Mégis, a Premier Outletnél úgy érzem, hogy leszakad a lábam. El kell engednem magam előtt a tömeget.
- Ez így nem nagy sztori! – mondja egy barátom, amikor telefonon bevallom neki, hogy elfáradtam. Déli 12 óra után nem sokkal indult a menet a Keletitől, az Erzsébet hídnál csatlakoztam a menekültekhez, pontosan öt órán át kellett gyalogolni, hogy Biatorbágyig érjünk.
Ennyi idő alatt választ kaphat bárki a kérdésekre, például a legfontosabbra, hogy el lehet-e jutni gyalog Ausztriáig? Ha az életéért menetel az ember, hogy egy biztonságosabbnak remélt országban adhasson esélyt a családjának és magának, akkor nagyon sok pihenővel bizonyára igen.
Felvetődik a második kérdés is: Feltétlenül szükséges, hogy gyaloglásra kényszerüljenek azok, akik a háborúk, az erőszak, az üldöztetés elől menekülnek? A választ önökre bízom.
Biatorbágynál sárga buszra szállok, utána a négyes metró visszahoz a belvárosba. Átszállással és várakozással együtt fél óra alatt teszem meg azt a távot, amit odafele öt óra alatt gyalogoltak le a menekültek, néhány kitartó civil, fotós és újságíró.
Visszafele kinézek a busz ablakán. Egész más látni úgy a Törökugratót, hogy már tudom, milyen kimerítő elgyalogolni mögötte. Egy metálbordó fényezésű luxusterepjáró (Range Rover) jut az eszembe, két ragyogó fiatallal. A menekültek közé hajtottak óvatosan Budaörsön, és nagyon kedvesen, közvetlenül szólították meg a menekülteket, kínálgatva az ételt és italt, amit nekik vittek. Nem kiosztották közöttük, hanem megkínálták őket. Ahogy sok más önkéntes is, kézből kézbe nyújtja egy mosoly kíséretével a menekülteknek az ételt, italt. A rendőrök nyugodt hozzáállása mellett pont ez, a civilek kedvessége feledteti, hogy megalázó a menet. Egy asszony a kertes háza előtt integetett az előtte elhaladó menekülteknek, pont olyan szívélyesen búcsúzva, mintha ismerősöktől köszönne el.