Lehet-e valaha is megrendülés nélkül feltekinteni a szögesdrótok által körbevett tér feletti szürke égre? Végig lehet-e menni azon a földön, amely
HIRDETÉSLehet-e valaha is megrendülés nélkül feltekinteni a szögesdrótok által körbevett tér feletti szürke égre? Végig lehet-e menni azon a földön, amely annyi vért és hamut szívott már magába? Egyáltalán mit lehet mondani hetven évvel a történtek után?
A miértekre sokan keresik a választ egész életükön át.
- Erősebb volt nálam. Soha nem felejtem el, amikor hívtak bennünket. Mozogni sem tudtunk. A hó legalább térdig ért, de inkább fölé. 1983-ban visszatértem ide, de nem magam miatt. Mindennel tisztában voltam, mindenre emlékeztem, de elsősorban az anyám miatt jöttem vissza, aki valaha itt volt – idézte fel a múltat az egyik túlélő, Claude Bloch.
Claude Bloch, a B3692-es számú fogoly, Auschwitz-Bireknaunál, ezeknél a síneknél látta utoljára az édesanyját. A nőt egy tehervagonba tuszkolták, sok más asszonnyal együtt, és gázkamrába küldték. Claude először ötven évvel a borzalmak után jött el ide. Azóta évente többször is felkeresi a helyet, hogy emlékezzen, és elmondja történetét azoknak a fiataloknak, akik keveset tudnak a múltról.
- Csak képzeljétek el, jönnek az emberek, leülnének, de rendesen nem ülhetnek le… Schnell, schnell, kifelé! – Mert kell a hely a következőknek.
A náci koncentrációs táborok túlélőinek élete sok ponton hasonló. Először élethosszig tartó csendet akarnak, felejteni, azt, hogy soha többé ne kelljen rágondolni a borzalmakra, majd egyszer csak úgy döntenek, beszélnek, világgá kiáltják fájdalmukat.
- Egy évvel később visszajöttünk, amikor Franciaország már ünnepelt. Visszatértünk, olyan dolgokkal a hátunk mögött, amelyek borzalmai sokak számára elviselhetetlenek voltak, így egyszerűen nem akarták hallani. Egyszer-kétszer megpróbáltam beszélni a dolgokról az osztálytársaimmal, de azt hitték, őrült vagyok. Mert hát, hihető volt, amit mondtam? Lássuk be, nem. Létezhetett ilyen borzalom? Nem – mondta Francine Christophe.
- Rettenetes volt hallanom azt, hogy a gázkamrák nem léteztek. Nemcsak azért, mert embereket öltek meg, hanem mert a halálukat is el akarták venni tőlük. Így elkezdtem harcolni a holokauszt tagadása ellen – mesélte Benjamin Orenstein.
Anatolij Vanukevich, lengyel zsidó Auschwitz-ot és több más náci tábort is megjárt. A háború után a vasfüggöny másik oldalán, a Szovjetúnióban élt, ahol az egykori foglyokat gyanús személyekként kezelték a kommunista hatóságok. Sztálin a túlélőket potenciális kémeknek tekintette, és nem egyszer fordult elő, hogy a náci koncentrációs táborból egyenesen a Gulágon találta magát az illető.
- Megtörtént, hogy a nők vegyszerekkel próbálták eltüntetni a rabszámukat a kezükről. Sztálin nem tekintette teljes értékű embernek azt, aki megjárta a koncentrációs táborokat. 1958-ban, több évvel Sztálin halála után alapítottuk meg a Fiatal bebörtönzöttek unióját, 160 ezer tagunk volt – mesélte Vanukevich.
A férfi szerencsésnek tartja magát: a háború után szakácssegédként dolgozott, hamar visszanyerte egészségét, tanulni kezdett, és tudományos karriert futott be. Az Auschwitz-ban átéltek rémképei elől azonban nem menekülhetett. A láger kapuja, a csupán egyetlen irányba mutató nyíl, a krematórium melletti hatalmas halom – órák, cipők, pénztárcák halmának képe örökre belevésődött az emlékezetébe.
“Felszabadítottak bennünket, de nem voltunk szabadok” – Vanukevich-en kívül nagyon sok egykori rab véli így. Az átéltek után mindannyiuknak újra kellett tanulni élni, mindent legelölről kezdeni.
Francine Christophe-nak hatalmas szerencséje volt.
- Gyorsan visszakaptam az életemet, olyan szerencsés voltam, mint csak nagyon kevesen. Mindkét szülőmet megtaláltam – mondta.
- Hogy átlagos ember lett-e belőlem? Nem tudok rá válaszolni. Normálisnak tűnök. Mikrofon előtt beszélek. Autót vezetek. TV-t nézek. Vagyis átlagosnak tűnök, de ez csak a látszat. Mert legbelül valami eltörött, és a hiányzó részt már soha nem fogjuk megtalálni. Ez már így lesz, amíg csak élünk – vélekedik Benjamin Orenstein.