Az 1960-as évek New Yorkja – akárcsak az Egyesült Államok nagy része – felismerhetetlen ahhoz képest, amit ma ismerünk. Jean-Pierre Laffont francia fotós lenyűgöző új könyvében, „Rebels with a Cause”-ban örökítette meg a város mindennapjait és azon túlmutató életet.
Piszkos, veszélyes és zűrzavaros. Amikor a francia fotós, Jean-Pierre Laffont az 1960-es években megérkezett New Yorkba, az volt a terve, hogy kívülállóként dokumentálja az emberek hétköznapi életét.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A polgárjogi és melegjogi mozgalmaktól a vietnami háború ellenes tiltakozásokig hamar felfedezett egy várost, amely egy kulturális forradalom peremén állt, mozgalmak hajtották, amelyek fellázadtak a szilárdan rögzült és bebetonozott normák ellen.
Az utóbbi időben sokat írtak az Egyesült Államokat megosztó mély törésvonalakról, és Laffont munkái tökéletesen megmutatják a „forradalmaknak, amelyek továbbra is formálják” az egész országot, néhány gyökerét.
Egy átfogó beszélgetésben az European Lens című műsorral Laffont felidézi az Amerikában dokumentálással töltött időszakát, és megosztja nézeteit a fotózás jövőjéről.
Jean-Pierre Laffont: Nos, 1964 áprilisában érkeztem az Egyesült Államokba, egy olyan időszakban, amikor... Tulajdonképpen nem is az Egyesült Államokba érkeztem először, hanem New Yorkba, New York Citybe, ráadásul nem volt pénzem máshová elmenni. Egy olyan városban találtam magam, ahol minden romokban hevert, minden piszkos volt, és mindenütt bűnözés volt.
A West Side-on laktam, és éjszaka veszélyes volt az utcán sétálni. Olyan város volt, ahol rájöttem, hogy ha a fényképezőgépeimmel a nyakamban járok, kockázatnak teszem ki magam. A város a csőd szélén állt.
Minden újdonság vizuális izgalom forrása egy fotós számára. Az ember meglát dolgokat, észreveszi őket, beállítja a képet, megkomponálja a felvételt. Alapvetően könnyű őket meglátni és lefotózni.
Valójában rájöttem, hogy az utcán lévő fiatalok nem feltétlenül magát a vietnami háborút ellenzik, amely nem az ő háborújuk volt, és amelyet nem értettek. Valójában az igazságtalanság ellen tiltakoztak, ahogyan besorozták őket. Akkoriban az amerikai sorozás sorsoláson alapult.
Egyesek az iskolában maradhattak, folytathatták egyetemi tanulmányaikat, míg másokat éppen ellenkezőleg, kénytelenek voltak otthagyni, mert sajnos ők húzták a rövidebbet. Nekik kellett menniük.
Ráadásul két-három évvel később, úgy 1971-ben vagy 1972-ben már nagyon sok fiatal fekete amerikait küldtek ki, és őket tényleg bedobták a darálóba, gyalogos harci egységekhez osztották be őket. És ez is egy olyan igazságtalanság volt, amely kezdett láthatóvá válni.
Mindezek a mozgalmak, amelyek New Yorkban indultak, gyakran Washingtonban értek véget, ahová én is elmentem. Ezek spontán módon induló megmozdulások voltak.
Melegbüszkeség
Az első, amelyre nagyon tisztán emlékszem, örömteli volt. Örömteli lázadás volt. Az első Melegbüszkeség, 1970 júniusában. Megérkeztek a Central Parkba, elkezdtek csókolózni, táncolni, és számomra fantasztikus nap volt.
Nem tudtam, hogy ez volt az első Melegbüszkeség. Rendkívüli meleg ünnepség volt, gyönyörű, örömteli esemény, nőkkel és férfiakkal egyaránt. És egyszerűen rendkívüli volt fotózni.
Tíz évvel később visszamentem a tizedik Melegbüszkeségre, de ezúttal a nagy meleg mozgalmat San Franciscóban mentem tudósítani.
Volt polgármester, voltak orvosok, szerelők, éttermek, ügyvédek, voltak meleg építészek, akik meleg embereket szolgáltak ki, és kizárólag velük akartak dolgozni.
Nagyon érdekes, nagyon intelligens közösség volt, de végső soron lázadók voltak. Ez nem forradalom volt, hanem lázadás.
A fennálló rendszer ellen irányult, és San Francisco rendkívüli módon csinálta.
Múlt és jelen tökéletes
Régebben öt fényképezőgép lógott rajtam, amikor bizonyos helyekre mentem, mert hosszú objektívjeim voltak, és nem volt idő őket cserélni.
A mai fiatal fotósok hihetetlenül szerencsések, nem kell újratölteniük a gépet, nem kell azon gondolkodniuk, hogy „na, most már csak 36 kockám maradt”, nem kell aggódniuk a vaku miatt, mert a fényképezőgépek ma már vaku nélkül is tudnak éjszaka fotózni.
Egy fénykép mindig többet mond, mint egy film, mint a televízió.
Most már mindent automatikusan végez a gép. Ráadásul a fényképezőgép megmondja, hol készítette a felvételt, mikor készítette, így már nem vesznek el a képek.
Százezrével vesztettem el fotókat, amelyeket az ügyfeleimnek adtam át, mert az ügynökségek így működtek. Az első fotók a legjobb magazinhoz mentek, aztán odaadtuk nekik az eredetiket, amelyeket soha többé nem láttam viszont, soha nem kaptam vissza, elvesztek, és talán most valamelyik nagy magazin archívumában vannak, de semmiképp sem az én archívumomban.
Megváltoztatott valóság
Még nem ismerem eléggé a mesterséges intelligenciát. Sokak szerint hatalmas fenyegetést jelent a rossz fotók, a megváltoztatott képek és a manipulált ábrázolások miatt.
Olyan generációból jövök, amelynél a negatív módosítása egyszerűen szóba sem kerülhetett. A saját korom tanúja voltam, és soha nem manipuláltam fényképet.
Azonnal érteni kellene, mi történik [egy fotóriporteri képen]. Hogy baleset, hogy boldog pillanat, vagy hogy valami ellen irányuló tüntetés.
Szükségünk van ezekre a fotókra. Egy fénykép mindig többet mond, mint egy film, mint a televízió. Egy állóképre mindig jobban emlékszünk, mint egy mozgóképre. És erre szükség van. Mindig szükség lesz tanúkra.
„Rebels with a Cause” című kötet, amelyet a Damiani Books adott ki, már elérhető.