Steve McQueen „66–76–26” című kiállítása a Guggenheim Bilbao Múzeumban kép nélküli hangszobor: hidat ver évtizedek, a szeretet és megértés érzelmei között, és David Bowie, valamint Nina Simone is „szerepel” benne.
Amikor Ön belép a terembe, sötét van. Csak néhány fényfolt, puha szőnyeg és lenyűgöző hangzás. Egy sarok Nina Simoné. Ő énekli a dalt acapellában, elválasztva lánya barátjától, David Bowie-tól, aki egy másik sarokból ugyanannak a dalnak ugyanazokkal a szavaival válaszol neki.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Olyan, mintha a saját családját hallgatná, hiszen Simone és Bowie hangját mindannyian annyira jól ismerjük. Valami különlegeset osztanak meg a látogatókkal. Két hang, egy érzelem. Szerelem. Csakhogy ez a duett soha nem valósult meg.
Legyen jelen, és fogadjon be
Az Oscar-díjas filmrendező és képzőművész, Steve McQueen harminc éve hallotta először a Wild is the Wind című dalt. A dalt Dmitri Tiomkin zeneszerző és Ned Washington szövegíró írta az 1957-es, azonos című filmhez. Később Nina Simone 1966-ban teljesen más dimenzióba emelte, majd egy évtizeddel később David Bowie az ő változata előtt tisztelgett. McQueen számára a két előadásban a legfontosabb a tiszta sóvárgás volt – a vágy, a szükség, a kényszer.
Mivel a dalszöveg az alkotó számára ennyire fontos, a kiállítás élvezetéhez a látogatóknak egyáltalán nem kell ismerniük sem a dalt, sem Simonét, sem Bowie-t vagy McQueent – magyarázza a kurátor, Lekha Hileman: „Ez egy nagyon erősen élményalapú kiállítás. Az érzésről szól, a jelenlétről” – mondta az Euronews Culture-nek. „Arról, hogy lelassítunk, és egyszerűen befogadunk valamit. Ilyen értelemben nagyon univerzális.”
Ahogy McQueen fogalmazott, a néző a műben megszólaló másik hang.
Hogyan találkozott David és Nina
Steve McQueent nemcsak maga a dal inspirálta, hanem az is, ahogyan az újabb és újabb művésznemzedékeknek köszönhetően annyi új életet kapott. Különösen kedveli annak történetét, hogyan találkozott Bowie és Simone 1975-ben.
„Nina Simone lánya el akart menni David Bowie koncertjére, ezért rábeszélte az anyját, hogy vigye el, és később találkoztak. Úgy gondolom, hogy Bowie változata szinte tisztelgés Niná előtt. Bizonyos értelemben utánozza a hangját, aztán mégis továbbviszi” – mondta McQueen.
Az eredeti változat egy Johnny Mathis-dal volt, 1957-ben énekelte, és semmiben nem emlékeztet Nina Simonéjára.
„Ő fogta azt a dalt, és egy egészen másik szférába emelte. Így, hogy a két változatot egymás mellé tesszük, kiegészítik egymást” – mondta McQueen. „Mindketten A-dúrban énekelnek. És ez azok közül a dolgok közül való, amikor egyszerűen azt érzi az ember, hogy ha ezt a két dolgot, ezt a két követ összehozza, abból tűz lesz. Biztosan tudom, hogy rendkívüli módon boldogok lennének ezzel az együttműködéssel, ezzel a duettel.”
Feszültség és szerelem
A „66–76–26” cím azokra az évekre utal, amelyekben Simone, illetve Bowie felvette a dalt, valamint magának a bilbaói Guggenheim-beli kiállításnak az évére.
Mindkét felvétel, az 1966-os és az 1976-os, politikai feszültséggel teli időszakban jelent meg. A mű arra hív fel, hogy ne csak a dal maradandó erejéről, hanem azokról a társadalmi és politikai körülményekről is gondolkodjunk, amelyeken keresztül ezek a felvételek végigvonultak.
Olyan korszakokban születtek, amelyeket felfordulás, bizonytalanság és átalakulás jellemzett – a polgárjogi mozgalom, Vietnam, a Watergate-botrány –, az előadások különös erővel szólnak a jelen pillanathoz.
„Különösen most tűnnek a dolgok nagyon viharosnak. És amikor ennyire zűrzavaros minden, azokhoz a dolgokhoz kapaszkodik az ember, amelyek igazán értékesek számára, vagyis a szerelemhez” – mondta McQueen. „Tudom, hogy kicsit giccsesen hangzik, de fontos, mert valamilyen módon mindannyiunk alapja. Erre vágyunk, erre van szükségünk. Ezért fontos visszatalálni a szerelem valamiféle megértéséhez – legalábbis nekem” – magyarázta McQueen.
A filmes munka és a galéria között
Az, hogy Steve McQueen kiállítást kapjon a bilbaói Guggenheim Múzeumban, hat évvel ezelőtt kezdett formálódni, és a tárlat október 9-én, a művész 57. születésnapján nyílt meg.
McQueen talán leginkább filmrendezőként ismert: a 12 Years a Slave című filmjéért Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjat kapott. A Hunger című munkája pedig többek között a cannes-i filmfesztiválon elnyerte a Caméra d’Ort.
Mindezen mérföldkőnek számító alkotások előtt azonban McQueen úttörő kortárs művészként vált ismertté: Nagy-Britanniát képviselte a Velencei Biennálén, és többek között a londoni Tate múzeumokban is voltak önálló kiállításai.
A kiállítással párhuzamosan a Guggenheim Bilbao egy olyan filmprogramot is bemutat, amely McQueen filmes munkásságának szentel figyelmet, és lehetőséget ad a közönségnek arra, hogy átgondolja a kapcsolatot a rendező mozi- és galériaművei között.
A „66–76–26” kiemeli azokat a kérdéseket, amelyek régóta mozgatják művészi gyakorlatát: az észlelést, a testet, az emlékezetet, az időtartamot, valamint azt, hogy a művészet képes-e teret teremteni az elmélkedéshez és a találkozáshoz.
Steve McQueen „66–76–26” című hanginstallációja a bilbaói Guggenheim Múzeumban 2027. február 13-ig látogatható.