Lance Oppenheim első nagyjátékfilmje sötét médiaszatíra Robert Pattinson remek alakításával, az újságírás és kizsákmányolás közti határ elmosódásáról. A „Primetime” hangulatfilm, amely egyszerre magával ragad és olykor frusztrál.
Robert Pattinson rendkívüli évet fut a mozivásznon: a kritikusok által nagyra értékelt alakítást nyújtott a kiváló The Drama című filmben és Christopher Nolan kasszasikerében, az The Odyssey-ben. Mielőtt Denis Villeneuve Dune: Part Three című, a történetet lezáró fejezetében ismét Arrakis felé veszi az irányt, most abban a produkcióban játszik, amely könnyen 2026 legprovokatívabb szerepét hozhatja számára.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az amerikai televíziós újságírót, Chris Hansent alakítja Lance Oppenheim Primetime című filmjében. És bár a film könnyen zavarba hozhatja a közönséget, afelől aligha lehet kétsége, hogy Pattinson minden jog szerint már az Oscar-jelölés felé kellene tartson.
A valós Chris Hansen-történet és a To Catch a Predator című műsor inspirálta, amely 2004 és 2007 között futott a Dateline NBC részeként. A Primetime megmutatja, hogyan alkalmazott a To Catch a Predator csalinként fellépő szereplőket, hogy felnőtt férfiakat csábítsanak külvárosi házakba, ahol azok arra számítottak, hogy kiskorúakkal létesítenek szexuális kapcsolatot. Ehelyett Hansent találták ott, teljes kamerastábbal, aki a velük folytatott, mocskos online csevegések átiratával szembesítette őket. Lényegében előre megrendezett rajtaütés-sorozatról van szó, amelynek végén a rendőrség letartóztatta a leendő pedofilokat.
A műsor nézettsége az egekben jár, így Hansent berendelik az NBC irodájába, ahol a kétkedő csatornaelnök (Jeff Zucker, saját magát alakítva) átteszi Hansent egy új idősávba, hogy a műsor közvetlen versenybe kerüljön az óriási sikerű Losttal. Csakhogy az előléptetéssel együtt elvárások is járnak: a csatorna elvárja, hogy Hansen valami igazán nagy dobással álljon elő.
Első játékfilmes rendezésében Oppenheim – aki korábban dokumentumfilmesként dolgozott – sötét, szürreális médiaszatírát készít, amely kíméletlenül megmutatja, mennyire ijesztően vékony a határvonal az újságírás és a puszta szórakoztatás között. Ezt Hansen figurája testesíti meg, aki magát igaz ügyért küzdő keresztes lovagnak látja. Csakhogy messze nem szent: sorozatosan megcsalja a feleségét, és alig képes leplezni valódi énjét. Maszkot visel, amely mélyen gyökerező bizonytalanságot rejt el (egyértelműen zavarja például Stone Phillips, a Dateline NBC társműsorvezetője), ugyanakkor arról árulkodik, hogy Hansen messiáskomplexusban szenved, és elhitette magával, hogy ő „ősi gonosztól tisztítja meg a világot”.
Pattinson remekel: egyszerre elegáns és nyájas, olyan férfi, aki meg van győződve róla, hogy újságíró, valójában azonban önimádó tévésztár, aki mániákusan hajszolja a nézettséget. Az alakítás sosem válik karikatúraszerű gonosztevővé, a színész mégis szinte észrevétlenül jár ki és be egy olyan lélekben, amely kívülről szentül hiszi, hogy műsora az igazságot szolgálja, belülről viszont bénító hírnévfüggőség hajtja.
Az ő (a gesztusokat és a hanghordozást tekintve is pontos) alakítását kiváló színészi munka támasztja alá, elsősorban Merritt Weveré, aki a műsor könyörtelen producerét, Andie Bendert játssza, és Skyler Gisondóé, aki Dan Plumot alakítja – egy babaarcú, küszködő színészt, akit úgy írnak le, mint „szőrtelen, feszes, fiú-férfi”. A Rentért rajongó színészpalántát a műsor csalinak szerződteti, Del (a zenész Phoebe Bridgers) mellett, aki a csaliszerepet „az aktivizmus egyik formájának” tekinti. Dan feladata, hogy a ragadozókat a házba csalogassa, ő pedig nagy lehetőségként, kétségbeesett esélyként fogja fel a csaliszerepet, hogy végre megszerezze Screen Actors’ Guild-tagsági kártyáját.
„Ez több mint színészkedés – gyerekeket ment” – mondja neki Chris, Dan pedig végül kulcsszerepet kap abban, hogy megpróbáljanak lépre csalni „egy bálnát”, vagyis egy nagy presztízsű célpontot, aki végül texasi kerületi ügyésznek bizonyul. Ami ezután történik – és amit itt nem fogunk elspoilerezni –, laza újrajátszása azoknak a valós eseményeknek, amelyek a műsor utolsó epizódjának forgatása során történtek, és végül a To Catch a Predator elkaszálásához vezettek.
Az ambícióról szóló intő mese és az amerikai kapzsiság kegyetlen portréja, amely mérgező álszentség és eltorzult igazságérzet rétegei mögé bújik, a Primetime kétségkívül elgondolkodtató. Ráadásul végig fenntart egy nyugtalanító, már-már hipnotikus hangulatot. Ezért jár a dicséret David Bolen operatőrnek, aki baljós esztétikát teremt: a hiperstilizált világítást szemcsés digitális képi világgal ötvözi, ami erősíti a korszakhangulatot és a hallucinációszerű atmoszférát. A Primetime ugyanakkor nem tud teljesen elszakadni attól, hogy inkább nyomasztó hangulatfilm maradjon; Ajon Singh forgatókönyve végül nem használja ki maradéktalanul az alapanyagban rejlő lehetőségeket, így némileg üresnek hat – különösen a kapkodó harmadik felvonásban.
A film javára írható, hogy nem fogja kézen a nézőt, és nem magyarázza túl az etikai határok átlépéséről és a morális következményekről szóló dilemmákat. Aki erre és a To Catch a Predator részletesebb történetére kíváncsi, annak David Osit 2025-ös Predators című dokumentumfilmjét érdemes felkeresnie. A Primetime ezzel szemben nem mindig merül el annyira a szereplőkben, amennyire lehetne, és nem hat annyira azonnal magával ragadónak, mint némelyik műfajrokona – legemlékezetesebben a Jake Gyllenhaal főszereplésével készült Nightcrawler, amely szintén egy karizmatikus szélhámos tetteire fókuszált, miközben az újságírás és a kizsákmányolás közötti határvonalat mosta el.
Szerencsére a Primetime megáll a lábán a színészi játék erején, különösen Pattinson alakításán. Az ő Hansen-értelmezése világossá teszi, hogy a To Catch a Predator valójában sosem a gyerekek megmentéséről szólt; a nézettségről és a látványos igazságszolgáltatásról. Bármennyire frusztrálóak is lehetnek a film bizonyos részei, mégis hasznos emlékeztetőként szolgál: nem árt bizalmatlanul tekinteni azokra a morálisan romlott szereplőkre, akik azt állítják, hogy a nép érdekében akarnak jót tenni, valójában azonban pénzért, nézettségért és saját nárcizmusuk táplálásáért játszanak. Nem emlékezteti ez Önöket egy szélhámosból lett tévés showmanre, aki jelenleg erkölcsi keresztes lovagot játszik a régi jó amerikai értékek védelmezőjeként?
Primetime már látható a mozikban.