Hat próbálkozás, egy reboot és egy kudarcra ítélt Netflix-sorozat kellett hozzá, de 24 év után végre megszületett egy igazán jó Resident Evil-film.
Nem könnyű sorsa van a videojáték-rajongóknak, ha filmadaptációkról van szó. Ha nem számítjuk a közelmúlt sorozatait, mint a The Last Of Us vagy a Fallout, a konzolról vászonra történő átültetések a filmtörténetben szinte következetesen mozgóképes méregnek bizonyultak.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A különösen mostohán kezelt videojáték-franchise-ok közé tartozik a Capcom Resident Evilje, amelyet hat élőszereplős film, egy siralmas 2021-es reboot és egy kudarcba fulladt Netflix-sorozat sújtott, amelyet olyan gyorsan kaszáltak, mintha egy valódi vírusfertőzés is jobb lett volna egy második évadnál.
Amikor híre ment, hogy a horror független kedvence, Zach Cregger rendezi az elátkozott IP vadonatúj rebootját, bőven volt ok a szkepszisre és a lehangoltságra. Vagy mindkettőre. Két, kritikailag ünnepelt film (Barbarian és az Oscar-díjas Weapons) után úgy tűnt, Cregger máris kész a pénzre váltani a hírnevét, és gond nélkül elfogad némi Playstation- / Sony-pénzt, cserébe azért, hogy elhallgattassa a saját, eredeti hangját.
Mint kiderült, jobban tettük volna, ha bízunk benne, a rendező ugyanis pontosan tudta, mit csinál. Huszonnégy évbe telt, de Creggernek hála a Resident Evil-rajongók végre kaptak egy olyan adaptációt, amelyet büszkén védelmezhetnek.
A 2026-os film alaphelyzete félredobja a játékok nagyívű mitológiáját és eseményeit, elengedi Milla Jovovich Alice-figuráját, és visszatér az alapokhoz. Megismerkedünk Bryannel (Austin Abrams), a szerencsétlen orvosi futárral, aki épp hazafelé készül a barátnőjéhez, és útközben tudja meg, hogy a nő terhes. Ahelyett, hogy lejárna a munkaideje, elfogad egy dupla fizetéssel kecsegtető melót: nagy fontosságú csomagot kell szállítania a Raccoon City Központi Kórházba.
Azt hiszi, létfontosságú szervet visz. Nem erről van szó.
Útközben elüt egy nőt, aki ugyan él, de láthatóan sokkos állapotban van. Valójában nem az.
Ezzel kezdődik Bryan életének leghosszabb éjszakája, amikor térerő nélkül próbál boldogulni, olyan fegyverekkel küszködik, amelyeket újratölteni sem tud, és meg kell birkóznia RENGETEG idegesítő lakattal.
Ja igen, és van egy vírus, amely átírja a DNS-t, megfosztja az fertőzötteket emberségüktől, és húsra éhes zombikká, bukfencező, több végtaggal rendelkező szörnyekké, csápokkal borított mutánsokká és kamikaze hústömbökké változtatja őket. Ezek is mind útban lesznek.
Cregger annyi mindent talál el pontosan, hogy az előző adaptációk fényében ez már-már heroikus teljesítmény. Mesterien adagolja a vérontást, a körmöt rágós rettegést, néhány jól időzített, sosem öncélú ijesztést, és mindehhez meglepően sok humort társít. Ez a komikus elem kulcsfontosságúnak bizonyul, Cregger és társírója, Shay Hatten ugyanis felismerte, mennyire fontos, hogy némi hétköznapi azonosulást vigyenek abba a keverékbe, amelyben Brian Yuzna-szintű testhorror és olyan lények tobzódnak, mintha John Carpenter The Thing című filmjéből szöktek volna.
Mindezt nagyban segíti Austin Abrams alakítása, aki a _Weapons_ben hajléktalan drogosként tűnt fel. A mostani karakter egy nyekergő, ügyetlen átlagember, akiben nyoma sincs annak a hősies, akcióban jártas habitusnak, amit az ember egy főszereplőtől várna. Csak egy átlagos fickó, aki A-ból B-be igyekszik, és túlélni próbál mindent, ami az életére tör. Abrams pontosan értette a feladatot, és tökéletesen hozza a figurát.
A Resident Evil első fele kétségkívül a legerősebb, ugyanis amikor Bryan találkozik egy Umbrella Corporation-tudóssal és egy biztonsági ügynökkel (Paul Walter Hauser és Kali Reis), az addig fehérre szorított ököllel átélt hullámvasút fokozatosan kissé ismétlődni kezd. A második félidőben jön rá az ember igazán, hogy mégiscsak egy Resident Evil-adaptációban jár: a gonosz biotechnológiai vállalat megkerülhetetlen jelenléte és néhány, kifejezetten a játékosok kedvéért beiktatott belső nézetű beállítás kissé idegennek hat az átlagember túlélésért folytatott küzdelmének közegében. Mindez azonban egy pillanatra sem teszi unalmassá a filmet: végig őrülten szórakoztató marad, egészen egy olyan, utólag odabiggyesztettnek érződő fináléig, amelynél azért kicsit megtorpan az összkép. Nem azért, mert mennyire nyersen, szinte már komikusan hirtelen ér véget – ez még illik is a film egyre őrültebb hangvételéhez. Sokkal inkább azért, mert lerombolja Bryan karakterívét, és egy, a _Society_re emlékeztető poénra szűkíti le, amely kissé rossz szájízt hagy maga után.
Mindezek ellenére a Resident Evil játékidejének nagy részében Cregger nemcsak a valaha készült legjobb Resident Evil-filmet hozza össze, hanem az első igazán jó játékadaptációt is. Igaz, egyik mérce sem túl magas, de így is megilleti a dicséret ezt az okosan megkomponált rebootot. Jó példa arra, hogy ha a kamera mögé és elé is a megfelelő embereket állítják, még egy elátkozottnak hitt IP is feltámasztható.
Resident Evil már a mozikban látható.