A játékfigurák új létválsággal néznek szembe: a technológiával. Bármilyen időszerű is, vajon az ötödik rész vissza tudja hozni a „Toy Story 4”-ből hiányzó varázst?
Még egyetlen filmes franchise ötödik része sem sikerült igazán jól.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az ötödik fejezet valójában többnyire a széria halálharangja.
Nézzük a bizonyítékokat – az újraindításokat és előzményfilmeket most nem számítva: Piszkos Harry meglehetősen méltatlanul búcsúzott a The Dead Pool című résszel; a Die Hard-széria az egyenesen pocsék A Good Day To Die Hard-dal ért véget; a Ghostbusters: Frozen Empire a franchise mélypontja volt (és remélhetőleg a hattyúdala is); A Karib-tenger kalózai-széria az első rész óta lejtmenetben van, és a Dead Men Tell No Tales-szel csúfosan csattant a földön; Harrison Ford jobb búcsút érdemelt volna, mint a Indiana Jones and the Dial of Destiny; és aki úgy gondolta, hogy Jason Bourne tökéletes trilógiájának még két folytatásra van szüksége, és az esetlen Jason Bourne-nal zárta le, az maradjon is csak a filmes börtönben.
Ha már a tökéletes trilógiáknál tartunk: a Pixar 2010-ben pontosan ezt érte el a Toy Story 3-mal, amely makulátlan lezárása volt annak a zászlóshajó-sorozatnak, amely 1995-ben elindította az animációs stúdió filmrészlegét. Izgalmas, sokrétegű film volt, amely a nézőknek a Hannibal Lecter óta talán legemlékezetesebb gonosztevőt adta – a Sunnyside karizmatikus, gyötrődő és népirtó hajlamú plüssmedvéjét, Lots-O'-Huggin’ Beart –, és olyan érzelmileg felkavaró fináléval zárt, hogy mindenki, aki száraz szemmel nézte végig, nyugodtan bekísérhető lenne egy félhomályos szobába, hogy elbukja a Voight-Kampff-tesztet.
A Pixar azonban nem igazán becsülte meg saját teljesítményét: kilenc évvel később, dollárjelektől csillogó szemmel elkészítették a negyedik részt – egy kvázi epilógust, egy öngyilkos hajlamú játékkal és merészen horrorba hajló pillanatokkal. Bátor húzás volt ugyan, hiszen a személyes fejlődésről és az élet számtalan lezárásának elfogadásáról mesélt, mégis volt benne némi feleslegességérzet, és nem tudott felnőni az előző három filmhez.
Egy újabb folytatás ugyanakkor elkerülhetetlen volt, hiszen a Toy Story 4 világszerte több mint 1 milliárd dollárt hozott... Így némileg nehéz, de aligha meglepett szívvel jelenthető ki, hogy a Toy Story 5 igazolja az ötödik részekre vonatkozó szabályt.
Ez nem jelenti azt, hogy rossz filmről lenne szó. Kétségkívül jobb az elődjénél, és bőven tartalmazza a széria jól ismert bájait. Mégis van benne némi kifáradás: mintha enyhén leeresztett, újrahasznosított gyakorlat lenne, hiszen véges számú alkalommal lehet elbúcsúzni kedvenc játékainktól, mielőtt az egész stúdióparancsra elrendelt érzelmi rajtaütésnek hatna.
A Toy Story 5 visszaviszi a történetet Bonnie házába. Jessie, a tehenészlány (Joan Cusack) immár seriff, és ő vezeti a játékokat, amikor egy új egzisztenciális válsággal szembesülnek: a technológiával.
Mivel nem tud barátokat szerezni, hiszen a gyerekek már alig játszanak valódi játékokkal, a magányos Bonnie gyorsan „iPad-gyerekké” válik, amikor szülei beadják a derekukat, és vesznek neki egy Lilypad nevű táblagépet (Greta Lee).
A kislány függővé válik, és lassan elfelejti a „játék” igazi örömét, Bonnie játékai pedig egyre nyugtalanabbak lesznek a betolakodó kütyü miatt, így Jessie tervet eszel ki, hogy megmentse a lányt. A dolog azonban azzal jár, hogy elszakad a többiektől, és kénytelen szembenézni saját, régóta cipelt traumáival. Woodyra (Tom Hanks), Buzzra (Tim Allen) és a többiekre hárul, hogy kiszabadítsák.
A Kenna Harrisszel közösen írt és Andrew Stanton rendezte Toy Story 5 előnye, hogy rendkívül aktuális. Képernyőfüggőségről, társadalmi elszigetelődésről és az úgynevezett „összekapcsolt” korszak felszínes kapcsolatairól szól. Tovább növeli időszerűségét, hogy egyre több ország fontolgatja a 16 év alattiak közösségimédia-tilalmát – legutóbb az Egyesült Királyság.
Dicséretes módon a forgatókönyv soha nem állítja be Lilypadet egyértelműen gonoszként, így elkerüli az olyan leegyszerűsített binaritásokat, mint hogy „a technika = rossz”, a „régi módi = jó”, és több árnyalatot enged meg az emberi kapcsolatok átalakulásáról. A történet azonban csalódást keltően szelíd végkifejletre fut ki, mintha Harris és Stanton az utolsó pillanatban meghátrált volna, és úgy döntött volna, hogy a betolakodó, potenciálisan ártalmas technológiáról szóló meséjük inkább enyhe figyelmeztetésként működik, semmint valóban elgondolkodtató intésként.
Ellensúlyozza ezt a csalódást – valamint a látványosan gyengébb, Lightyear-figurákkal túlzsúfolt első felét – az a döntés, hogy Jessie kapja a főszerepet.
Végre átveszi a stafétát a Woody–Buzz kettőstől, és Bonnie igazi barátkeresésében vállalt küldetése több könnycsatornát is próbára tesz. A Toy Story 5 visszanyúl a Toy Story 2 szívszorító, „When She Loved Me”-re vágott montázsához is, és mélyebben belemegy Jessie elhúzódó elhagyatottság-élményeibe. Itt azonban megint csak nem üt akkorát a megoldás, mint kellene, és az érzelmi lezárások jelentős része az előző filmek újrafelhasznált variációjának hat.
Joan Cusack mindenesetre kincs. Jó lenne, ha minél több filmben láthatnánk.
Tagadhatatlan, hogy még egy gyengébb Toy Story-film is jó film marad. Ez az ötödik történet is érinti a sorozat olyan kedves témáit, mint a felnövés, a képzelet ereje és a veszteség, és a szívmelengető fináléval is nehéz vitatkozni. Ám ahogy az egyik elhagyott játék fogalmaz: „a játékok kora lejárt”, és a Toy Story 5 alapján úgy tűnik, a Pixar korábbi kalandjai által kiváltott varázslat már nem tart a végtelenbe és tovább.
Ha mindez odáig vezet, hogy a film egy új generációnak szánt Best Of-válogatásnak hat, amely nem ad választ arra a kérdésre, hogy „Tényleg szükség volt még egy Toy Storyra?”, akkor talán itt az ideje végre felnőni, visszatenni a játékokat a dobozba, és újranézni a valaha készült legjobb Pixar-filmet.
Ratatouille. Igen, a Ratatouille. Ha pedig Ön nem ért egyet, csak igazolja az 1995-ös Buzz szavait: „Úgy tűnik, az értelmes életnek sehol sincs nyoma.”
A Toy Story 5 június 19-től világszerte a mozikban látható.