Élőhalottak ébresztése sosem jó ötlet: Lee Cronin ocsmányul nyúlós, túlhúzott ősi gonosza mégis bőven kínál véres falatokat a gore-rajongóknak.
A nemrég bejelentett, Brendan Fraser főszereplésével készülő The Mummy 4 (amelynek bemutatója 2028-ra várható) nyomán megállás nélkül zajlik a közösségi médiában a kampány arról, hogy feltűnik-e a színész a Lee Cronin’s The Mummy-ben.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Szögezzük le az elején: nem, Brendan Fraser nem szerepel a Lee Cronin’s The Mummy című filmben. És igen, ez a teljes cím – egyben merész és igencsak nagyképű márkázási trükk, amely egyértelmű stúdióhúzás: célja, hogy a 2026-os Mummy-kiadást jól megkülönböztesse a korábbi (és jövőbeli) verzióktól.
Az idei múmiarémről szóló film a franchise teljesen önálló, másik gyártóhoz kötődő újragondolása. Ez az első Mummy-film, amelyet sem a Hammer, sem a Universal Studios nem jegyez producerként. Számításaink szerint ez a leghosszabb is – 134 perces játékidővel. És egészen biztosan ez a legvéresebb.
Ez persze nem túl magas léc, tekintve, hogy az utóbbi évek termése inkább könnyed kalandfilmeket hozott, illetve egy Tom Cruise főszereplésével készült, Mission: Impossible-stílusú próbálkozást, amely végképp kisiklatta a Universal sötét filmes univerzumra vonatkozó terveit. Viszont ha már most kiráz a hideg a hámló rothadó hús, a levágott, túlnőtt körmök, a szájba bekúszó bogarak és az elvágott hangszalagok képétől, akkor talán jobb, ha ezt a részt inkább kihagyod.
Az ír rendező, Lee Cronin (The Hole In The Ground, Evil Dead Rise) új horrorirányt keres a bepólyált rém számára, és bemutatja a maga verzióját az ősi gonoszról. Fraser-féle, könnyed kalandok helyett – vagy akár egy Boris Karloff- vagy Sofia Boutella-féle figurától eltérően – most a nyolcéves Katie-t (Emily Mitchell / Natalie Grace) kapjuk. Ő Charlie (Jack Reynor) és Larissa (Laia Costa) lánya, akit elnyel egy kairói homokvihar.
Nyolc évvel később a család még mindig a történtek lelki következményeivel küzd, amikor hívást kapnak az elszánt Zaki nyomozótól (May Calamawy). Megtalálták Katie-t. Ő az egyik a 3000 éves szarkofágokba zárt 57 ember közül. Nem mindenki élte túl, de ő igen.
Mi történt vele? Hogyan maradt életben? Ki zárta sírba? És vajon elég lesz-e a terápia ahhoz, hogy ő és a családja feldolgozzák a traumát?
Spoiler: nem. Dehogy.
Cronin sok tekintetben azt próbálja megismételni, amit Leigh Whannell vitt véghez a kiváló The Invisible Man (2020) esetében. Utóbbi a klasszikus, bekötözött ellenfelet egy erőteljes történetté alakította a gázlángolásról és a bántalmazó párkapcsolatokról. Itt Cronin egy másik bepólyált gazfickót gondol újra, és a figurát arra használja, hogy a gyász, a veszteség és a bűntudat erőit boncolgassa.
A film első fele működik is. Cronin feszesen építi az egyre nyomasztóbb rémületet Katie eltűnésének nyomozása közben, és fokozatosan csepegtet néhány igazán testközeli, gennyes rémületet. Mert a Lee Cronin’s The Mummy bővelkedik az öklendezésig undorító, Sam Raimire emlékeztető gusztustalanságokban.
A bökkenő, hogy hiányzik Raimi elborult szellemessége és beteg humora, így ahogy a grand guignol jellegű – időnként a Exorcist-et utánzó – gyomorforgató horror egyre csak halmozódik, úgy nő a kimerültség érzése is. A különösen 11-esre felcsavart finálé esik áldozatul az ezerszer látott, sablonos ijesztgetéseknek.
Szerencsére, a túlhúzott játékidő ellenére is van bőven élveznivaló. Az újonc Natalie Grace mindent beleadó, fizikailag is megterhelő alakítást nyújt, amely egyszerre lenyűgöző és nagyon hátborzongató, miközben a szadisztikus jelenetek is elérik mocskos céljukat. Ezek a pozitívumok azonban nem írják felül a darabos dialógusokat, a közhelyek áradatát, és nem is igazolják a címben megfogalmazott nagyravágyó auteur-igényt. Mindezek mellett is kapunk egy kellően vad exhumálást, amely péntek esti szórakozásként bőven elég lesz a nem túl igényes vérgőzös rajongóknak. Ennyi, le is tekerhetjük a pólyát.
Lee Cronin's The Mummy már látható a mozikban.