Megszállottság hoz pusztulást Curry Barker erőszakos, kortárs, Majom mancsát idéző történetében.
Az internet legmagányosabb (és legveszélyesebb) zugaiban fiatal férfiak tömegei tanyáznak, akiknek egyetlen vágyuk, hogy egy nő rajongjon értük, és engedelmeskedjen nekik. Csakhogy, ahogy a mondás tartja - és ahogy a horrorfilmek újra meg újra eszünkbe juttatják -, vigyázz, mit kívánsz…
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Obsession Curry Barker 26 éves YouTuber első nagyjátékfilmje; a rendező 2024-ben, filléres költségvetésű online filmjével, a Milk & Serial című alkotással hívta fel magára először a horrorrajongók figyelmét.
A félresikerült kívánságról szóló klasszikus történet, amely olyan filmek nyomdokain jár, mint a Deathdream, a Wishmaster vagy a The Monkey’s Paw, az Obsession pedig egészen mai megközelítést kínál: a vígjátéki sokkhatásokat pszichológiai sötétséggel keveri, miközben kíméletlenül kifigurázza az online generáció szerelemmel kapcsolatos torz nézeteit.
Bear (Michael Johnston) a tipikus „jó fiú”: nagyapás kardigánokat hord, macskavideókon sírja el magát, és mindig felajánlja, hogy hazavisz. Reménytelenül bele van zúgva barátjába és kollégájába, Nikkibe (Inde Navarrette) is - csakhogy ezt semennyi kínos, tükör előtti vallomás-próbálgatás sem tudja rábírni, hogy hangosan kimondja.
Elkeseredetten és kedvét veszítve vesz egy „One Wish Willowt” - egy olyan, boszorkányos kis bolt vicces ajándékát, ahol füstölőt, kristályokat és égi együttállásról szóló könyveket árulnak. Azt kívánja, bárcsak Nikki jobban szeretné őt, mint bárki mást az egész világon.
Szinte azonnal úgy tűnik, teljesül is a kívánsága - Nikki azonban nincs önmagánál. Zavart és kiszámíthatatlan, mint egy hasbeszélő, aki elvesztette uralmát a bábuja mozdulatai fölött. Ahogy a kapcsolatuk felgyorsul, ez csak tovább romlik: a lány egyre birtoklóbbá, hátborzongatóbbá és erőszakosabbá válik.
Ahogy Bear pánikja növekszik, rájön, hogy nem lehet visszacsinálni a dolgot - vagy így él le egy életet, vagy marad az öngyilkosság.
Talán nem ártott volna elolvasnia a doboz hátulján az apró betűs részt…
Ami az Obsessiont igazán érdekessé teszi, nem a központi trükkje, hanem az, ahogyan a nézői elvárásokkal játszik. Bár az eleje azt sugallja, hogy Bear lesz az áldozat - előbb a viszonzatlan szerelemnek, majd egy teljesen őrült „manic pixie dream girlnek” -, a történet hirtelen Nikkire helyezi át a fókuszt, és jóval sötétebb hangvételt ölt.
Egyszerre szállja meg egy démon és egy fiú kívánsága, aki iránt ő maga nem így érzett: saját teste foglyává válik, megfosztva minden önrendelkezésétől, és arra kényszerítve, hogy ne legyen több szexre és szolgálatra használt tárgynál. Bizonyos beállításokban az arca szinte megolvadt, mintha korábbi önmagának elszáradt héja maradt volna csak.
Ez a gondolat önmagában is rémísztő, Navarrette kiemelkedő alakítása miatt pedig még testközelibbnek hat. Folyton a giccsesen érzelgős szörnyeteggé válás határán egyensúlyoz; fagyos mosolyai és árnyékban osonó mozdulatai egyszerre idézik meg egy démoni megszállottság érzetét és azt a totális kétségbeesést, amikor valaki elveszíti az uralmat önmaga felett.
Ebben az értelemben a film leghalálosabb megszállottsága valójában sosem Nikkié, hanem végig Bearé.
Filmek hosszú sora foglalkozott már a mániákus vágyakozás borzalmas következményeivel, az élen a Végzetes vonzerővel (Fatal Attraction) és a Single White Female-lel, de Barker története ezekkel szemben kevésbé hat elszigetelt szélsőségnek, sokkal inkább kommentárnak azokra az alattomos hiedelmekre, amelyek ma már többmilliós hallgatottságú podcastokat töltenek meg.
Az egyik kísérteties jelenetben Bear a hálószobája ajtajában áll, és meghallja Nikki hangját - a valódi Nikkiét -, ahogy aprón és könyörögve azt kéri tőle, ölje meg. Ennek ellenére a film nagy részében képtelen elfogadni, hogy a lány hirtelen, szélsőséges ragaszkodása hozzá bármi más lehetne, mint valódi érzelem; lesöpri barátai aggodalmait is, akik szerint talán egy kiszolgáltatott helyzetben lévő embert használ ki.
Még Bear neve is egy régi, vírusként terjedő vitára utalhat, amelyben nők tömegei választották inkább a medvét, mint egy férfit, ha egyedül kellene valakivel az erdőben maradniuk. De számoltak-e a „medvebőrbe bújt” férfiakkal? Azokkal, akik barátságosabbnak mutatják magukat, ám a látványosan előadott lágyság mögött baljós bizonytalanság lapul?
A film ott gyengül el, hogy nem merül el jobban Nikki nézőpontjában, hanem a leglaposabb karakterét teszi a középpontba, akivel egyre nehezebb együtt érezni.
Bőven jut az erőszakos, véres jelenetekből is - köztük egy ablakos-fejes jelenet, amiről pontosan tudjuk, hogy el fog jönni, mégis összerándulunk tőle -, a film legfélelmetesebb pillanatai mégis Navarrette kiszámíthatatlan fizikai játékában rejlenek, amelyeket olyan baljósan keretez a rendezés, mintha egy sercegő képhibát bámulnánk.
Bár a feszültséget néha gyerekesebb humor oldja - macskás szendvicsek és egy közelgő „fiús este” réme -, jól látszik, hogy Barker ösztönösen érzi a hátborzongató vizualitást. A víziója át van itatva az internetkultúra elátkozott álomtájképeivel és kiábrándultságával, amiből várhatóan még sokat látunk majd (és már látunk is, például a Backrooms jelenséggel), ahogy felnő egy Redditen szocializálódott rendezőgeneráció.
Az eddigi siker vajon azt is jelenti, hogy a Blumhouse-hoz hasonló stúdiók ezentúl az eredetibb horrorötleteket részesítik előnyben a paranormális babák és CGI-démonok helyett? Csak remélhetjük - csak épp ne egy fűzfaágra bízzuk a kívánságot.
Az Obsession már a mozikban látható.