Siemens: EU-s szabályok, Trump-hatás Amerikába, Kínába terelik ipari óriásokat; Európa adat- és chipdilemmája: gyorsaság vagy szuverenitás
Ezen a héten a közösségi médiát az tartja lázban, hogy a Siemens német vezérigazgatója, Roland Busch a Bloomberggel arról nyilatkozott (forrás: angol), hogy szerinte logikusabb Kínában és az Egyesült Államokban beruházni, tekintettel azokra a szabályozási terhekre, amelyekkel a vállalat az EU-ban szembesül.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
„Badarság az ipari és gépadatokat ugyanúgy kezelni, mint a személyes adatokat... Nem tudom megmagyarázni a részvényeseimnek, miért fektetek pénzt egy olyan környezetbe, amely visszafog” – mondta.
Ezt a kijelentést nemcsak az európai mesterségesintelligencia-szabályozási keret és a jelenleg is zajló AI Omnibus-tárgyalások fényében lehet értelmezni, hanem az adatkeret szempontjából is, amely továbbra is komoly akadályt jelent a kis és a nagy európai vállalatok számára egyaránt.
A „Trump-hatás”: Európa feladata, hogy megtartsa saját iparát
Nagyon is valós veszély, hogy Európa ipari bajnokai legalább részben elvesznek: a deregulációból, a legendás „One big beautiful bill (forrás: angol)” révén csökkentett hazai gyártói adókból, valamint az új vámok állandó fenyegetéséből és az ezzel járó bizonytalanságból álló amerikai koktél arra készteti az európai iparvállalatokat, hogy megosszák beruházásaikat, és így az amerikai fogyasztói bázist elérhető közelségben tartsák.
Donald Trump amerikai elnök a 2025-ös Világgazdasági Fórumon úgy fogalmazott (forrás: angol), hogy „nincs és nem is lesz jobb hely a Földön munkahelyteremtésre, gyárépítésre vagy vállalatnövekedésre, mint itt, az öreg, jó USA-ban”.
Az Egyesült Államok nyilvántartást vezet minden olyan globális vállalatról, amely az országban tervez beruházni, és a „Trump-hatás” listáján (forrás: angol) már most 15 uniós cég szerepel.
Akár új beruházásokról van szó, akár korábban megtervezett lépésekről, amelyeket politikai PR-célokra használnak, egyelőre nem világos. A listákat nézve azonban a Siemens Healthineers csoport 150 millió dollárt fektet be „a termelés bővítésére, beleértve, hogy a Varian vállalat gyártási tevékenységét Mexikóból Kaliforniába helyezik át”, a Siemens 285 millió dollárt fordít „az amerikai gyártásra és MI-adatközpontokra, ami több mint 900 új, magasan képzett ipari munkahelyet teremt”, a Siemens Energy pedig 1 milliárd dollárt „a hálózati és gázturbinás berendezések amerikai gyártásának felfuttatására, valamint tanuló- és képzési programjainak bővítésére”.
Német nézőpont: ipar és adatok
A német Siemens és SAP vállalatok már korábban (forrás: angol) is hosszan érveltek amellett, hogy felül kell vizsgálni az MI-re és az adatokra vonatkozó szabályokat Európa nagyipara számára, ami visszhangra talált a német kormányban. Legalábbis szóban Friedrich Merz kancellár is támogatta (forrás: angol) a sok területet érintő egyszerűsítési javaslatokat, különös figyelmet (forrás: angol) szentelve az iparra vonatkozó MI-szabályoknak, a hannoveri vásáron nemrégiben elmondott beszédében.
Bár egyelőre nincs a reflektorfényben, az előkészületben lévő Data Act – amely az Európai Adatunió-stratégia (forrás: angol) eredményeként igyekszik majd egyesíteni a nyílt adatokra vonatkozó irányelvet és az adatkormányzási rendeletet, valamint hatályon kívül helyezni a nem személyes adatok szabad áramlásáról szóló rendeletet – a fogyasztók és a kisebb vállalkozások szempontjából is izgalmas lesz.
A Tanács első, kiszivárgott álláspontjaiból ítélve az európai ipar erőteljesen lobbizik amellett, hogy a Data Actben az ipari szereplők számára előírt egyes adatszolgáltatási kötelezettségek túlzóak, és így veszélyeztetik üzleti titkaikat.
A valóság az, hogy a nagyipari szereplők vonakodnak megosztani vagy értékesíteni adataikat a kisebb, adatvezérelt cégeknek, még akkor is, ha maguknak sincs tervük az adatok hasznosítására. Ez visszaköszön az Adatunió-stratégia kommunikációjában (forrás: angol) is: „Az egyes gyártók vonakodnak megosztani ezeket az adatokat üzleti titkaikkal, a magánszféra védelmével és a versennyel kapcsolatos aggályaik miatt.”
Összességében az iparági igények teljesítésének és a szélesebb európai adatgazdaság előmozdításának összehangolása nehéz feladat lesz az EU számára.
A kihívást tovább nehezítik azok a politikusok és lobbicsoportok, akik ellenzik az egyszerűsítést, az ilyen törekvéseket gyakran egyszerűen „amerikai lobbizásnak” minősítik, miközben figyelmen kívül hagyják az európai ipari szereplők tényleges nyilatkozatait.
Az MI-gigagyárak mögötti politikai súrlódások: szuverenitás vagy gyorsaság
Az EU MI-kontinens akciótervének (forrás: angol) egyik sarokköve öt európai MI-gigagyár létrehozása – olyan, hatalmas számítási kapacitással és adatközpontokkal rendelkező nagy létesítményeké, amelyek az európai ipar MI-fejlesztési és -alkalmazási igényeit hivatottak kiszolgálni.
A bökkenő az, hogy minden egyes gigagyárnak legalább 100 000 chipre lesz szüksége (forrás: angol), amelyek többsége jelenleg az Egyesült Államokból érkezik. Bár az EU nagy erőkkel dolgozik saját chipiparának fejlesztésén, az ágazatnak ezekre, a MI-re optimalizált chipekre itt és most van szüksége.
Az EU gyors reakciója (forrás: angol) a Biden-féle AI Diffusion Planre 2025 elején – amikor a Bizottság tisztviselői arra kérték az Egyesült Államokat, hogy gondolja újra megközelítését – tovább jelzi, hogy a blokk még nem rendelkezik e chipek hazai előállításához szükséges kapacitással.
Az EU 2022-ben indította el az európai chiptörvényt (forrás: angol) azzal az ambiciózus céllal, hogy 2030-ra megduplázza Európa részesedését a globális félvezetőpiacon, 20 százalékra. A közös európai jelentőségű fontos chipprojektek (Chips IPCEI-k) 2023-ban indultak, és a várhatóan mintegy 25 százalékkal bővülő globális kereslet felfelé húzza az európai ipart is, 2026-ra becslések szerint (forrás: angol) kétszámjegyű növekedéssel.
Az MI térnyerésével és az MI-re optimalizált chipek sürgető igényével azonban az EU most elindítja a Chiptörvény 2.0-t is, amelynek célja, hogy kezelje a globális AI-chip éllovasok és az európai kapacitás közötti szakadékot. Az iparági párbeszédek úgy becsülik (forrás: angol), hogy legalább 30–60 milliárd euró uniós forrásra lesz szükség, amelyet a tagállamok 50–60 milliárddal egészítenének ki, így a magánberuházásokkal együtt összesen 200–300 milliárd eurónyi finanszírozás jöhetne össze.
Visszatérve az MI-gigagyárakhoz: 2026 elején Franciaországtól Lengyelországig több ország arra kérte (forrás: angol) a Bizottságot, hogy a pályázati felhívás előtt részletesebben ismertesse a feltételeket és a szabályokat. Az Euractiv beszámolója szerint (forrás: angol) Franciaországot nem teszi boldoggá annak lehetősége, hogy az MI-gigagyárakra szánt európai adófizetői pénz végül amerikai chipek tömeges felvásárlásában kössön ki, anélkül hogy kellőképpen feltérképeznék az európai lehetőségeket, miközben a német minisztériumok egyre visszafogottabban nyilatkoznak az ügyről, arra hivatkozva, hogy az ütközhet a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályaival.
A ki nem mondott kérdés az, miként lehet egyszerre elősegíteni a helyi chipipar növekedését (hosszú távú megoldás), és közben kielégíteni az azonnali igényeket (rövid távú megoldás). Azoknak az országoknak, amelyek globálisan versenyképes iparral rendelkeznek, és amelyeket más joghatóságok nap mint nap igyekeznek – olykor csábítással, máskor nyomásgyakorlással – átcsábítani, az európai alternatívák alaposabb feltérképezése csak elnyújthatja a folyamatot, és tovább hígíthatja az amúgy is szerény, 20 milliárd eurós keretet az MI-gigagyárakra.
Ráadásul bár a meglévő, sikeres európai chipiparra való építés a Chiptörvény 2.0 és további beruházások révén logikus és stratégiai lépés az EU részéről, a végrehajtási és finanszírozási folyamatok várhatóan beleakadnak a szokásos bürokratikus hálóba és az egymásnak feszülő érdekekbe. Így valószínűleg olyan lassú folyamat bontakozik ki, amely nem tud lépést tartani az amerikai vagy az ázsiai tempóval.
Ezt a cikket eredetileg a EU Tech Loop (forrás: angol)közölte, és megállapodás keretében került át az Euronews felületére.