Az Eurofound legújabb kutatása szerint az EU-ban körülbelül minden tizenegyedik munkavállaló így dolgozik – ez a "kényszerű, nem szabványos foglalkoztatás".
Paradoxonnak hangzik, mégis Európa-szerte sok munkavállaló számára az ideiglenes munka a mindennapi valóság.
Az EU-ban nagyjából minden tizenegyedik dolgozó az úgynevezett INE-ben van – ez az involuntary non-standard employment, vagyis a nem önként vállalt atipikus foglalkoztatás rövidítése. Erre az Eurofound, az Európai Élet- és Munkafeltételek Javításáért Alapítvány mutat rá.
Az INE-ben lévők egyik részmunkaidős, határozott idejű vagy platformalapú, „gig economy”-s állásból a másikba sodródnak, mert nem találnak stabil alternatívát, például határozatlan idejű, teljes munkaidős szerződést.
Az Eurofound szerint az INE-ben lévők valós száma még a minden tizenegyedik dolgozónál is magasabb lehet, a fiatal munkavállalók pedig különösen érintettek.
INE tekintetében Európa nagyjából három csoportra oszlik.
A legingatagabb munkaerőpiaccal rendelkező országok – ebben az értelemben – mind a mediterrán térségben találhatók, egy kivétellel: Finnország.
A lista élén Olaszország áll: ott csaknem minden ötödik dolgozó kényszerül ideiglenes vagy részmunkaidős szerződésre, és 2006 óta itt nőtt a legnagyobb mértékben az ilyen foglalkoztatás aránya az EU-ban (+6 százalékpont).
Spanyolország szorosan követi 17 százalékos INE-arányával, míg Ciprus, Portugália és Görögország egyaránt 12 százalék fölött jár.
A legalacsonyabb arányokat egy közép- és kelet-európai blokkban mérték, több, viszonylag friss uniós tagállamban. Emellett kirajzolódik egy gazdagabb országokból (forrás: angol) – Ausztria, Németország, Dánia, Hollandia, Írország – álló csoport, ahol az arány kiegyensúlyozottabb, 4 és 5 százalék között mozog.
Milyen a tipikus INE-munkavállaló?
A bizonytalan állásban dolgozók „aránytalanul nagy arányban az alacsony végzettségű, fizikai munkát végzők között koncentrálódnak” – áll az Eurofound jelentésében.
Európa-szerte az arány az elmúlt két évtizedben alig mozdult el: 2006-ban 11 százalék volt, 2015-ben 13 százalékon tetőzött, 2024-re pedig mintegy 9 százalékra csökkent.
A nők jobban ki vannak téve, mint a férfiak; a legnagyobb nemi különbségek Franciaországban és Németországban, a legkisebbek pedig az Egyesült Királyságban, Lengyelországban és Litvániában láthatók.
Az Eurofound ezt „közvetlen munkaerőpiaci diszkriminációval” magyarázza, és rámutat: bizonyos határozott idejű szerződéseket akár „szűrőeszközként” is használhatnak azoknál a dolgozóknál, akiknek elkötelezettségét a munkáltatók családi kötelezettségeik miatt bizonytalannak ítélik.
Lengyelország és Spanyolország hogyan küzd a munkahelyi bizonytalanság ellen?
Lengyelországot és Spanyolországot két közös vonás köti össze: mindkettő Európa leggyorsabban növekvő gazdaságai közé tartozik, és mindkét ország célzott lépéseket tesz a munkaerőpiac stabilizálására.
Lengyelországban csökkent a legnagyobb mértékben az INE-ben dolgozók aránya az elmúlt húsz évben: 2006-ban még csaknem 22 százalék volt, 2024-re azonban 7 százalékra esett.
Ez elsősorban a munka törvénykönyvének 2016 óta érvényes módosításainak köszönhető, amelyek korlátozták a határozott idejű szerződések használatát, és megemelték azok adóterheit, így kevésbé vonzóvá tették azokat a munkáltatók számára.
Spanyolország egy új, a szezonális vagy időszakos munkavállalók – például baristák, mezőgazdasági dolgozók, szállodai alkalmazottak – számára bevezetett állandó szerződéssel próbálja kezelni a problémát; ezt fijo discontinuo-nak hívják. Ez egy ciklikus, mégis folyamatosnak minősülő szerződés, amelyet minden évben megújítanak, lejárati dátum nélkül. Amikor újra kezdődik a „főszezon”, a munkáltató jogszabályi kötelezettsége, hogy visszahívja a dolgozót.
Más országok, ahol szintén látványosan mérséklődött az INE-ben foglalkoztatottak aránya, Németország és a három balti állam.
Részmunkaidő-rajongók: hol népszerű a rövidebb munkahét?
Ugyanakkor van néhány ország, ahol az INE-szerződések – különösen a részmunkaidős megállapodások – a munkavállalók tudatos választásának eredményei.
Hollandiában a részmunkaidőben dolgozók 45 százaléka önként választja ezt a formát a teljes munkaidő helyett. A kutatók szerint az ilyen megállapodások széles körben elterjedtek és kulturálisan is beágyazottak.
A szomszédos Belgiumban ez az arány 25 százalék, miután bevezették az úgynevezett „időjóváírási rendszert”, vagyis egy olyan jogszabálycsomagot, amely a munkavégzés rugalmasabbá tételét célozza „annak érdekében, hogy a dolgozók könnyebben összehangolhassák karrierjüket és családi életüket” – áll a Katolikus Leuveni Egyetem (Université catholique de Louvain) egyik tanulmányában.
Hasonlóképpen az Eurofound szerint a részmunkaidő javíthatja a munka és a magánélet egyensúlyát, és elősegítheti a munkaerőpiaci részvételt azokban a csoportokban, amelyekre jelentős gondozási kötelezettségek hárulnak.