Az olasz "vadászturisták" kezdetben Triesztből, később Magyarországon át utaztak a szarajevói frontra. Vučić szerb elnök már korában elismerte, hogy önkéntesként ott járt, de cáfolta, hogy részt vett az "orvlövész-turizmusban". Az orvlövészek 1425 nap alatt ezer ember életét oltották ki.
FIGYELEM! A CIKK FELKAVARÓ LEÍRÁSOKAT ÉS FOTÓKAT TARTALMAZ
„Pénzt fizetni civilek – és ami még rosszabb, gyermekek – lelövéséért olyan szintű gonoszság, amit országunk nem tud, és nem is fog tolerálni” – ezt írta közösségi oldalán egy floridai republikánus képviselő a Szarajevói szafari néven elhíresült háborús kegyetlenségekről. Szemtanúk és tényfeltáró újságírók szerint tehetős külföldiek – Olaszországból, Oroszországból, Észak-Amerikából és nyugat-európai országokból – átlagban egy akkori háromszobás milánói lakás árát fizették azért, hogy Szarajevó ostroma idején, 1993 és 1995 között az orvlövészekkel együtt hétvégente, szabadidős foglalkozásként emberekre vadásszanak.
„Ha akadnak köztük amerikaiak, megérdemlik, hogy vádat emeljenek ellenük, és bíróság elé állítsák őket” – hangoztatta a Trumpot Nobel-békedíjra javasló Anna Paulina Luna, aki azt is bejelentette, hogy vizsgálatot indított, és felvette a kapcsolatot a boszniai konzulátussal, illetve az olasz nagykövetséggel. Nem az amerikai kongresszus tagja az egyetlen, aki a nyomozás kiterjesztését sürgeti.
„Ez egy bolygószintű katasztrófa volt. A bitófára kellene juttatni vagy legalább életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtani mindenki, aki csodálta vagy finanszírozta ezeket a borzalmakat” – mondta Muamer Kalić, a szarajevói egyetem professzora, aki a háború teljes idejét, 44 hónapot Szarajevóban töltött.
A csecsemő
Lövöldözéssel egybekötött kirándulás Boszniába címmel a milánói Corriere della Sera már 1995-ben beszámolt azokról a bírósági eljárásokról Barcelonában és Trentóban, amelyekben tanúk vallottak a külföldiek öldökléséről.
Csaknem három évtizeddel később, 2022-ben vetítették a Szarajevó szafari című hetvenöt perces dokumentumfilmet, amelyben a szlovén rendező, Miran Zupanič az orvlövészek áldozatait mutatta be.
A hátborzongató történetek keltették fel újra egy olasz tényfeltáró újságíró érdeklődését. Ezio Gavazzeni korábban tényregényt szándékozott írni a „vadászturistákról”, akik egy hétvégére kiruccantak Szarajevóba, és kedvtelésből emberekre vadásztak.
A Szarajevó szafari hatása alatt azonban maga is nyomozásba kezdett, és kiderítette, hogy három év alatt nagyjából száz tehetős külföldi mai árfolyamon 80-100 ezer eurónyi lírát, márkát, dollárt fizetett azért, hogy vétlen embereket, sőt kiskorúakat vehessen célba.
A legértékesebb „trófea” a gyermek volt, ezáltal érte kellett a legnagyobb összeget lepengetni.
Irina Ćišić az édesanyja karjaiban pihent a házuk előtt, amikor egy orvlövész golyója eltalálta. A csöppség nem élte túl a súlyos sérülést, néhány órával később a kórházban kiszenvedett. Négy nappal korábban töltötte be első életévét.
Irina volt a szarajevói ostrom 11 541 áldozatának egyike. Összesen 1601 gyermek halt meg. Az orvlövészek az ostromzár 1425 napja alatt a becslések szerint nagyjából ezer ember életét oltották ki.
Az elemző
Ezio Gavazzeni szerint a „vadászturisták” ma 65-80 év körüliek lehetnek, és néhányan még biztosan élnek. Pár olaszt közülük maga azonosított, de neveket nem tett közzé. Egyikük állítólag egy magánklinika tulajdonosa. Az újságíró szerint a legtöbben jobboldali és szélsőjobboldali nézeteket vallottak. Tényfeltáró kutatását két ügyvéd és egy volt bíró segítségével egy 17 oldalas, az ügyészségnek beterjesztett beadványában fogalmazta meg.
A dokumentum alapján Alessandro Gobbis milánói ügyész kiterjedt vizsgálatot rendelt el, amelybe bevonta a terrorelhárító különítményt is.
A hétvégi vérengzések egyik koronatanúja egy irodalomprofesszori végzettségű volt újságíró, aki a háború kezdetén, 1992-ben csatlakozott a boszniai fegyveres erőkhöz, nem sokkal később pedig áthelyezték a katonai hírszerzéshez.
A ma 62 éves Edin Subašić vallomása perdöntő lehet annak a megállapításában, vajon a kilencvenes években, a balkáni háborúk tetőpontján tényleg utaztak-e busás díjakat fizető civilek a frontra azzal a szándékkal, hogy hozzájuk hasonló civilekre lőjenek.
„A leginkább az döbbentett meg, hogy a »szafarin« a vadászok maguk választották ki, felnőtt civilt, nőt, gyermeket, terhes nőt vagy katonát akarnak megölni… És mindennek megvolt az ára! Hátborzongató és undorító” – nyilatkozta Subašić az El Paísnak.
A férfit 1993 végén egy tábornok, a boszniai katonai hírszerzés parancsnoka bízta meg a szerb foglyok kihallgatásáról készült jegyzőkönyvek tartalmának elemzésével.
Az öt olasz
Ekkor találta meg egy szerbiai önkéntes vallomását. A húsz év körüli, Paraćinból származó fiatalember elhagyott házakat fosztogatott, de eltévedt a városi frontszakaszon, így a bosnyákok elfogták, és kivallatták.
Az önkéntes azt állította: busszal érkezett egy csoport szerbbel, és külföldiekkel, „öt olasszal, akik vadászfelszereléssel és drága fegyverekkel rendelkeztek”. Beszélt is az egyikükkel, egy milánóival, akik elmondta, ők nem fizetett zsoldosok, hanem ellenkezőleg, a „szerbeknek fizettek azért, hogy emberekre lőjenek Szarajevóban.
Subašić szerint a foglyot kétszer is kihallgatták, így derült fény arra, hogy az olaszok Palen szálltak le a buszról, ahol a „különleges katonai erők terepjáróikkal várták őket”.
A Szarajevótól alig 17 kilométerre délkeletre fekvő Pale volt akkoriban a boszniai szerbek főhadiszállása. Itt sziszegte a fülem hallatára Radovan Karadžić egy egyenruhásnak: „Pucajte po njima!”. „Lőjétek őket!” – utalt a szarajevóiakra, miközben nem sejtette, hogy beszélem a nyelvet, mert egy brit stábbal várakoztunk arra, hogy interjút készítsünk vele.
Subašić összefoglalóját továbbította feletteseinek, majd a hírszerzés parancsnoka felvette a kapcsolatot a békefenntartóknál szolgáló SISMI, az egykori olasz hírszerzés tisztjeivel, és tájékoztatta őket a történtekről.
„Követeltük, hogy ellenőrizzék a tényeket, és intézkedjenek Olaszországban” – mondta Subašić. A SISMI 1994 elején megerősítette a fogoly vallomását. Azonosították a csoportok indulási helyszínét, Triesztet, és arról tájékoztatták a bosnyákokat, hogy az aktivitást semlegesítették, az eset nem fog megismétlődni. A boszniai hírszerzés megoldottnak, ezzel lezártnak tekintette az ügyet.
A tanúk
Szafarikat szerveznek, tudja – ezzel a honfitársairól szóló hírrel várták 1994-ben új állomáshelyén, Szarajevóban Michael Giffonit, aki Olaszország diplomáciai képviseletének helyettes vezetője volt. Arról tájékoztatták, hogy „rengeteg gazdag ember érkezik, némelyik vadász, mások üzletemberek”, akiket a hadsereg és a félkatonai alakulatok szállítanak a Szarajevót övező hegyekbe. A tehetős olaszok „ezért fizettek”.
A diplomata megerősítette, hogy az olasz hírszerzés „leállította az ügyet”.
A hatóságok azonban nem tudták azonosítani a részvevőket, akik állítólag civilekre lövöldöztek. „Ha lett volna nevünk, bíróság elé állítottuk volna őket” – mondta a Repubblicának.
„Vadászturisták” utaztak Szarajevóba, hogy saját kedvtelésükre civilekre lövöldözzenek – ezt vallotta 2007-ben a boszniai mészárosnak nevezett Ratko Mladić elleni büntetőperen egy amerikai tengerészgyalogos, aki a bosnyákok oldalán önkéntesként harcolt a szerbek ellen.
Látott egy külföldit „egy olyan fegyverrel, amely inkább vaddisznóvadászatra tűnt alkalmasnak a Fekete-erdőben, mint városi harcra a Balkánon” – mondta John Jordan, aki szerint az illető „úgy kezelte a fegyvert, mint egy kezdő”.
Ezio Gavazzeni beadványának megszövegezése előtt beszélt egy szlovén hírszerzővel, néhány áldozattal, és idézett egy sebesült tűzoltót, aki Slobodan Milošević szerb elnök hágai tárgyalásán szintén „vadászturistákról” tanúskodott. Jellegzetes ruházatuk és fegyvereik nagyon elütöttek a szerb katonák megjelenésétől – mondta a tanú.
Džemil Hodžić kilenc éves volt, amikor egy orvlövész megölte tizenhat éves bátyját. A most 42 éves férfi egy Sniper Alley c. sorozatban szólaltatja meg azokat a fotoriportereket, akik az orvlövészek sikátorában, Szarajevó legveszélyesebb körzetében örökítették meg a gyilkosok öldöklését.
Az egyik fotós, az olasz Mario Boccia egy Görögországból származó fickóval találkozott, aki az ortodox szolidaritás nevében harcolt. „Egy másik srác New Yorkból jött. Szerb származású volt. Vannak fotóim oroszokról is, akik a szerbek oldalán harcoltak Trebinjében” – emlékezett vissza, bár arról nem tud, fizettek-e a kalandért. Hodžić azonban nem kételkedik a „vadászturizmus” létezésében, mert a „hétvégék voltak a legrosszabbak”. Az orvlövészek akkor „megőrültek, és átléptek minden határt” – mondta.
Benjamina Karić szintén gyermekként élte át Szarajevó ostromát, később pedig már a város polgármestereként látta a külföldiek embervadászatáról szóló dokumentumfilmet. Ezek után, még 2022-ben büntetőfeljelentést tett a helyi ügyészségen, a vizsgálat azonban minden sürgetése dacára egyhelyben toporog.
A kanadai szerb
„Szafarira jött, emberekre vadászni” – a jegyzőkönyvben szó szerint ezt mondta a C-017 jelzéssel védett tanú Slobodan Milošević hágai tárgyalásán, 2003. június 11-én egy kanadai szerbről, Nicholas „Nick” Ribicről.
A tanú szerint Nikola Ribić, becenevén a Kanadai, a Fehér Farkasok nevű félkatonai szabadcsapat tagja volt.
„Azt állítja, hogy az illető Kanadából érkezett emigráns volt?” – kérdezte a védett tanútól Hildegard Uertz-Retzlaff ügyész.
„Nem emigráns. Szafarira jött, emberekre vadászni” – válaszolta C-017.
Az 1974-ben Edmontonban született Nicholas Ribic azonban nem embervadászatért került a vádlottak padjára. Amikor a NATO 1995 májusában bombázni kezdte a boszniai szerbek állásait, a Kanadai foglyul ejtette, majd élő pajzsként használta a békefenntartók három fegyvertelen katonáját.
A háború után a kéksapkások elrablásáért vádat emeltek ellen, ő azonban elmenekült Kanadából. A németországi Mainzban tartóztatták le 1999-ben, ahol terrorizmus vádjával három év börtönre ítélték. Az ontariói fellebbviteli bíróság egyhangúlag elutasította Ribic azon állítását, hogy csak parancsot teljesített.
A szervezők
Edin Subašić a paraćini szerb önkéntes vallomásának jegyzőkönyvére hivatkozva azt állítja, hogy – vélhetően a Trieszt-Belgrád útvonal megszűnése után – a szafari fizetős vadászai „Olaszországból repülővel Magyarországra utaztak, onnan pedig szárazföldön Belgrádba, majd busszal vagy helikopterrel Paleba, illetve tovább, Szarajevóba”. A frontvonalon a boszniai szerbek hadseregének különleges erői kalauzolták őket.
Ha ez tényleg így történt, akkor nem nehéz kideríteni, hogy a boszniai szerbek háborús vezetése szervezte a jövedelmező embervadász-túrákat, vagy legalábbis tudott működéséről. Nélkülük aligha kaptak volna engedélyt a speciális alakulatok felfegyverzett külföldiek fogadására.
Ezio Gavazzeni százra becsüli az embervadászatért fizető tehetős külföldiek számát, akik mai árfolyamon 80-100 ezer eurót pengettek le egy-egy „kiruccanáson”. Ez akkoriban alsó hangon is 16 millió német márkának felelt meg, ami kapóra jött a háború idején.
Radovan Karadžić, a boszniai szerbek vezetőjét, illetve a boszniai mészárosként elhíresült Ratko Mladićot a hágai büntetőbíróság életfogytiglani börtönre ítélte. A tárgyalás során nem került szóba az „embervadász-turizmus”.
A volt bosnyák hírszerző szerint a túrákat csak „erős professzionális struktúrával” lehetett megszervezni. Ennek magját a „szerb biztonsági szolgálat tagjai alkották” – véli Subašić. A működtetés olyan koordinációt és titoktartást igényelt, ami arra utal, hogy egy „hatalmas”, Szerbiában és a boszniai szerbek körében is tekintéllyel bíró szolgálat szervezhette a műveletet.
A szerb önkéntes a zsidó temetőben
„Soha nem öltem meg, és nem sebesítettem meg senkit” – védekezett indulatosan Aleksandar Vučić azok után, hogy egy horvát oknyomozó újságíró beadvánnyal fordult a milánói ügyészséghez, és a vizsgálat kiterjesztését kérte a szerb államfőre.
Nem volt titok, hogy az 1970-ben, Belgrádban született Aleksandar Vučić huszonévesen a boszniai háborúban volt önkéntes. Tanulmányai befejezése után 1992-től a palei S(szerb) televízió újságírója volt, majd a következő évben belépett a később háborús bűnökért elítélt csetnikvajda, a Vojislav Šešelj vezette Szerb Radikális Pártba. Képviselőnek, majd frakcióvezetőnek választották, két évvel később pedig már ő volt a szélsőséges tömörülés főtitkára.
Apja hatására lett szerb nacionalista, és amikor megkezdődött a háború, Szarajevóban jelentkezett önkéntesnek – vallotta az 1994. augusztus 6-án megjelent Duga hetilapnak adott interjúban.
„Bizonyos időt a zsidó temetőben töltöttem el” – tette hozzá. A Szarajevó déli lankáin elterülő zsidó temető köztudottan az orvlövészek egyik kedvelt lőállása volt.
A boszniai szerbek három egykori harcosának vallomására hivatkozva Zukan Helez, Bosznia-Hercegovina védelmi minisztere azt állítja, hogy Vučić innen, a zsidó temetőből lőtt a város lakóira.
A környéken készült az az emlékezetes felvétel, amelyen Šešelj egyik alázatos híve kezet próbál csókolni a radikálisok vezetőjének, a háttérben pedig Vučić próbál kimenekülni a képkivágásból. A kezében tartott tárgyban sokan egy puskát véltek fölfedezni, szerinte pedig egy kameraállvány volt, hisz újságíróként dolgozott.
„Bombázzanak, öljenek meg egy szerbet, mi száz muzulmánnal fogunk végezni” – fenyegetőzött Aleksandar Vučić a boszniai szerb hadsereg ellen indított NATO-támadások kapcsán elmondott parlamenti felszólalásában, 1995. július 20-án.
A szarajevói zsidó temető volt az a harcálláspont, ahol Aleksandar Vučić önkéntesként szolgált, és egyben az a helyszín, ahonnan gazdag és befolyásos olaszok emberekre vadászhattak Szarajevóban, és ahonnan megölték az anya karjában ringatott csecsemőt – írta a többi között terjedelmes, a milánói ügyészségnek címzett beadványában Domagoj Margetić.
A horvát oknyomozó újságíró a szerb elnök szerepének kiderítését kezdeményezte a „szarajevói szafarikban”.
A feltételezések „politikai indíttatásúak”, és Szerbia nemzetközi megítélésének aláásására irányulnak – így reagált Margetić feljelentésére Suzana Vasiljević, a szerb államfő szóvivője.
Az olaszországi vizsgálat talán feltárja a boszniai háború legsötétebb pillanatait, amikor egyesek merő szórakozásból vadásztak ártatlanokra.