Az orosz kormány azt javasolta Putyin elnöknek, hogy mondja fel a kínzás és az embertelen bánásmód vagy büntetés tilalmáról szóló európai egyezményt.
HIRDETÉS
Mihail Miszustyin orosz miniszterelnök javaslatára az egyezmény és a hozzá tartozó jegyzőkönyvek felmondásának tervezetét a parlament elé terjesztik megfontolásra. Az elfogadás nem lehet kétséges, mivel azt korábban már több vezető Duma-képviselő is támogatta.
A kínzás megelőzéséről szóló európai egyezményt az Európa Tanács 1987-ben fogadta el. Oroszország 1996-ban ratifikálta, amikor a Tanács tagja lett. Az új lépés része annak a folyamatnak, melynek során - Ukrajna megtámadása után - Moszkva sorra kezdte elhagyni a különféle nemzetközi szervezeteket, egyezményeket és programokat.
Oroszország már nem tagja az Európa Tanácsnak, megszűnt az Emberi Jogok Európai Egyezményének részes fele lenni, és megtagadta az Emberi Jogok Európai Bíróságának határozatainak végrehajtását.
Az Európa Tanács felügyeli a kínzás elleni egyezmény betartását. A szöveg előírja egy bizottság munkáját, amelynek megbízatása kiterjed az egyezményt aláíró országokba, köztük a büntetés-végrehajtási intézetekbe tett akadálytalan látogatásokra.
A testület korábban több jelentést is közzétett a kínzás elleni egyezmény Oroszország általi megsértéséről. Az utolsó ilyen jelentés 2024 novemberében jelent meg, kiemelve Alekszej Navalnij ellenzéki vezető büntetőtelepen történt halálára.
Az orosz külügyminisztérium akkor a jelentést politizáltnak és kétértelműnek nevezte. A külügyminisztérium közleményében azt írta: "Oroszország Európa tanácsi tagságának megszűnése, valamint a szervezet más hagyományos mechanizmusaiból való esetleges kilépése nem lesz hatással az emberi jogok védelmének szintjére Oroszországban" - már akkor előre vetítve a most várható lépést.
Vissza a cári-szovjet múltba?
A mai orosz kilépési szándék baljósan idézi fel a hatalom erőszakhoz fűződő történeti kontinuitását. A cári időkben a politikai rendőrség, az Ohrana rutinszerűen alkalmazta a verést, a kényszervallatást és a deportálást, formális jogi korlátok nélkül, a cár „felségjogára” hivatkozva. A bolsevik hatalomátvétel után az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság (Cseka) nyíltan emelte a terror eszközeit állami rangra: „forradalmi szükségszerűségként” igazolták a kínzást, a gyorsított kivégzéseket és a tömeges megfélemlítést.
A sztálini korszakban az NKVD szervezte a hírhedt „trojkák” általi ítélkezést és a kényszervallatásokra épülő koncepciós pereket, a kínzás szisztematikus technikáival – mindezt az állam és a párt túlélésének nevében.
A hidegháború idején a KGB hivatalosan már a törvényesség képét mutatta, de a politikai ellenzékiek elleni fizikai és pszichikai kínzás (pl. pszichiátriai kényszerkezelés) továbbra is a repertoár része maradt.
A legitimitás mindig ugyanarra a logikára épült. A „felsőbb cél” – a cár tekintélyének, a forradalom ügyének, a szovjet állam biztonságának védelme – feljogosította a hatalmat a rendkívüli eszközök használatára. Így a kínzás és az erőszak nem politikai aberrációként, hanem az aktuális rendszer „normális” működésének részeként jelent meg.
Az a tény, hogy Oroszország ma formálisan is elfordul az európai kínzásellenes egyezménytől, történeti értelemben egy ismerős mintázat folytatásának tűnik: a hatalom jogot formál arra, hogy a kegyetlenség a kormányzás eszköztárában maradjon.
Európán kívül
Az ENSZ is alkotott egyezményt a „kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmáról” (Convention Against Torture, CAT), amelyhez 174 állam csatlakozott. Ez gyakorlatilag univerzális elfogadottságot jelent, kivéve néhány olyan országot, amely aláírás után szükséges fenntartásokkal élt, de kilépésről vagy visszavonásról nem ismert semmilyen eset.
A kínzás elleni nemzetközi szervezet (OMCT) hangsúlyozta: „egyetlen állam sem lépett ki a globális kínzásellenes egyezményből, és ha valaki most fontolgatná, az súlyos precedensnek számítana”.
Léteznek a kérdéskörben regionális egyezmények is, így például az Amerika-közi kínzás-ellenes konvenció, amely 1987‑ben lépett életbe.
Ugyanakkor, egyezmények ide vagy oda, az aláíró országok körében is tömegesek a súlyos jogsértések. Az Amnesty International rendszeres éves jelentései szerint Kína és Észak-Korea tekinthető a legközömbösebbnek az általuk is elfogadott jogvédelemmel szemben.
Közép-Ázsiában Üzbegisztánt emelik ki, ahol gyakran kínzáson nyugvó vallomásokra támaszkodnak, miközben a panaszosokat további retorziók érik.
A Közel-Keletről és Észak-Afrikából is tömegesen dokumentált eseteket jelentenek Irak, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Szíria, Jordánia, Tunézia és Jemen esetében, ahol dokumentált kínzások és embertelen bánásmód zajlik rendszeresen.
Latin-Amerikában Nicaragua számít a legrosszabbnak, ahol az elmúlt években legalább 229 politikai fogvatartottat kínoztak meg brutálisan, verés, fojtogatás, elektromos sokkolás, égetés, körömrágás és izoláció szerepel a dokumentált esetek között.