NewsletterHírlevélEventsEsemények

Find Us

FlipboardLinkedin
Apple storeGoogle Play store
Loader
HIRDETÉS

A tanulás esély kitörni a nyomorból

A tanulás esély kitörni a nyomorból
Írta: Euronews
A cikk megosztásaKommentek
A cikk megosztásaClose Button
Másolja a cikk videójának embed-kódjátCopy to clipboardCopied

Akila Aszifi, a menekült lányok oktatását megszervező afgán tanárnő kapta az ENSZ Nansen-díját.

Akila Aszifi tanárnő. Életét a menekült gyerekek, pontosabban: a lányok oktatásának szenteli Pakisztánban. Maga is a polgárháború sújtotta Afganisztánból érkezett, hárommillió honfitársával együtt, 23 évvel ezelőtt. Akkoriban a menekülttáborokban még nem voltak iskolák, és a konzervatív muszlim családok amúgy sem engedték volna oda a lányaikat. Akila egymaga változtatta meg a helyzetet.

Akila Aszifi: – 1992-ben, amikor kitört a polgárháború Afganisztánban, nem volt maradásunk. A fővárosban, Kabulban éltünk, de mindent hátra kellett hagynunk, hogy mentsük az életünket. Így kerültünk ide, Pakisztánba. Mi már itt éltünk, de egyre csak újabb és újabb menekültek jöttek. Nagyon jó emberek. Békések, barátságosak, civilizáltak. De az is nyilvánvaló volt, hogy iskolázatlanok. Teljesen idegen volt nekik az oktatás, a legtöbbjük igazából elképzelni sem tudta, milyen egy iskola. Az pedig, hogy a lányok is tanulhatnának, járhatnának iskolába, teljesen megdöbbentette őket. Gondoltam, segítek nekik. Volt tapasztalatom arról, milyen az, amikor a tudatlanság ellen harcol az ember, egymagában. Nehéz volt, de végül sikerült: meggyőztem a falu vénjeit, hogy engedjék tanulni a lányokat.

Az észak-pakisztáni Kot Csandna menekülttáborban 4800 család él. Akila Aszifi az idén elnyerte az ENSZ menekültügyi főbiztosságának kitüntetését, a Nansen-díjat. Hosszú út vezetett a rangos nemzetközi elismerésig. Először helyet kellett találnia, ahol taníthat.

Agha Muhammad, a menekülttábor vezetője: – Amikor megszerezte a férfiak beleegyezését, eljött hozzám, és megkért, segítsek neki helyet találni. Én pedig beszéltem a törzsem többi vezetőjével. Így kezdett tanítani, először egy sátorban. Eleinte alig jött valaki. Aztán, talán egy hónappal később, elkezdtek szállingózni a lányok. Még vagy két évig sátorban tartotta az órákat, csak akkor kerítettek neki egy rendes épületet. 10-12 évnek kellett eltelnie, mire az emberek megértették, hogy mire jó ez az egész. Hogy a gyerekek sokat fejlődnek. És akkor végre megnyílt az első iskola. Aztán egy második, a piac mellett. És sorra a többi: a harmadik, Szra Zakirában. És nemrég még egy, Wali Kailóban.

Akila munkája mára látványos eredményeket hozott. 23 évvel azután, hogy Pakisztánba érkezett, a tábor öt iskolájában már több mint 600 lány tanul. Közülük sokan a környező falvakból járnak be.

Akila Aszifi: – Nektek, és nekünk mindannyiunknak, akárkik vagyunk, akárhol élünk, mindig törekednünk kell a tudásra. Megszerezni a tudást, fejleszteni a tudást, és továbbadni a tudásunkat. Annak, hogy iskolába járunk, hogy összejövünk, egyetlen célja és értelme van. Ez pedig micsoda?

Diáklányok: – A tudás!

A lányok 13 éves korukig, a nyolcadik osztályig járnak iskolába. Három nyelvet tanulnak: urdut, pastut és angolt. Ezenkívül pedig közismereti tárgyakat, például matematikát, biológiát és közgazdaságtant.

Fatima Bibi, afgán diák: – Két éves korom óta tanulok. Ha Akila nem jött volna ide, mi sem járhatnánk iskolába. Afgánok vagyunk, akárcsak ő. Előtte nem volt itt afgán tanár. Én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Továbbtanulni, például tanárnak, orvosnak – vagy valami hasonló. Szívesen lennék mérnök is. A családunkban egyedül én tudok olvasni. Én olvasom fel apámnak, ha üzenetet kap a telefonjára. Meg a villanyszámlát. Mindent én olvasok fel, és ez nagy segítség a családomnak.

Ahogy évről évre egyre több és több lány iratkozott be az iskolába, új tanárokra volt szükség. Egyikük, Wazira Bibi, szintén Afganisztánból menekült el. Akila tanítványa volt, idővel pedig a kollégája lett.

Wazira Bibi, tanár: – Amikor idejöttünk, nem volt itt semmi. A férjemmel és a gyerekeinkkel szöktünk ide a háború elől. Sokáig nem tudtam, mihez kezdjek. Aztán hallottam Akiláról, az iskoláról, és azt is hallottam, hogy szüksége van tanárokra. 8 vagy 9 hónapon keresztül egyszerre tanultam és tanítottam. Akilának köszönhetem, hogy van rendes munkám, és fizetést kapok, már 18 éve. Mindent neki köszönhetek.

Akila már végzett tanár volt, amikor Pakisztánba érkezett. A családjával jött, menekültként. Hat gyermekéből öt még ma is a táborban él. A férje boltos, és kezdettől támogatta a feleségét az oktatás megszervezésében.

Ser Muhammad, Akila férja: – Irgalomból kezdett tanítani, hogy segítsen ezeken a gyerekeken. Jó szándékból, könyörületességből. Nagyon hálásak vagyunk neki, mindannyian. Én is, az egész törzsünk. Büszkék vagyunk rá.

Akila Aszifi: – Nagyon szeretem a munkámat. Büszke vagyok, hogy nő létemre tanár lehettem. És büszke vagyok a kitüntetésre is, ez nagy elismerés nekem. Igazán boldog vagyok. A férjem sokat segít, mindig mellettem áll, mindenben támogat. Az itteni családok ma már sokkal jobban élnek, mint azelőtt. Sokan éppen azért sikeresek, mert a lányaik járhattak iskolába. Rengeteget számít, hogy ma már minden családban van legalább egy olyan lány, aki kijárta mind a nyolc osztályt.

Akila ma már nem csak az afgán menekültek gyerekeit tanítja. Egyre többen jönnek hozzá a táboron kívülről is, a környező pakisztáni falvakból. Az emberek ott is nagyon szegények. A lányoknak ez az egyetlen esélyük arra, hogy iskolába járjanak. Sokan közülük órákat gyalogolnak, hetente hatszor. Az, hogy tanulhatnak, ritka kiváltság errefelé.

Faiza Khanum, pakisztáni diák: – A házunk két órányira van. Szegények vagyunk. Gyalog járunk iskolába. A falunkban csak a fiúk tanulhatnak a tizedik osztályig. Nekünk, lányoknak öt osztály van. Azt én már kijártam, és most nem tanulhatnék. Tanár sincs elég. A legtöbbször nincs is tanítás az iskolában. A gyerekek játszanak, de nem tanítják őket semmire. Én, ha nagy leszek, pilóta szeretnék lenni. És segíteni a hazámnak, Pakisztánnak.

A menekülttáborhoz közeli faluban él Faiza nagynénje, aki azelőtt maga Akila diákja volt.

Rahat Bibi, volt pakisztáni diák: – Nála tanultam, Akila Aszifinél. Ő tanított egészen a nyolcadik osztályig. Mindig arra biztatott bennünket, hogy tanuljunk tovább, lépjünk előre. Én azóta egyetemre járok, diplomát akarok szerezni, hogy tanár lehessek. Ha nem lett volna Akila iskolája, olyan lennék én is, mint a többi asszony a faluban: analfabéta.

Akila sikerének titka, hogy képes volt megváltoztatni az emberek gondolkodását. Ma már nemcsak egykori diákjai támogatják, hanem az egész falu. Megértették, hogy az oktatás esélyt ad a gyerekeknek. Esélyt arra, hogy kitörjenek a nyomorból.

Agha Muhammad, a menekülttábor vezetője: – A szegénység miatt a gyerekek nem járhatnak iskolába. Szemetet gyűjtenek, vagy a téglagyárban robotolnak. Én sem tanulhattam gyerekkoromban, és kemény dolgokon mentem keresztül. Ezért támogatom az oktatást. Sohasem tiltanám meg a lányaimnak vagy az unokáimnak, hogy tanuljanak. Az iskola segít nekik, hogy normális munkát találjanak.

Akila Aszifi: – Tudás és iskolarendszer nélkül egy társadalom elmaradott lesz. Azok közül, akik az én iskolámban végeztek, már 125 lány szerzett diplomát. És akadnak olyanok is, akik még tovább folytatták a tanulmányaikat, és most tisztességes, jól fizetett állásuk van, és ezzel nagyban hozzájárulnak a családjuk boldogulásához.

Hála Akila áldozatos munkájának, egyre több afgán menekült család lányának van választási lehetősége, és ezzel reménye a jobb életre. Aki továbbtanul, az megvalósíthatja az álmait. Lehet orvos, mérnök. Vagy éppen tanár, hogy folytathassa, amit Akila elkezdett.

www.unhcr.org/55f2924f6.html

www.unhcr.org/cgi-bin/texis/vtx/nansen

car.punjab.gov.pk/campoverview

A cikk megosztásaKommentek

kapcsolódó cikkek

Spanyolország, Európa bordélyháza a prostitúció felszámolására készül

Cserbenhagyottnak érzik magukat a párizsi terrortámadások áldozatainak rokonai

Új szelek fújnak Németországban