A nemzetközi diplomáciai térben az elmúlt hónapokban újra megpróbálták feltámasztani a palesztinai kétállami rendezés gondolatát, de a politikai akarat nem képes áttörni a terepen tapasztalható realitásokat.
A kétállami megoldás újra napirenden van, csak éppen valódi tartalom és lehetőségek nélkül. A nyár során több nagyhatalom kapkodva, de elkésve ismert el a palesztin államiságot, ez viszont nem jár egy valódi állam megteremtésével is.
A július végén New Yorkban megrendezett háromnapos rendezvény papíron a „palesztin állam megszületéséhez vezető útitervet” volt hivatott kijelölni, de nem mellékelt valódi erőt is a célok mellé. A szeptemberi ENSZ-hét alatt pedig még egy újabb „kétállami csúcsot” is összehívtak, hogy életben tartsák a lendület illúzióját.
Csakhogy mindez érdemi tartalom nélkül zajlott. A kétállami megoldás 2025 végére valójában nem közeledik, hanem távolodik; a diplomáciai mozgások pedig inkább PR-elemeknek tűnnek, mintsem a valós tárgyalások előszobáinak. Marco Rubio amerikai külügyminiszter erről úgy fogalmazott, hogy „az USA tevékenységének középpontjában továbbra is a komoly diplomácia áll – nem pedig a valóságtól elszakadt, megrendezett konferenciák”.
Még akkor is, ha a francia elnök segítséget ígért a palesztin alkotmány megírásához - egy nem létező állam számára.
Maguk az arab rezsimek is, akik menetrendszerűen emlegetik a kétállamiság igényét, a gyakorlatban nem tettek konkrét lépéseket és terveket sem mutattak be a folyamat elindítására és lezárására.
Mik a palesztin igények?
A követelések lényege a teljes jogi és területi önrendelkezés, azaz egy független arab állam megteremtése a 1967-es határok mentén, a felek által elfogadható területcserékkel, Kelet-Jeruzsálem fővárossal, valamint teljes szuverenitással a határok, a légterek és a határátkelők felett.
Ez magában foglalja a megszálló katonai struktúrák felszámolását (ellenőrzőpontok, izraeli fegyveres jelenlét, rendőrségi-katonai jogkörök), a telepek rendezett kiürítését, a hatékony gazdasági élet feltételeit (folyóvizekhez való hozzáférés, természeti erőforrások feletti jog, zavartalan áruforgalom és közlekedés).
A konfliktus egyik legérzékenyebb pontja a menekültkérdés és az úgy nevezett igazságtételi igény. A palesztin álláspont szerint a 1948–49-ben eltűnt vagy elvándorolt több millió személy „visszatérési” joga, illetve a kártérítés- és kárpótlási mechanizmusok biztosítása elengedhetetlenek a békéhez.
Izrael viszont ezt az igényt rendre elutasítja, hivatkozva arra, hogy a tömeges elvándorlást az arab országok 1948-as agressziója váltotta ki, így a következményekért őket terheli a felelősség és a kötelezettség.
A palesztin követelés tehát nem csupán egy területrajz: a valós, életszerű államiság feltételeit kérik – saját határokkal, vám- és határkezeléssel, nemzetközi elismeréssel és tagsággal nemzetközi szervezetekben.
Emellett követelik a politikai foglyok elengedését, beleértve a terrorizmus miatt elítélteket is. Gyakorlatilag azt kérik, hogy a kétállami megoldás ne legyen üres formula, hanem működő, területileg életképes, gazdaságilag fenntartható államiság. Ha nem, akkor a megállapodás csak újabb feszültségek forrásává válik.
Amerika hajthatatlan, Izrael pedig még inkább
A Fehér Ház már a júliusi konferencia előtt egyértelművé tette, hogy „az USA azért bojkottálja az eseményt, mert az nem segíti elő a békét, hanem az erőszakot jutalmazza”. Ez több volt egyszerű távolmaradásnál, mert Washington világossá tette, hogy nem hisz a folyamat hitelességében, és nem is akar a részese lenni.
Izrael álláspontja még kevésbé árnyalt, hanem alapjaiban elutasító. Benjámin Netanjahu többször is kijelentette, hogy nem lesz palesztin állam a Jordántól nyugatra, és részéről ez nem kampánymondat és nem is taktikai fenyegetés, hanem stratégiai doktrína. Egy olyan mondat, amely önmagában is elég ahhoz, hogy a kétállami megoldást - legalábbis a közeli jövőben - irreálissá tegye.
Miközben a nemzetközi konferenciákon sorban hangzanak el a reményt keltő mondatok, az ENSZ főtitkára is kénytelen volt elismerni a létező határokat. „A deklarációk reményt adnak, de az nem jelenti egy állam tényleges létrejöttét” - mondta António Guterres.
A régió arab államai sem táplálnak illúziókat. A szaúdi, jordán és egyiptomi külügyminiszterek közös nyilatkozata úgy fogalmazott, hogy „a palesztin államhoz vezető utat az Egyesült Államoknak kell garantálnia” - vagyis: ha az USA nincs az asztalnál, ők sem tudják megmozdítani a hegyet. És az USA nincs az asztalnál.
A követelési oldalon sincs előrelépés. A Palesztin Hatóság vezetése ugyan továbbra is a kétállami megoldást keresi, de a helyszínen tapasztalt biztonsági, politikai és szervezeti válságok miatt több nyugati diplomata is annak adott hangot a szeptemberi ENSZ-héten, hogy nincs hiteles palesztin partner, aki képes a folyamat beindítására.
A 2025-ös elismerési hullám után (Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália, Franciaország) a lényegi akadályok érintetlenek maradtak, nem kis részben a palesztin oldal töredezettsége miatt is. Nem csak a nyugati hatalmak, de a mérsékelt arab rezsimek is aggódva fogadnák, ha egy szabad választás után a Hamász foglalná el a képviselői helyek erős többségét Palesztinában, és ők alakíthatnák meg az első független kormányt. Erre a jelen állás szerint minden esélyük megvan.
A realitás jelenleg egy súlyosan aszimmetrikus, és az erőviszonyokra épülő valóság. A pesszimista forgatókönyv nem borúlátó, hanem csak pontos. A kétállami megoldás papíron létezik, de ott is fog maradni, amíg valaki elő nem áll egy reálisan megvalósítható tervezettel.