Az ördög Pradát visel 2. és divat-pszichodráma Mother Mary; mindkettőnek megvannak az erényei, de e héten a furcsábbra szavazunk
Nagy ritkán előfordul egy-egy különös filmes csoda. A csillagok szerencsésen állnak, és a közönség megkapja a lehető legkülönlegesebb ajándékot: egy "Hathaweek"-et.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A laikusok kedvéért: ez az, amikor két, Anne Hathaway tekintélyes tehetségét felvonultató film egyszerre, ugyanarra az időszakra kerül a mozikba. És láss csodát, a 2026-os Hathaweek különleges, mert a két film közös szálon fut. Szó szerint: mindkettő a divatról szól.
Egy bizonyos pontig.
Az első a The Devil Wears Prada 2, a 2006-os sikerfilm két évtizede várt folytatása, amely sokkal jobban sikerült, mint azt bárki remélhette. Vannak benne korrekt poénok, alattomos odaszúrások a mai újságírás állapotának, pazar szettek, és visszatér az eredeti szereplőgárda is – nagy örömünkre. Néhány megkérdőjelezhető döntés és az erős deja vu-érzés ellenére is kifejezetten szórakoztató néznivaló.
Akármilyen korrekt is a folytatás, mi ezen a héten inkább a másik Hathaway-filmet ajánljuk: Mother Mary, David Lowery írórendező új filmjét.
Könnyen lehet, hogy teljesen elkerülte a figyelmét, hiszen messze nincs mögötte annyi marketingpénz, mint David Frankel közönségfilmje mögött, de érdemes rá vadászni.
Az A Ghost Story, a Pete’s Dragon és a The Green Knight rendezője irányítja Hathawayt, aki a címadó popsztárt, Mother Maryt alakítja. Három nappal a kétségbeesetten vágyott visszatérése előtt – amelyet egy rejtélyes színpadi baleset előz meg – váratlanul felbukkan egykori barátja és tervezője, Sam Anselm (Michaela Coel) ajtaja előtt. Tíz éve nem beszéltek, és a korábbi kreatív szakításuk miatt még mindig forr bennük az epe.
Mother Mary könyörög Samnek, hogy készítsen ruhát a visszatérést megkoronázó koncertre – olyat, amely nagy visszatérését és újjászületését testesíti meg.
A popsztárt ugyan „daganatnak” nevezi, de a szabó kelletlenül belemegy abba, hogy Mother Maryvel közösen egyfajta „érzelmi transzszubsztanciációt” hajtsanak végre: az énekesnő megosztja vele az érzéseit, Sam pedig divatnyelvre fordítja őket. Ekkor kezd igazán furcsává válni minden...
Ami ezután következik, egy különös kamaradarab, amely gótikus kísértethistóriává alakul, ahol a metafizikai találkozik a spirituálissal, és végül közös traumák ördögűzéséhez vezet.
Soknak hangzik? Az is. De ez a „sok” egy csillogó vörös szövetből készült kísértet formájában jelenik meg.
Lowery egy szorongással átitatott, meditatív filmet hoz létre az alkotásról, az érzelmi lezárásról és arról, hogy a sötétség és a szent a művészi ambícióban elválaszthatatlan egymástól. Ez utóbbi motívum végig jelen van a vallásos ikonográfiában: a popsztár művésznevétől és a „transzszubsztanciációtól” kezdve a jelmezeken át egészen addig, ahogy a múlt kísértetei nagyon is kézzelfogható módon manifesztálódnak – a két főszereplőt tematikailag súlyos jelzések hálózzák be.
Hathaway remekel a Lady Gaga-szerű Mother Mary szerepében: gyakran már-már szánni való figurát játszik, aki nyilvánvalóan valamiféle érzelmi lemaradottságtól szenved, és kétségbeesetten próbál új szikrát gyújtani Einstein „kísérteties távolhatás” elvén – vagyis a kvantum-összefonódáson – alapuló új kislemezével. A hivatkozás legalább annyira nagyívű, mint maga a rendkívül szószátyár forgatókönyv.
Ahogy Mother Mary egy ponton megjegyzi: „Kimerítőek ezek a metaforák.”
Lesznek, akiket taszít majd ez az önmagát nagyon komolyan vevő, retorikus stílus; mások idővel értékelni fogják, hogy a fellengzősnek ható párbeszédeknek igenis van funkciójuk.
Coel pedig briliáns a jéghideg, bosszúszomjas Samként: minden megszólalásából a legtöbbet hozza ki, és ügyesen csalogatja elő a humort a filozofikus eszmefuttatásokból.
Külön dicséret illeti Bina Daigeler jelmeztervezőt (Tár, The Room Next Door), valamint Charli XCX-et, a producer Jack Antonoffot és FKA twigs-et, akik valódi slágereket írtak a film zenéjéhez. Újabb piros pont Hathawaynek is, aki a visszaemlékezés-jelenetekben meggyőzően adja elő ezeket a dalokat.
Ha ennél többet mondanánk, azzal már elrontanánk az élményt.
Ha egyetlen Hathaway-féle divatfantáziát kell választania, legyen az a Mother Mary. A film a The Devil Wears Prada 2 elcsavart párdarabja, és tökéletesen társítható Peter Strickland lebilincselően szürreális In Fabric című filmjével egy dupla vetítésre. Ráadásul egy olyan iparágban, amely ennyire ragaszkodik a már létező franchise-okhoz és szellemi tulajdonokhoz, a folytatásokhoz, előzményfilmekhez és a lesimított zenés életrajzi filmekhez, ez a fajta merész, nagyvonalú vállalkozás valóban nyomot hagy. Biztos, hogy kísérteni fogja. Akárcsak egy darab csillogó vörös szövet.
Mother Mary már látható néhány kiválasztott moziban. A Jack Antonoff és Charli XCX által producerként jegyzett „Mother Mary: Greatest Hits EP” filmzene is megjelent az A24 Music kiadásában.