Neal Slavin kultikus fotóalbuma feltárja a 20. századi Amerika sokarcúságát: 50 év után is ható örökségéről beszél az Euronews Culture-nek
Neal Slavin úttörőnek számít a csoportfotózásban.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az amerikai fotós portréi fontos hivatkozási pontot jelentenek a színes fotográfia történetében, és érzelgősségtől mentes, mégis éleslátó képet adnak szülőhazája társadalmi és politikai struktúráiról.
A németországi Düsseldorfban működő Kunstpalast jelenleg a Photography and Belonging (forrás: angol)(forrás: angol)target="_blank" rel="noopener noreferrer" href="https://eur03.safelinks.protection.outlook.com/?url=https%3A%2F%2Fwww.kunstpalast.de%2Fen%2Fevent%2Fcommunity-photography-and-community%2F&data=05%7C02%7Ctokunbo.salako%40euronews.com%7C658291a91ff44c2a81a708de6353a2db%7Ce59fa28a32ed49aca5a09c46118cfecf%7C0%7C0%7C639057408405220768%7CUnknown%7CTWFpbGZsb3d8eyJFbXB0eU1hcGkiOnRydWUsIlYiOiIwLjAuMDAwMCIsIlAiOiJXaW4zMiIsIkFOIjoiTWFpbCIsIldUIjoyfQ%3D%3D%7C0%7C%7C%7C&sdata=8TkCU37k2kvPXysN0YM4PVAL3W8diKWP8C14Oh9XJvY%3D&reserved=0" tooltip="https://eur03.safelinks.protection.outlook.com/?url=https%3A%2F%2Fwww.kunstpalast.de%2Fen%2Fevent%2Fcommunity-photography-and-community%2F&data=05%7C02%7Ctokunbo.salako%40euronews.com%7C658291a91ff44c2a81a708de6353a2db%7Ce59fa28a32ed49aca5a09c46118cfecf%7C0%7C0%7C639057408405220768%7CUnknown%7CTWFpbGZsb3d8eyJFbXB0eU1hcGkiOnRydWUsIlYiOiIwLjAuMDAwMCIsIlAiOiJXaW4zMiIsIkFOIjoiTWFpbCIsIldUIjoyfQ%3D%3D%7C0%7C%7C%7C&sdata=8TkCU37k2kvPXysN0YM4PVAL3W8diKWP8C14Oh9XJvY%3D&reserved=0"> kiállításnak ad otthont, amelynek középpontjában Slavin számos olyan munkája áll, amelyek kulcsfontosságú kordokumentummá váltak a 20. század végi társadalmi dinamikák megértéséhez.
Idén jelent meg alapművének, a „When Two or More Are Gathered Together” című könyvnek az átdolgozott, 50. évfordulós kiadása, és ennek apropóján Slavin az Euronews Culture-nek mesélt a fotográfia múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Amikor a „When Two or More Are Gathered Together” 1976-ban először megjelent, gyorsan a korai színes fotográfia mérföldkövévé vált. Miért döntött úgy eredetileg, hogy csoportokat fényképez egyének helyett?
Nos, először is kezdjük ott, hogy van itt egy fogalomzavar és egy tévedés. A csoportok egyénekből állnak. Úgy gondolom, amikor valaki csoportképet akar készíteni – még a fotósok is, akik összeállítanak egy csoportot –, annyira leköti őket a kompozíció, a felállás, hogy megfeledkeznek arról: bármennyien is vannak együtt, ők valójában mind egyének.
Arra, hogy eredetileg mi vonzott a csoportok fényképezéséhez, igazán nincs egyértelmű válaszom. Annyit tudok, hogy lenyűgözött, amikor láttam egy cserkészcsapatról készült panorámaképet, amelyet nagyjából 10–11 évvel azelőtt fotóztak, hogy én találkoztam vele. Teljesen magával ragadott, amit láttam. Leginkább azt, hogy ott állt 32 fiú – vagy ahányan éppen voltak. Az első gondolatom az emlékezet volt. Azt mondtam magamban: „Ez fantasztikus, de hol lehetnek most ezek a fiúk? Tizenegy évvel idősebbek. Mi történt velük?” És ez hirtelen összekapcsolódott a fotográfiáról alkotott elképzelésemmel: a fotó, mint emlék.
Minden fénykép – jobban, mint bármely más médium, legyen az festészet, film, zene vagy bármi – a legjobban idézi fel az emlékezetet, és újrajátssza újra és újra az időt. Vagyis újra és újra átéli az élményt a néző számára. Ez az, ami a csoportfotózáshoz vitt – vagyis, pontosabban, az, ami ahhoz vitt, hogy egyéneket fényképezzek egy csoporton belül.
Az 1970-es évek elején a színes fotográfiának még mindig meg kellett küzdenie az elismerésért a művészeti világban. Mennyire volt tudatos, hogy ebben a fotótörténeti pillanatban, illetve azzal szemben dolgozik?
Nagyon is tudatosan. Úgy emlékszem, 15–18 olyan fotós lehetett akkor, aki készen állt arra, hogy színesben kezdjen dolgozni. A színt elsősorban reklámcélokra, kereskedelmi eszközként használták, nem pedig úgymond komoly fotográfiára. Sok letolást kaptunk az „öregektől”, akik azt mondták, hogy ez nem komoly munka.
Először is, azt hangoztatták, hogy ezek a képek nem lesznek tartósak, nem archív minőségűek. Mi, fiatalok, őszintén szólva nem sokat törődtünk ezzel. Sokkal inkább az foglalkoztatott bennünket, hogy mindenki saját állítása, saját képi világa kikerüljön a nyilvánosság elé, és megnyíljon a párbeszéd. A párbeszédnek pedig maga a szín lett a leíró formája. Azt hiszem, elég bátran mondhatom, hogy akkoriban majdnem mindenkinek így volt: a szín jelentette azt a plusz lépést, amellyel a valósághoz közelebb vihettük a fényképeinket. Láttuk, hogy a fekete-fehér is egyfajta gyönyörű absztrakció. Nem az volt a célunk, hogy leromboljuk a fekete-fehér fotográfiát. Sokkal inkább az, hogy kitágítsuk a világ jelentését: megmutassuk, milyen is a világ színesen, valódi színekben.
Nem tudom, nem járok-e kicsit előrébb a történetben, de már nagyon korán volt egy meghatározó élményem. Emlékszem, készítettem egy csoportportrét – ez volt az első színes fényképem –, a mentőszolgálat önkéntes sofőrjeiről. Szabadidejükben versenyeket rendeztek, és kupákat nyertek. A kupák természetesen háromféle színűek voltak: arany, ezüst és bronz. Véletlenül ugyanazt a képet fekete-fehérben és színesben is lefényképeztem. Amikor előhívtam a filmet, és megnéztem a kontaktmásolatokat nagyítóval, hirtelen rájöttem valami nagyon fontosra. A fekete-fehér kontaktokon egyszerűen nem tudtam megkülönböztetni az arany- és az ezüstkupát; színesben viszont teljesen egyértelmű volt. Számomra azonnal világossá vált: a szín információ. És ha nincs információ, mid van egyáltalán?
Nem tudom, igaz-e, de valahol azt olvastam, hogy amikor Cartier-Bressont megkérdezték, miért nem dolgozik színesben, azt felelte, hogy „túl sok az információ”. Nekem, amikor rájöttem az arany- és ezüstkupák közötti különbségre, épp az volt az érzésem, hogy nincs elég információm. Így aztán fejjel mentem neki annak, hogy mindent, amit csak látok, színesben fotózzak, és a fekete-fehér lassan háttérbe szorult. Soha nem kritizáltam, soha nem éreztem úgy, hogy rossz út lenne – gyönyörű médium –, de számomra a szín volt a kulcsfontosságú.
Engedte, hogy az alanyai saját magukat helyezzék el a képkivágásban. Mit árult el ez a folyamat önnek a hierarchiáról, identitásról és a hatalomról?
Amikor a legtöbb ember csoportot – vagy akár egyetlen embert – fényképez, utasításokkal rendezik el őket olyan formákba, amelyek nem feltétlenül illenek a csoport személyiségéhez. Én nagyon hamar felismertem, hogy az embereket nem lehet kolbászbélbe tömni.
Ez nem működik, mert akkor csak „kolbászbélbe tömött” embereket kapunk. Én ehelyett először mindig a környezetet nézem meg. Ezt általában a csoport elnökével, igazgatójával, a „főnökkel” teszem, hogy olyan helyszínt találjunk, ahol ő is otthonosan érzi magát, és amely szerintem működhet képként is. Ha ez megvan, kiderítem, hányan lesznek a csoportban, és amikor eljön az idő, egyszerűen csak szólok nekik, hogy jöjjenek a „díszletre”.
Amikor odajönnek, azt mondom: foglaljatok el bármilyen helyet, ahová úgy érzitek, hogy tartoztok. Nem érdekel, hová álltok, oda menjetek, ahol a helyeteket érzitek. A „tartozni valahová” szó a csoportok jelenségében óriási jelentőséggel bír. Az, hogy valaki térben is érezze a helyét, szerves része a fotográfiai folyamatnak. Ez egy fantasztikus finomság, amire nem sok fotós gondol.
Ha már mindenki jól érzi magát ott, ahol áll vagy ül, általában egy kicsit „összehúzom” a csoportot, és ha valaki nem látszik, akkor szólok: szerintem Johnnak közelebb kellene jönnie, vagy valami hasonlót. Közben azonban egy másik folyamat is zajlik.
Vannak, akik valójában nem akarnak a képre kerülni, de benne vannak, mert a csoporthoz tartoznak – legyen az vállalati, hobbi vagy szakmai társaság –, és mennek a többiekkel, de egy kicsit félénkek. Ezt tiszteletben kell tartanom. Ha elfordítják a fejüket, rá kell éreznem, megkérdezhetem-e, hogy „nem bánná, ha előre nézne, vagy inkább így maradna?”. Amikor ezeket a finomhangolásokat végzem, 30, 40, 100 vagy még több embert összefogó fénykép születik, ami hihetetlen élmény.
Mentálisan és pszichológiailag is „belemerülök” a tömegbe, hogy egy kicsit jobban megismerjenek, megbízzanak bennem. Aztán jön a játék: valaki a kamerába néz, valaki nem; valaki mosolyog, valaki nem. Hagyom, hogy azt tegyék, amit ők tartanak helyénvalónak. Az évek során megtanultam, hogy ha hagyjuk az embereket önmaguknak lenni – megint ez a szó: egyén –, az teszi igazán csoporttá a csoportot. A csoport önmagában nem „csinál” csoportot; az egyénekből lesz csoport.
Majdnem 50 évvel később miért érezte úgy, hogy most jött el az ideje a könyv átdolgozott és bővített kiadásának?
Ötven év telt el azóta, és ma már egészen más lencsén keresztül látjuk a világot – hogy stílszerű legyek. Eljött az a pillanat, amikor maga az együttlét jelensége, az együtt „lógás” visszaszorult. Kevesebben ülnek össze például reggeli kávéra. A vallás is megszenvedte ezt: a vallási közösségekben csökkent a hívek száma. Pedig szerintem az embereknek szükségük van egymásra. Az emberiségnek szüksége van az érintésre, az ölelésre, arra, hogy másokkal együtt élje meg az érzelmeit. És ha lehetőséget adunk rá, meg is teszik.
Az emberek szeretnek csoportban lenni, szeretik, ha lefényképezik őket. A gond az, hogy egészen más korban élünk, mint amikor 1972-ben elkezdtem a csoportfotózást. Akkor még nem voltak személyi számítógépek, és pláne nem volt mindenütt ott az okostelefon. A képernyők, az okostelefonok és a közösségi média miatt az emberek mintha visszahúzódtak volna ezekbe a – én így hívom – csapdákba. Már a telefont sem vesszük fel, e-mailt vagy üzenetet küldünk. Egyszer az utcán hallottam egy gyereket, aki azt mondta a barátjának, miután az eljött tőle: „találkozunk online”. És beugrott, hogy persze, ott találkoznak. Ilyen 1972-ben még nem létezett. Ez az egyik oka, hogy újra ki akartam adni az első könyvet. Több mint 50 éve dolgozom ebben a műfajban.
Számos könyvet publikáltam; az első a „When Two or More Are Gathered Together” volt 1972-ben. Nem is igazán az én ötletem volt, inkább egy korszak gondolata, amelynek eljött az ideje: emlékeztetni arra, hogy emberek vagyunk, egyének, és hogy csoportok nélkül – amelyek persze ma is léteznek, csak kevesebb van belőlük – mi történne. Amink viszont ma van, az, ahogyan már említettem, a képernyők, az okostelefonok és a közösségi média. De az emberek többsége ma is szeret együtt lenni, összegyűlni és fényképezkedni.
Az okostelefon nagyrészt átvette azt a kuncogást, ami régen egy fényképezkedést kísért. Ma a selfie lett az az új csoportportré, ami 50 éve a hagyományos csoportkép volt. Nem is igazán én döntöttem úgy, hogy most kell megjelennie ennek a könyvnek, de amikor valaki felvetette, azonnal azt mondtam: „igen, teljesen egyetértek”.
Vannak más könyveim is hasonló témában, emberekről csoportokban, különféle tevékenységek közben, és ugyanazzal a problémával foglalkoznak. Őszintén szólva szilárdan hiszem, hogy ha nem lennének csoportok – márpedig vannak, bárki bármit mond –, kísértetek bolygóján élnénk. Én nem akarok szellemek bolygóján élni, és más sem. Ideje emlékeztetni az embereket arra, hogy valamilyen csoporthoz mindannyian tartozunk, akár tudunk róla, akár tetszik, akár nem. Mindannyian részei vagyunk egymásnak, és amint két, három, négy ember összejön, máris létrejön egy csoport – az ő csoportjuk. Nagyon figyelem ezt, mert szociológiailag lenyűgöz, ahogyan az emberek a „lógás” visszaesése ellenére is imádnak együtt lenni. Hála az égnek, mert enélkül, ahogy mondtam, szellemek bolygóján élnénk.
A jubileumi kiadás egy olyan időszakban jelenik meg, amikor az Egyesült Államokban mély politikai és társadalmi megosztottság tapasztalható. Másként látja ma ezeket a képeket, mint az 1970-es években?
Erre nehéz válaszolni. Másként látom-e ma a képeket, mint az 1970-es években? Nem, nem hiszem. Az emberek legbelül ugyanazok. Ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak minket, mint a 60-as évek Amerikájában: polgárjogi mozgalmak, szegregáció, és így tovább. Az emberi lények hajlamosak a konfrontációra. Ugyanazok az emberek vagyunk, mint akkor.
Ma a lencsén keresztül nézve, szemben az 1970-es évekkel, ugyanazok az emberek állnak előttünk, csak másfélék a különbségek, és mások az aggodalmaink. De ugyanazokért a jogokért, ugyanazokért az életformákért, ugyanazért a kölcsönös látásmódért küzdünk. Ebben nincs változás. Mindenkinek egy feje, két karja és két lába van: ugyanazok vagyunk, ez nem változott. Hogyan mondhatnánk, hogy ma mások vagyunk, mint akkor? Mások az ügyek, de a gyökerük, az alapjuk mindig ugyanaz. Mindig egy-egy egyén ügyeiről van szó, amelyek aztán csoportokká terebélyesednek. Nem tudom, mennyire érthető, de így próbálom érzékeltetni azt a lencsét, amelyen keresztül a világot nézem.
A jubileumi kiadásban új csoportképek is szerepelnek, egészen 2023-ig. Mi lepte meg leginkább a kortárs csoportok fotózásában az eredeti sorozathoz képest? Tíz kedvenc felvételét is kiválasztotta a könyvből az Euronews Culture számára. Mi alapján döntött?
Ezek egy készülő kiállítás anyagából kerültek ki. Azért hagytam jóvá őket, mert szeretem ezeket a képeket. A kérdés valójában az, hogy miként választja ki az ember azokat a fotókat, amelyekkel együtt tud élni. Melyik kép tetszik annyira, hogy hosszú távon is vállalja? Erre nagyon nehéz válaszolni, mert minden kép más.
Lehet, hogy első pillantásra hasonlítanak, mert mind csoportokról szólnak, de azt hiszem, az alapján választok, mennyire „beszélnek hozzám” nap mint nap. Ha egy hétre eltávolodom egy képtől, majd visszatérek, és az kép visszaszól, akkor szeretem. Ha csak ott fekszik, nincs benne vibrálás, kiüresedett, mert túl sokszor láttam, akkor háttérbe kerül. Ez a kérdés arra mutat rá, hogy a műalkotás szépsége abban rejlik: soha nincs végleg készen.
Festő is vagyok, és fotós is. A festészetben mindenki tudja: egy kép soha nincs teljesen kész. Kész van aznapra, abban a pillanatban. Három nappal később azt mondhatja az ember: „nem tudom, ide talán kellene még egy kis piros”. A fotográfiánál ugyanez van. Csakhogy ott nehezebb, mert a kép már elkészült, nem lehet belenyúlni. Ha nem tetszik, legfeljebb dühöng az ember, és megkérdezi magától, miért is csináltam meg így ezt a fotót. De ez a tanulási folyamat része, és ettől szép az egész.
Legközelebb, amikor gépet vesz a kezébe – vagy bármilyen eszközzel fényképez –, már ott lesz ez a tanulási görbe: „ne így készítsd el, csináld másképp. Nézz túl a nyilvánvalón. Nézz bele a csoportba. Nézz bele az emberbe. Beszélgess vele.” Szeretek úgy fogalmazni, hogy bár száz embert is lefényképezek egy csoportban, és ahogy korábban mondtam, belemerülök közéjük, közben akár 50 darab tízperces barátságot is kötök. Ez fantasztikus. Egy kicsit sok emberről tudok meg valamit, és ez több, mint amit a legtöbben megélünk – még a jó barátainkkal is.
Számomra a csoportok fotózása ma sem különbözik a 70-es évektől. A tartalom változott, de az emberek nem, és ezt szeretem benne. Ha ez a dinamika nem létezne, már rég abbahagytam volna. Több mint 50 éve csinálom, és még mindig mozgat. Ehhez hihetetlen szeretet kell mindenféle ember iránt, ezen a bolygón – fehér, fekete, hispán vagy bárki más. Imádom a különbségeket. De a nap végén mind ugyanazok vagyunk, és ez az, ami előre visz.
Az életművében gyakran jelenik meg a humor, ugyanakkor csendes, szociológiai pontosság is. Hogyan egyensúlyoz az irónia és az empátia között, amikor közösségeket fényképez?
A kérdés egy részére már válaszoltam, amikor azt mondtam: empátiával, mert „egyszerűen szeretem az embereket”. Látni valakit kék ingben, mellette valakit pirosban – talán banálisan hangzik, de imádom nézni az embereket, és szeretem, ha részt vesznek ebben. Nem próbálok semmit kiegyensúlyozni, mindent hagyok megtörténni. Szerintem az a hiba, ha az ember egyensúlyozni akar – az rémálom. Mert nem lehet kiegyensúlyozni. Az emberek egymáshoz tartoznak, csoportokat alkotnak, amelyek egyénekből állnak, piros, kék, fekete, fehér ingekben. Ez a DNS-ünk része. Ezt nem tagadhatom, és ön sem; ez maga az emberi lét.
A tartozásnak csak egy formája van: vagy tartozol, vagy nem tartozol. Ne felejtsük el, hogy mi, emberek, nagyon értünk ahhoz, hogy egyeseket kirekesszünk, másokat befogadjunk – és ezzel az előbbieket „másikká” tesszük. Ha valaha is volt már olyan élménye, hogy előbb része volt, aztán kikerült egy csoportból, pontosan tudja, mire gondolok. A csoporthoz tartozás érzése létfontosságú. Erről szól az emberi lét. Nem arról van szó, hogy vicces vagy komoly képeket készítek emberekről, akik csoportokat alkotnak. A csoporthoz tartozás érzése az emberiség legfontosabb szociológiai eleme. Már maga a „humanitás” szó is csoportos erőt jelent.
Ami a humor jelenlétét illeti a munkámban: nincs ott mindig. Más fotósokkal ellentétben én szeretem az embereket, és szeretem a hibáikat is. Ahogyan tévedünk, ahogyan nevetünk magunkon. Ezek a pillanatok adják a képeim erejét. Amikor az emberek megnézik egyes fotóimat, és valami vicceset látnak rajtuk, az azért van, mert együtt nevetünk magunkkal, nem pedig magunkon. Szerintem ez különböztet meg más, szociológiai témákkal foglalkozó fotósoktól. Soha nem nevetek ki senkit; együtt nevetünk, ha adódik egy helyzet, amelyben mindannyian „benne vagyunk a poénban” – az nagyszerű. Ezt szerettem volna tisztázni.
Mit remél, mit visznek haza különösen az európai nézők ezekből az amerikai társadalmat bemutató képekből?
Szerintem Európát mindig is fascinálta Amerika. Ennek oka, hogy Amerika megteremtette a nagy kísérletet: minden férfi és nő egyenlőnek teremtetett. Ez korántsem volt magától értetődő elv Európában és a világ más részein. Amerika egy olyan életforma „Petri-csészéjévé” vált, amely korábban történelmileg nem létezett. Megvoltak és megvannak a magunk problémái, ma is, és reméljük, hogy az ország túljut a viharos időszakon. De történeti értelemben nem tudom megmondani, az európai közönség mit visz el különösen ezekből a képekből, mert szerintem ezek a fotók nemcsak Amerikáról vagy az amerikaiakról szólnak, hanem arról, hogyan viselkednek az emberek, hogyan beszélnek és kommunikálnak egymással. Amerikáról az a hír járja, hogy nagyon nyílt a diskurzus, és azt hiszem, ez az, ami mindenkit izgat.
Vannak más könyveim is csoportokról. Az egyik címe „Britons”, és dolgozom egy nagy szabású projekten az imáról és meditációról csoportokban – arról, hogyan nézünk ki, amikor együtt imádkozunk. Ezek a képek nem azok lesznek, amelyeken az ember vicces jeleneteket keres, de ugyanazokat az elemeket találja meg bennük, mint 1974-ben: azt az alapvető fonalat, amely összeköt minket. Ez az, ami igazán fontos. Úgy érzem, az európaiak ezt megértik, és érdekli őket, mit csinálunk. De Európa is óriásit lépett előre; nem szeretnék és nem is tudok egyetlen országot sem kritizálni. Ma már kevésbé tekintenek Amerikára furcsaságként, mert Európában is léteznek demokratikus és különféle szociális berendezkedésű kormányok. Nem úgy néznek Amerikára, mint az 50-es vagy 60-as években.
Jól értem a kérdést, és az biztos, hogy ez az ország – amely 24 000 mérföld széles – és az itt élők, illetve az, amit teszünk, még mindig lenyűgözi az európaiakat; sok olyasmit csinálunk, ami eszébe sem jutna egy európainak. Mindannyiunknak megvannak a magunk társadalmi „konfigurációi”, nevezzük így, és tanulunk egymástól. Ahogy beszélek, egyre inkább úgy érzem, hogy inkább az amerikaiak, és nem Amerika az, ami lenyűgözi az európaiakat.
A fotográfia az 1970-es évek óta gyökeresen átalakult: az analóg eljárásoktól a digitális mindenhatóságig és az AI által generált képekig. Ön szerint mit nyertünk, és mit veszítettünk?
Erről egy teljes napig tudnék beszélni. Hogy mit nyertünk, azt nem is tudom. Az egyetlen egyértelmű nyereségnek azt látom, hogy ha történik valami, előkaphatjuk az okostelefonunkat, és dokumentálhatjuk. Mire egy fotós nekikészül – hacsak nem haditudósító, aki állandóan készenlétben van –, az esemény már véget is érhet. Ezzel párhuzamosan viszont az történik, amiről korábban beszéltem: bizonyos értelemben „elbutul a világ”. Beírunk egy mondatot, a felét már kiegészíti a helyesírás-ellenőrző. Apránként ellustulunk.
Az életünket képernyőkön keresztül éljük. Mindannyian láttunk olyan irodai helyzetet, ahol az emberek egymás mellett dolgoznak kis fülkékben, és ahelyett, hogy odagurulnának a székükkel, és megkérdeznék: „Hé Joe, mikor mész ebédelni?”, e-mailt küldenek Joe-nak, és várják a választ. Ez nagyon nyugtalanító. Ugyanakkor a digitális világ hihetetlen lehetőségeket nyitott meg, amelyekről korábban álmodni sem mertünk. Mint mindenben, itt is az egyensúly a kérdés.
Mennyi mesterséges intelligenciára van szükségünk ahhoz, hogy az életünket szolgálja – és mennyi ahhoz, hogy tönkretegye? Ez óriási kérdés, és nincs rá válaszom. Ebben a térben inkább csak szemlélő vagyok. Egyenértékűségi szempontból nem látok különbséget digitális és analóg fotó között. Igen, más a folyamat; régen nem voltak olyan fényképezőgépeink, amelyek a beállításokat maguk számolják ki, mint egy okostelefon, de ha a lényegét nézzük, ugyanazt keressük. Ha a helyzetet egészen leegyszerűsítjük, ma is egymást fényképezzük, ma is a legjobb arcunkat próbáljuk mutatni, amikor selfiet készítünk. Ugyanezt tettük 1927-ben vagy 1937-ben is. Emberi szempontból tehát nincs különbség. A különbség a technikában van. A gond az, hogy ezek a technikák képesek minket „elbutítani”. Nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy mi magunk butítsuk le magunkat, nehogy – megint ide lyukadok ki – szellemekké váljunk ezen a bolygón.
Hogyan látja a fotográfia szerepét ma, a képekkel telített korszakban?
A New York-i Modern Művészeti Múzeum fotókurátora, John Szarkowski – mielőtt meghalt – valamikor a 80-as években azt mondta: „Ma már több fénykép van a világon, mint tégla.” Mit jelent ez? Azt, hogy soha nem szűnik meg az igényünk arra, hogy ez az objektum visszatükrözzön bennünket, és visszanézhessünk magunkra.
Eszembe jut egy vicc: két nagymama sétál az utcán. Az egyik babakocsit tol, benne egy kisbabával. A másik belenéz a kocsiba, és azt mondja: „ó, de gyönyörű baba!” Mire a babakocsit toló nagymama így felel: „ha szerinted élőben ilyen aranyos, látnod kell a fényképét.” Ez rengeteget elmond a fotográfiáról. Mi is a fénykép? Emlék, önreflexió, a szemlélődés eszköze. Hosszan tudnám folytatni ezt a gondolatmenetet, mert erről szól a fotó. Sok tekintetben átvette a festészet szerepét is – azt, amit a festészet próbált betölteni. Csakhogy a fotográfia bizonyos értelemben jobban csinálja. Ez persze nem jelenti azt, hogy a festészet „halott”, ahogy régen mondták. A festés egészen más élmény. Tudom, mert festő is vagyok. Szeretem a festészetet sokféle okból. Néhány ezek közül átfed a fotográfiával, mások nem.
Az egymással való kommunikáció iránti igényünket azonban soha nem fogjuk elveszíteni – ahogy azt az igényünket sem, hogy magunkkal kommunikáljunk azáltal, hogy rátekintünk egy fényképre. Ha ezt elvesszük, mi marad? Egy szellemekkel teli bolygó.
Milyen eszközökkel és anyagokkal dolgozik 2026-ban? Hogyan változott az évek során a fizikai fényképhez fűződő viszonya?
Digitális fotózással dolgozom, mert digitálisan többet tudok elérni, mint filmen. Ugyanakkor szeretem az analóg képeket is, mert más a „ízük”, lágyabbak, másképp hatnak. A digitális munka viszont lehetővé teszi, hogy rögzítsem a képet anélkül, hogy kísérleteznem kellene, és ha öt nyomatot készítek, mind ugyanilyen legyen. Ezt természetesen analóg fotózásnál is csináltuk, de a végén azt kell mondanom – nem akarok udvariatlan lenni –, hogy ez a kérdés mára számomra kissé irrelevánssá vált. Már nem gondolkodom rajta; digitálisan dolgozom. Nem is emlékszem, mikor használtam utoljára filmet, pedig nagyra becsülöm. Egyszerűen már nem erről szól a munkám. Engem az érdekel, hogy mi van a témám előttem: miről szól ez az egész? Hogyan kommunikálok a témámmal, és hogyan kommunikál vissza velem? Ez a fotós és az alanya közötti kapcsolat lényege, és ez soha nem változik. Nem változott 1972-ben, és nem változik 2026-ban sem.
Úgy gondolja, hogy a csoportportré ma is ugyanakkora kulturális súllyal bír, a selfie-kultúra és az egyéni márkaépítés korában?
Ha jól csináljuk, igen. A rengeteg selfie nagyon eltompította a szemünket. De ha látunk egy képet, amely beszél hozzánk – ha látunk egy teremben 500 embert, és mind az 500-at fel tudjuk idézni, nem név szerint, hanem jellegzetesség alapján: „annak sötét haja van, ő szőke, ő ül” és így tovább –, akkor ezek térképpé válnak. Térképpé egy olyan helyre, amelyet egyikünk sem ismer, de olyan, mintha egy térképet néznénk, és azt mondanánk: „látom, hogy ez a kisváros csak 5 mérföldre van attól a várostól, amelyről azt hittem, messzebb van”. A csoportportré pontosan ilyen: térkép az emberiséghez.
Ahogy nézzük, rájövünk, hogyan viszonyul egymáshoz az egyik ember és a mellette álló, és mi a helyzet azzal, aki négy emberrel arrébb van. Átnéznek-e egymásra, vágynak-e arra, hogy mellettük álljanak? Ez aranybánya. És itt kezdődik igazán a beszélgetés.
Végső soron milyen üzenetet vagy kérdést szeretne, ha a munkája ma feltenne a nézőnek?
A munkám részben szociológiai, részben esztétikai. Hogy milyen üzenetet szeretnék, hogy magával vigyen a néző, arra nem tudok egyértelmű választ adni, mert nem én irányítom ezt. Ha lehet valamit kívánni, azt szeretném, hogy az emberek megértsék: mindannyian emberek vagyunk, és egymáshoz kapcsolódunk, ezért maradunk csoportokban. És ha szabad jósolnom: ha a bolygó megmarad, a csoportok is megmaradnak. Így vagy úgy, soha nem fogjuk végleg elhagyni egymást.
Neal Slavin „When Two or More Are Gathered Together” című könyve már kapható a Damiani Books kiadásában.
Photography and Belonging (forrás: angol)(forrás: angol)target="_blank" rel="noopener noreferrer" href="https://eur03.safelinks.protection.outlook.com/?url=https%253A%252F%252Fwww.kunstpalast.de%252Fen%252Fevent%252Fcommunity-photography-and-community%252F&data=05%257C02%257Ctokunbo.salako%2540euronews.com%257C658291a91ff44c2a81a708de6353a2db%257Ce59fa28a32ed49aca5a09c46118cfecf%257C0%257C0%257C639057408405220768%257CUnknown%257CTWFpbGZsb3d8eyJFbXB0eU1hcGkiOnRydWUsIlYiOiIwLjAuMDAwMCIsIlAiOiJXaW4zMiIsIkFOIjoiTWFpbCIsIldUIjoyfQ%253D%253D%257C0%257C%257C%257C&sdata=8TkCU37k2kvPXysN0YM4PVAL3W8diKWP8C14Oh9XJvY%253D&reserved=0" tooltip="https://eur03.safelinks.protection.outlook.com/?url=https%253A%252F%252Fwww.kunstpalast.de%252Fen%252Fevent%252Fcommunity-photography-and-community%252F&data=05%257C02%257Ctokunbo.salako%2540euronews.com%257C658291a91ff44c2a81a708de6353a2db%257Ce59fa28a32ed49aca5a09c46118cfecf%257C0%257C0%257C639057408405220768%257CUnknown%257CTWFpbGZsb3d8eyJFbXB0eU1hcGkiOnRydWUsIlYiOiIwLjAuMDAwMCIsIlAiOiJXaW4zMiIsIkFOIjoiTWFpbCIsIldUIjoyfQ%253D%253D%257C0%257C%257C%257C&sdata=8TkCU37k2kvPXysN0YM4PVAL3W8diKWP8C14Oh9XJvY%253D&reserved=0"> kiállítás jelenleg a németországi Düsseldorf Kunstpalast múzeumában látható, 2026. május 25-ig.