Világpremier a Palais Garnierben: a párizsi operaház Michael Jarrell svájci zeneszerző legújabb darabját mutatja be.
Világpremier a Palais Garnierben: a párizsi operaház alapításának 350. évfordulóját ünnepelte egy új mesterművel: Michael Jarrell Bérénice című darabjával. A svájci zeneszerző a XVII. századi Jean Racine-tól kölcsönözte librettóját. Az összetett címszerepet a kortárs zene egyik legnagyobb szopránja, Barbara Hannigan énekli.
— Nagyon érdekes, mert a Bérénice egy nagyon fontos mű a francia kultúrában. Ő egy nagyon erős karakter – mondta Barbara Hannigan.
A kottát gyakorlatilag a kanadai művészre szabták.
— Amikor először megláttam a kottát, azt gondoltam, hogy igen, ezt több szempontból is egyértelműen nekem írták. Benne minden virtuozitás, amire képes vagyok, ott vannak a magas hangjaim, a mély hangjaim, de ez nyilván a zeneszerző munkája, és nekem azzá kell válnom, amit ő megalkotott – mondta Barbara Hannigan.
— Eleinte nagyon laza, nyugodt minden, de aztán gyorsan másfajta éneklésbe vált át, amely sokkal idegesebb, apró díszítésekkel, amik ismétlődnek, ezzel gyötrődést fejez ki. Itt kezdi felfogni, hogy elvesztette az irányítást – mondta Michael Jarrel.
Az opera középpontjában egy tragikus szerelmi történet áll, Júdea királynője, Bérénice és Titusz között, aki végül a római szolgálatot választja a nő helyett. A színpadi rendező Claus Guth a karakterek jellemére összpontosított.
— Meg akartam mutatni a főszereplőkben zajló belső konfliktusokat, és szerettem volna belelátni a lelkükbe, amilyen mélyen csak lehet. Ezért szerettem volna megmutatni, hogy Bérénice ösztönösen érzi már egészen az elejétől fogva, hogy elbukik, hogy veszíteni fog, ezért tettem a képbe rövid visszatekintéseket, amelyek megmutatják, hogy legbelül pontosan tudja, kudarcra van ítélve – mondta Claus Guth.
— Folyamatosan próbálom megfejteni, hogy kicsoda is pontosan Bérénice, milyenm volt a viszonya Titusszal és mi van a lelke mélyén – mondta Barbara Hannigan.
— A végén megszűnik a zene, eloszlik, a távolban rezonál. Ez a búcsúzás zenéje. A tény, hogy már nincs több lehetőség, egyfajta költészetet ad az erős szerelemnek, valami tisztaságot, természetfelettit – mondta Michael Jarrel.
— Elhatározza, hogy el kell hagynia Tituszt. Nekem tetszik ez a fajta eltűnés, mert a szerelem nem hal meg. Az ember sem hal meg, és a kapcsolat sem hal meg, de valami mégis elhalványul, kifakul, ami szerintem nagyon költői – mondta Barbara Hannigan.