Ellen von Unwerth a női tekintetről: glamour, érzékiség, fotózás

Ha valaha látott olyan divatfotót, amelyen a nő úgy tűnik, mintha valami tiltott dolgot csinálna, magassarkúban fut, fehérneműben nevet, estélyiben épp ellop egy autót, akkor nagyon valószínű, hogy Ellen von Unwerth képét látta. Csak lehet, hogy nem tudta, hogy az ő munkája.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Az immár több mint három évtizede dolgozó német fotográfus érzéki, provokatív és játékos portréival szerzett nevet magának.

Luxusmárkák reklámjaitól a divatmagazinokig mérhetetlenül nagy hatása volt az évek során, olyan fotózási stílust tökéletesítve, amelyet gyakran próbáltak utánozni. Röviden szólva, von Unwerth nemcsak megörökítette a divatot, hanem létre is hozta.

Kialakította azt, amit széles körben „női tekintésnek” tartanak, és megváltoztatta, hogy ki lehet szexi, és ami még fontosabb, ki dönthet erről.

Talán annak a tíz évnek is köszönhető, amelyet maga is divatmodellként töltött, és túl jól tudja, milyen érzés, amikor azt mondják Önnek: „álljon nyugodtan, és legyen szép”.

Az European Lens mostani kiadásában von Unwerth mesél az életéről és pályájáról, arról, mikor vette először kezébe a fényképezőgépet, hogyan csikar ki nevetést a forgatáson, és hogyan lazul el hírességekkel.

Megragadtuk az alkalmat arra is, hogy belepillantsunk egyik legújabb projektjébe, a Toiletpaperrel való együttműködésébe, amely a Maurizio Cattelan és Pierpaolo Ferrari által alapított kortárs művészeti magazin.

Ön egykori modell, és egészen sajátos látásmódjával, mindenekelőtt azzal a tekintettel vált ismertté, amellyel a nőket fényképezi, és azzal az erővel, amelyet a képein ad nekik. Hogyan született ez meg?

Ellen von Unwerth: Azt hiszem, a legnagyobb inspiráció az volt, hogy tíz évig modellként dolgoztam, és eléggé frusztrált voltam, mert mindig szerettem volna kifejezni magam a kamera előtt, mozogni, bolondozni, megmutatni a személyiségemet. A fotósok mindig azt mondták: „Nem, nem, nem, ne mozogj. Nézz balra, jobbra, és csak pózolj.”

Soha nem éreztem magam igazán jól ebben. Mindig láttam, hogyan élnek a barátnőim, a modellek, és mennyire szépek. Tíz év modellkedés után a barátom adott nekem egy fényképezőgépet, és azt mondta: „Van egy plusz, egy karika és egy mínusz. Amikor a karika világít, megnyomod a gombot.” Ez volt a gyorstalpalóm.

Ezután elkezdtem fotózni a modell barátnőimet. Az én ruháimat adtam rájuk. Mindig voltak vicces ruháim, például bolhapiacos vintage darabok. Felöltöztettem őket, én sminkeltem. Gyorsan észrevettem, hogy nagyszerű kapcsolat alakult ki közöttünk, és másként viselkedtek. Szabadnak érezték magukat, játszadoztak. Nagyon gyorsan szenvedélyesen kezdtem szeretni az egészet. Volt egy sötétkamránk a pici lakásunkban, és a barátom megtanított képeket nagyítani. Elkezdtem előhívni a fotóimat, és teljesen rákattantam. Egész éjjel dolgoztam, és a kis fürdőszobám falára ragasztottam őket. Így kezdődött.

Még most is meg tudja lepni saját magát? Hogyan változott a megközelítése az évek során?

Valójában nem nagyon változott. Persze azóta elképesztő karrierem volt, nagyon, nagyon szerencsés voltam. Rengeteg csodálatos emberrel találkoztam. De még mindig azt szeretem a legjobban, ha az életet, a valós, spontán pillanatokat kapom el. Így tudok igazán különleges kapcsolatot kialakítani az emberekkel.

Ahogy beszélt, eszembe jutott Sydney Sweeney legutóbbi reklámkampányának ügye. Az objektiválás szempontjából úgy látja, javult a nők helyzete, vagy inkább visszalépés történt?

Nos, én soha nem objektiváltam a nőket. Pont ők voltak a témám. Úgy gondolom, hogy Sydney Sweeney maga dönti el, mit akar csinálni, és ezt akarja. Nem törődik vele, és szerintem ez valahol nagyszerű. Persze nem mindenki boldog ettől, de ő éli az életét, és így is kell lennie.

A technikákról is szeretném kérdezni, különösen a technológiáról, és arról, hogyan fejlődött a fotózásban. Hogyan használja ma a modern eszközöket? Most már szinte mindenkinek nagy teljesítményű kamerája van a zsebében. Ez befolyásolja az Ön látásmódját?

Nos, ma szinte mindenkinek telefonja van. Az embereknek már nincs is fényképezőgépük, ritkaság, ha valakinél az van. Igen, persze, ez óriási hatással volt mindenre. Talán én voltam az utolsók egyike, aki átállt digitálisra, mert imádtam a filmet. Még most is imádom, és valójában egyre többet fotózom újra filmre.

A filmnek megvan a maga szemcsézettsége és minősége. Utólag nem igazán tudja megváltoztatni az ember, míg digitálisnál ott vannak a RAW fájlok, és szó szerint végtelen lehetőség van arra, hogy az ember azt csináljon velük, amit csak akar. Ez nagyszerű, de nehezebbé is teszi, hogy megtalálja valaki a saját stílusát. Nekem már korábban kialakult a stílusom, amit máig megőriztem, de rengeteg lehetőség van.

Ahogy mondtam, nehezebb megtalálni a saját stílust. És persze ott az iPhone is. Én is imádom az iPhone-t. Hihetetlen, mennyi funkciója és opciója van. Lehet vele videózni, vágni, annyi mindent csinálni, és ott van az Instagram mint közvetlen felület. Ugyanakkor viszont annyi kép van, képáradat, az emberek csak görgetnek, görgetnek, görgetnek. Néha az ember rengeteg időt tölt egy fotó elkészítésével egy nagy stábbal, azt gondolja: „Na, most kint van”, aztán két másodperc múlva már el is tűnt.

Úgy érzi, ez hatással van a munkafolyamatára is, amikor fotózik? Arra gondol, hogy „jó, ez holnapra már mehet a kukába”? Ugyanannyi időt szán a kompozícióra, a tökéletes pillanat megkeresésére?

Igen, mert számomra a fotózásban az egyik legfontosabb dolog a csapatmunka. Imádom kiválasztani a csapatot, a fodrászt, a sminkest, a stylistot, a díszletest. Ha nem fotós lennék, mindig azt mondom, cirkuszigazgató lennék. Kicsit olyan ez, mint a cirkusz, összeállítja az ember a társulatot. Kreatív embereket akar, de olyasmit is, hogy velük jó legyen együtt dolgozni. Nekem az alkotásban van az igazi öröm. Nem azon gondolkodom, mi lesz holnap.

És persze ott van maga a „tehetség”. Kell, hogy legyen kapcsolat azzal az emberrel, legyen az modell, énekes vagy színésznő. Imádom a folyamatot, ezért nem gondolok rá úgy, mint valami eldobható dologra, mert szerencsére készíthetek könyveket és kiállításokat. Az ember ilyenkor arra gondol: „Talán egyszer ez a kép felkerül egy falra, és valaki megveszi”, vagy bármi ilyesmi.

Beszéljünk egy kicsit az Ön és a „tehetségek” viszonyáról, mert annyi fotója ikonikus. Mindig az jut eszembe: hogyan érte el, hogy ezt megtegyék a kamera előtt?

Erről már az elején beszéltem. Valami van bennem és a kamerámban, ami miatt az emberek szabadnak érzik magukat előtte. Nem tudom, van valami különös a lencsében. Még az állatok is furcsán kezdenek viselkedni.

Természetesen vannak trükkjeim is. Mindig szól a zene. Imádom a diszkózenét, valami olyat, amire mindenki el tud lazulni. A stábot látom a háttérben, ahogy jól érzik magukat, táncolnak. Mielőtt egy fotózásra elmegyek, tudnom kell, hogy tudok-e kapcsolódni azokhoz az emberekhez. Vannak, akikről már előre tudom, hogy nem fogok róluk jó képeket készíteni. Valami a szemükben, a tartásukban, inkább a személyiségükben rejlik.

Visszatekintve a pályájára, kik emelkednek ki az életművéből? Van olyan kép, amelyre azt mondja: „Ha ki kellene választanom az öt legfontosabbat, ezekre vagyok a legbüszkébb”, vagy amelynek olyan háttértörténete van, hogy azt gondolja: „Nem hittem volna, hogy idáig jutunk, ahhoz képest, ahonnan indultunk”?

Természetesen a karrierem elején Claudia Schiffer volt az egyik kedvencem. Nemcsak maga a fotó, hanem különösen az a kép, amelyen fűzőt visel. Ez nagyon híres, talán a leghíresebb kép, amit valaha készítettem. Nagyon szórakoztató időszak volt, amikor találkoztam ezzel a lánnyal, és azt mondtam: „Nézzék, pont úgy néz ki, mint Brigitte Bardot. Adjunk neki olyan hajat és sminket, hogy igazán Brigitte Bardotra hasonlítson.”

Ezután kezdtem a Guessnek dolgozni, és azt mondtam Paul Marcianónak: „Nézd meg ezt a lányt”, mert ő mindig szerette azt a filmes ’50-es, ’60-as évekbeli hangulatot, a francia és olasz filmeket. Azt mondta: „Igen, próbáljuk ki.” Éjszaka fotóztuk, és amikor kijöttek a képek, mindenki róluk beszélt. Akkor még nem volt Instagram. Ez volt a karrierem igazi kezdete, nagyon fontos számomra.

És aztán még rengeteg más. Dolgoztam Naomi Campbell-lel, rengeteg képet készítettünk együtt, köztük azokat is, amelyeken kólásdobozok vannak a hajában. Dolgoztam David Bowieval, Sophia Lorennel és Drew Barrymore-ral is. Drew Barrymore az egyik kedvencem volt. Emlékszem, egy díjátadó utáni bulin voltunk, és láttam ezt a lányt, miközben hatalmas sor állt a mosdó előtt. Azt gondoltam: „Ki ez a kislány, aki úgy néz ki, mint valami ’20-as évekbeli figura, és olyan elbűvölő?” Odamentem hozzá, megkérdeztem, kicsoda, és aztán rengeteget fotóztunk együtt.

És persze a legkedvesebb képeim közül sok a lányomról készült.

Arról is szerettem volna kérdezni, amire korábban már érintőlegesen utaltunk: a mesterséges intelligenciáról. Kísérti Önt? Segítségnek vagy inkább akadálynak látja a munkájában?

Nos, néha kifejezetten segít a retusálásban. Nemrég volt egy képünk a folyóparton, és volt rajta egy nagyon csúnya hajó, ami teljesen elvonta a figyelmet. Azt mondtam a retusálómnak: „Tudunk ezzel kezdeni valamit?” Kijelölte, és egyszerűen eltűnt. Én meg: „Elképesztő!” Ilyen dolgokra persze nagyon jó. Néha animáljuk is a képeimet, és hihetetlen, milyen könnyű. Kell hozzá egy kis hozzáértés, de én nagyon élvezem.

Rengeteg nagyon rossz megjegyzést kapok: „Ellen, te művész vagy. Miért használsz mesterséges intelligenciát?” Én pedig azt mondom: „Ott van, egy eszköz. Fel kell ülni a vonatra, különben lemarad az ember.”

Emellett viszont nagyon szeretem magát a fotózás folyamatát, az emberekkel való kapcsolatot, a kreatív munkát, az ötletelést, amikor az ember a szobájában ül és gondolkodik. Ez az én világom, nem az, hogy a szobában ülök, és mindent mesterséges intelligenciával csinálok. És persze tudjuk, mit tesz: emberek tömegét fosztja meg a munkájától. Még a modellek is elkezdték létrehozni a saját mesterséges intelligencia-alapú verzióikat. Úgy látom, mintha egy hatalmas szörnyeteg közeledne az emberiség felé, és ez valójában elég ijesztő.

Ezzel nincs egyedül. Meséljen most egy kicsit a Toiletpaperről. Hogyan indult az együttműködés?

Nos, Berlinben voltam, és eseményem volt a Fotografiskában, ahol nekik (a társalapítóknak, Maurizio Cattelannek és Pierpaolo Ferrarinak) volt kiállításuk. Nagyon szórakoztató kiállítás volt, egy nagy medencével, tudja, azokkal a medencékkel, amelyek tele vannak műanyag banánnal. Az ember hempereghet bennük, a képek pedig fel voltak vágva, hogy át lehessen sétálni rajtuk. Szuper szórakoztató élmény volt.

Rengeteg képet posztoltam róla az Instagramra, és ők megkerestek. Azt írták: „Szia Ellen, reméljük, jól érezted magad a kiállításunkon.” Én meg válaszoltam: „Istenem, imádtam!”

Innen indult az együttműködés. Imádom azt a nagyon popos, harsány, extravagáns stílust, és a munkám egy része is nagyon harsány, extravagáns, popos. Beszélgettünk, és nagyon büszke voltam rá, hogy megkerestek, mert nagy rajongója vagyok annak, amit csinálnak. Nagyon büszke voltam, és elindítottuk az együttműködést.

Nagyon nehéz volt választani, mert csak hat kép kerül bele mindkettőnktől. Olyan sok fotónk volt, és nagyon nehéz volt leszűkíteni a választást hatra.

Látszik, hogy összhangban volt az Önök gondolkodása. De hogyan zajlott maga az együttműködés? Teljes alkotói szabadságot kapott? Érdekel, hogyan működött a gyakorlatban.

Igen, teljes szabadságom volt. De ennyi év munka után az ember már ismeri minden lap vagy márka stílusát. Más, ha a Vogue számára dolgozik, más, ha az i-D-nek, és megint más, ha a Diornak. Idővel megtanulja az ember az egyes márkák stílusát.

Így aztán az emberek stílusát is megismeri. A csapatommal átnéztük az archívumomat, és olyan képeket választottunk, amelyek illettek ehhez a világukhoz, mert azt mondták, kontrasztot fogunk csinálni: egy kép az enyém, egy az övék. Olyan fotókat választottunk, amelyekben valamilyen hasonlóság volt, hogy játékot csinálhassunk belőle, és megkérhessük az embereket, fedezzék fel a párhuzamokat.

Nagyon szórakoztató volt. Nagyon vidám projekt, és rendkívül büszke és boldog vagyok, hogy most jelent meg.

Előre tekintve, Ellen, min dolgozik még jelenleg? Mesélt nekem a Saint-Tropez-i kiállításról. Milyen gyakran állít ki mostanában? Hogyan telnek a napjai?

Nagy kiállításom nyílik Maastrichtban. A címe My Circus, mert mielőtt egyáltalán modell lettem volna, a cirkuszban dolgoztam Németországban. Láttam egy cirkuszt, és annyira varázslatos volt. Az előadás után odamentem az igazgatóhoz, és megkérdeztem, dolgozhatnék-e a cirkuszban.

Azt mondta: „Ó, úgy nézel ki, mint egy cirkuszi lány. Holnap már kezdhetsz.” Nem voltam zsonglőr vagy ilyesmi, hanem a zsonglőr asszisztense. Nagyon, nagyon szórakoztató időszak volt, és rengeteget inspirált. A képeimen mindig van egy kis csillogás, kócos glamour, varázslat. Így a maastrichti múzeumban a téma a My Circus. Körülbelül 130 cirkusz-ihlette kép látható majd, színészekről, színésznőkről, valamint az olasz Vogue és az amerikai Vogue számára készült divatsztorijaimból.

Emellett lesz egy kisebb kiállításom Saint-Tropez-ban, Not Your Angel címmel. Természetesen a gyönyörű nők úgy néznek ki, mint az angyalok, de nem szabad őket félreérteni.

Új könyveken is dolgozom, több könyvprojekt van folyamatban. Tervezek filmet forgatni az egyik könyvem alapján. A címe Revenge. Már évekkel ezelőtt beszéltünk róla, de aztán jött a COVID. Ukrajnában is forgattunk volna, ami sajnos meghiúsult. Most újra elkezdtünk beszélni róla, és egy parfümöt is készítek. Ez az idei nagy, nagy projektem.

A ToiletEllen von PaperUnwerth Calendar 2027 kiadója Damiani Books (forrás: angol), és már kapható.