A világháború során a német vezérkar lett a könyvkiadói ipar legnagyobb megrendelője. A cél elsősorban nem is a náci ideológia sulykolása volt, hanem a katonák figyelmének elterelése a front kegyetlen valóságától.
A náci könyvpolitika nem csak az eszmei irányítást segítette a birodalmon belül, hanem a háborús frontokra is kiterjesztette a terjesztést. 1939 és 1943 között Alfred Rosenberg főideológus felhívására civil gyűjtés indult, hogy „segítsék a Wehrmachtot” könyvadományokkal és ártalmatlan olvasmányokkal. A frontokra, a hadikórházakba és a katonai szanatóriumokba küldött sok millió dobozban jórészt krimik, kaland- és képregények, szerelmes történetek és bulvársztorik lapultak, a katonák olvasási szokásai és igényei alapján.
A szerzőket és a témákat természetesen előbb a göbbelsi propagandaminisztérium ellenőrizte és szelektálta a szerzők vagy a témák szerint, összhangban a náci rendszer ideológiájával. Hatalmas mennyiségekben érkeztek újságok, színes magazinok és első világháborús katonai memoárok is.
A Wehrmachtnak küldött, vagy egyenesen a számára megrendelt könyvek világa első pillantásra ártatlan kulturális mellékszálnak tűnhet. Egy új könyv most azt tárja fel, hogy az állami militarizmus idején a front számára gyűjtött segélyek hogyan válnak aranybányává a bűnözők számára, korrumpálva és elpusztítva a gazdaság egész ágazatait, beleértve a könyvkiadást és a papíripart is.
Az első gyűjtés, amelyet 1939-ben a téli segélyprogram részeként szerveztek, elsősorban a kiadóknak és könyvkereskedőknek szólt. A nagyszámú könyvről előzetesen az Irodalomfejlesztési Hivatal állított össze javaslatlistát. A gyűjtéseket rendszeresen megismételték, és a negyedik akció már 10,5 millió könyvet eredményezett. Rosenberg 1943-ban már azt történelmi jelentőségű tényt közölte Hitlerrel: a német nép „a világ legnagyobb könyvtárát” adományozta katonáinak.
Olvasás a totális háborúban
1939 után a náci vezetés szisztematikusan szervezte a Wehrmacht „ellátását” könyvekkel. A cél kettős volt: fenntartani a katonák morálját, és keretek közé szorítani azt, amit gondolhatnak a világról, a háborúról és önmagukról.
A rendszer központi figurája, Alfred Rosenberg volt, aki az eszmei fronton legalább olyan fontos szereplőnek számított, mint Goebbels a propagandában. Rosenberg volt a náci rendszer főideológusa, a „filozófus”, aki világnézetté szervezte a rasszizmust és az antiszemitizmust. Fő műve, A 20. század mítosza - a Mein Kampf mellett - a náci elit kötelező olvasmánya volt, bár sokan nem is értették igazán. Rosenberg vezette a náci kulturális tisztogatásokat, a könyvégetéseket, a megszállás ideológiai igazolását, és azt a gondolatvilágot, amely szerint Kelet-Európa „német élettér”, lakossága pedig alárendelt vagy elpusztítandó.
Rosenberget a nürnbergi perben halálra ítélték és kivégezték.
A Wehrmacht könyvtáraiba azonban nem kizárólag náci pamfleteket küldött, mert úgy gondolta, hogy ha a katonák olvasni akartak, akkor olyan könyveket kapjanak, amelyeket valóban kézbe is vesznek, ne pedig az unalomig ismert és már alaposan besulykolt agymosó irodalmat, amit gyújtósnak használnak a lövészárokban, még ha egyet is értenek a tartalmukkal.
A kínálat ugyanakkor szigorúan szűrt volt. Zsidó szerzők, pacifista írások, a háborút vagy a hadsereget kritizáló művek teljesen hiányoztak. A könyv itt nem kérdez, hanem megerősít: normalizálja az erőszakot, elfedi a brutalitást, és fenntartja a „rend” illúzióját.
Ebben a közegben különösen beszédes Karl May utóélete. A világszerte népszerű író (1842-1912) már jóval a náci korszak előtt Németország egyik legolvasottabb szerzője volt, akinek indiánregényei, keleti kalandjai és egzotikus történetei generációk képzeletét formálták. Írásai romantikusak, hősiesek, világos erkölcsi rendet sugároznak, van jó és rossz oldal, becsület és árulás, barátság és ellenség. A konfliktusokat gyakran erőszak oldja meg, de mindig valamiféle magasabb rend szolgálatában.
Ez a stílus különösen jól illeszkedett a háború mentális környezetéhez. Nem véletlen, hogy May művei – noha személy szerint sem náci, sem antiszemita ideológus nem volt – kulturálisan kompatibilisek maradtak a Harmadik Birodalommal, és a Wehrmacht olvasói körében is az első helyen szerepeltek.
Minden megszállt terület követelte az olvasnialót
1943-1944 telére Rosenberg könyvadományozási kampánya már meghaladta a 43 millió kötetet. Mivel azonban a gyűjtés a lakosságot célozta meg, amely a nehéz ellátási helyzetben saját magának is keresett olvasnivalót, egyre inkább magának tartotta meg az értékesebb műveker. A Wehrmacht főparancsnoksága (OKW) már 1942-ben panaszt tett a náci pártkancelláriánál az adományozott könyvek "gyakran szégyenteljesen szegényes" listája miatt.
Ezért a központi könyvellátás miatt sikeresebbnek bizonyult a katonák olvasási ellátásában az 1939-ben alapított Frontvonalbeli Könyvesbolt-műveleti Központ (Zentralle der Frontbuchhandlungen – ZdF ). Ez a magánvállalat már nem csak a frontvonalon volt aktív, hanem raktárakat hozott létre Párizsban, Brüsszelben, Oslóban, Rigában, Varsóban, Lvivben, Bécsben és Rómában.
A két elosztó központ vetélkedése nem jelentett problémát egészen addig, amíg a szigorúbb papírkvóták miatt korlátozni kezdték a könyvgyártást. Ekkor tört ki a furcsa "papírháború", amibe már a Wehrmacht is bekapcsolódott, mivel a hadsereg rendelkezett a legnagyobb és legjobb minőségű papírkészlettel, viszont szerzői kapacitásokkal nem büszkélkedhetett. A konfliktus egyenesen Hitler beavatkozását követelte meg, akinek igazságot kellett tennie a hadsereg, a párt, a propagandaminisztérium és a befolyásos magántőke között. A megoldás egy elosztási kvótarendszer lett, amelyet a Német Könyvkereskedelem Gazdasági Hivatala felügyelt.
A háború végéig összesen mintegy 75 millió példány könyvet és terepi postai kiadványt jelentettek meg a könyvpiacokon. 1942-től a Wehrmacht papírkiosztásaiból a háborús könyvesboltok számára juttatott könyvek aránya 7%-ról 55%-ra nőtt.
A példátlan ugrás eredményeként 1943-ban a ZdF 3,5 millió példányt tudott eladni egy olyan időszakban, amikor a Német Birodalomban egyre súlyosbodott a könyvhiány. A vállalat több mint kétszeresére növelte forgalmát: 16,7 millióról 35 millió birodalmi márkára.
A nagy szereplők kíméletlen viadala az erőforrásokért végül oda vezetett, hogy amikor a Waffen SS és a Todt munkaszervezet is benyújtotta az igényeit, a Német Birodalom civil lakossága és az iskolák gyakorlatilag olvasnivaló nélkül maradtak.