Az augusztus 28-i csillagászati jelenség a Holdkorong 96 százalékát érintette, vöröses árnyalatokba borítva azt. Mi történt, és miért hívják így?
A Tokhal-telihold egy részleges holdfogyatkozás kíséretében zárta a 2026-os nyarat, amely csütörtök, augusztus 27-e éjszakáján és péntek, augusztus 28-án reggel volt megfigyelhető.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A 2026. augusztus 12-i napfogyatkozás után péntek hajnalban újabb látványos égi jelenséget lehetett megcsodálni az olasz égbolton. A kora reggeli időpont ellenére az esemény rengeteg érdeklődőt mozgatott meg szerte a félszigeten.
Ahogy a Nemzeti Asztrofizikai Intézet (Inaf) szakértői hangsúlyozzák, ez az időbeli közelség nem véletlen, mivel az égi mechanika szerint, amikor a holdpálya csomópontjainak geometriai viszonyai lehetővé tesznek egy napfogyatkozást újhold idején, a konfiguráció kiegészítő módon nagyjából két héttel később megismétlődik, a telihold fázisával egy időben.
Rendkívül nagyfokú részleges fogyatkozásról volt szó: a Föld árnyékkúpjában a Hold látható korongjának mintegy 96 százaléka került takarásba. Az olasz megfigyelők számára – magyarázza az Inaf – a látvány teljes egészében a kora reggeli órákra koncentrálódott, a nyugat–délnyugati horizonton.
A fogyatkozás maximuma 6:12-kor következett be, ekkor a Holdnak 96 százaléka merült árnyékba, csaknem teljes takarást érve el, és meleg árnyalatokat, vöröses vagy rézszínű tónust öltött a napfénynek a Föld légkörén való átszűrődése miatt. Mivel a csúcs a reggel közeledtével következett be, a fogyatkozás végső szakasza már nem volt megfigyelhető.
Mi köze ehhez a tokhalnak?
A Tokhal-hold elnevezés az észak‑amerikai őslakosok hagyományaiból ered, akik a Nagy-tavak vidékén éltek. Augusztusban a tokhal nagy számban húzott fel a folyókon, és ezt az időszakot különösen kedvezőnek tartották a halászat szempontjából.
A teliholdat más neveken is emlegetik, amelyek a mezőgazdasági munkákhoz és a késő nyári betakarításhoz kapcsolódnak, például Zöld Kukorica Hold, Gabonahold vagy Áfonyahold.
Az Inaf online magazinjának egyik cikke felidézi, hogy már kétezer évvel ezelőtt is a kínaiak, a káldeusok, az egyiptomiak, a maják, a görögök és a rómaiak ismerték a jelenség okait, és a jövőbeli fogyatkozásokat is ki tudták számítani.
Ennek ellenére a néhány tudós szűk körén kívül sokkal elterjedtebbek voltak azok a mítoszok, amelyek a jelenség magyarázatára születtek, amikor az ég két legfényesebb égiteste úgy tűnt, mintha elveszítené életerejét.
A fogyatkozást gyakran úgy értelmezték, mint azt a pillanatot, amikor az égitest haragra gerjed, meghal, eltűnik az égről, vagy egészen a Földre ereszkedik. Mezopotámiában általában baljós jelnek tartották az uralkodóra nézve, ezért alakították ki a „helyettes király” rituáléját: így a jóslat beteljesítésére a hamis uralkodót áldozták fel, a valódit pedig megmentették.
A skandináv mitológia szerint a fogyatkozások idején a Napot és a Holdat két farkas nyelte el, amelyek állandóan üldözték őket.
Hasonló elképzelés élt számos más kultúrában is, például Kínában, ahol azonban egy égi sárkány torkát okolták. Az ókori Görögországban úgy vélték, hogy a Hold azért tűnik el, mert leszáll a Földre: vagy önként érkezik, hogy találkozzon szerelmével, Endümiónnal, vagy pedig a thesszáliai boszorkányok kényszerítik, akik varázslataikkal megpróbálják lehúzni a Holdat szekeréről.
Ezekkel a jelenségekkel szembesülve a világ szinte minden táján az volt a hagyomány, hogy az égitestek legyőzésének elkerülésére minél nagyobb zajt kell csapni: kürtökkel, dobokkal, hangszerekkel és bármilyen tárggyal, hogy elijesszék a kozmikus felfalókat, vagy kiszabadítsák az égitestet a varázsszavak hatása alól.
Miért válik vöröses árnyalatúvá a Hold?
Holdfogyatkozás akkor következik be, amikor a Nap, a Föld és a Hold szinte egy egyenes mentén helyezkedik el. A Föld a Nap és a kísérő között áll, és olyan árnyékkúpot vet az űrbe, amely teljesen vagy részben beboríthatja a Hold felszínét. Az ilyen együttállás telihold idején történik, de nem minden teliholdkor, mivel a Hold pályája ferde a Föld pályájához képest.
A sötétbe merült holdfelület nem tűnik el teljesen. A napfény egy része ugyanis a Föld légkörén áthaladva jut el a Hold felszínére. A levegő elsősorban a fény kék komponenseit szórja szét, míg a vörös és narancssárga tartományt jobban átengedi – hasonló mechanizmus révén, mint amely a naplementék színét adja.
A végső színárnyalat a légkörben lebegő por és felhőzet mennyiségétől függ: minél több részecske van jelen, annál erőteljesebbnek látszik a vörös fény.