Az Északi-tengerben egyre gyakoribbak a tintahalak. A halászok mind több kalmárt és polipot fognak ki – ez a jelenség szorosan összefügghet a tengerek felmelegedésével.
Akinek az Északi-tenger jut eszébe, többnyire a garnélákra, a lepényhalra vagy a tőkehalra gondol. Ez a kép azonban változóban van: egyre több a tintahal a térségben. A kutatók azt figyelik meg, hogy több faj ma már tartósan jelen van az Északi-tengerben, amelyek korábban csak alkalmi vendégként fordultak elő.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az Északi-tenger egyre inkább a tintahalak élőhelye
Ebben fontos szerepe van a víz hőmérsékletének emelkedése. A tintahalak viszonylag rövid életciklussal rendelkeznek, ezért gyorsan tudnak alkalmazkodni a megváltozott környezeti feltételekhez. A Thünen Intézet adatai szerint különböző fajok az elmúlt évtizedekben területileg is kiterjedtek. A Thünen Intézet egy német szövetségi kutatóintézet, amely többek között a mezőgazdasággal, az erdőkkel, a halászattal és a tengerekkel foglalkozik, és tudományos tanácsokkal látja el a szövetségi kormányt.
Az intézet szerint egyes kalmárok ma már az Északi-tengerben is szaporodnak, és önálló állományokat alkotnak.
Az olyan fajok, mint a rövidúszójú kalmár Illex coindetii, mintegy száz évvel ezelőtt még ritka kóborlónak számítottak. Ma már tartósan az Északi-tengerben élnek, és ott is szaporodnak.
Ez illeszkedik a tenger alapvető átalakulásához: 2025 volt a legmelegebb év azóta, hogy a BSH, a Szövetségi Hajózási és Hidrográfiai Hivatal 1969-ben megkezdte a méréseket. Az átlagos felszíni vízhőmérséklet 11,6 Celsius-fok volt, nagyjából 0,9 fokkal a sokéves átlag felett.
A 2025-ös nyár is rendkívüli meleg volt: 15,7 fokos átlaghőmérsékletével az Északi-tenger történetének legmelegebb nyara a mérések kezdete óta. Az Északi-tenger nyugati és délnyugati részének egyes térségeiben időszakosan több mint két fokkal haladták meg az értékek a sokéves átlagot. Az idei nyárra vonatkozó hivatalos adatok még nem állnak teljeskörűen rendelkezésre, de a magas hőmérsékletek folytatódására lehet számítani.
Több tintahal, kevesebb hagyományos északi-tengeri faj?
A változások azonban nemcsak a tintahalakat érintik. A melegedő vízben a hidegkedvelő fajok, például a tőkehal, nyomás alá kerülnek, és eltolják elterjedési területüket. A kalmárok közben az egész táplálékhálózatot átalakítják: falánk ragadozóként olyan halakat zsákmányolnak, mint a hering, a sprotni, a foltos tőkehal, illetve maga a tőkehal is.
A kutatók ezért azt vizsgálják, hogy a növekvő kalmárállományok milyen hatással vannak a gazdaságilag fontos halfajokra.
Nemcsak a kalmárok profitálnak a melegebb Északi-tengerből: egyre több polipot is észlelnek és fognak ki. A 2026-os friss jelentések a déli Északi-tengerben, különösen Belgium partjai előtt, jóval több polipról számolnak be. Az ottani halászok helyenként kifejezetten nagy fogásokról tudósítanak.
A német Watt-tengerben még 2017-ben is különlegességnek számított egy élő csonkakarú polip (Eledone cirrhosa).
Ma a csonkakarú polip továbbra is ritka a német Watt-tengerben, de már korántsem ismeretlen. A BeachExplorer, egy tudományosan felügyelt online adatbázis, amely az Északi- és a Balti-tenger partvidékén talált állat-, növény- és egyéb szervezetek előfordulásait dokumentálja, a fajt „az Északi-tengerben elterjedtnek” írja le, a Watt-tenger partján pedig elszórt előfordulásokat jelez.
A legfontosabb különbség, hogy a kalmároknak tíz karjuk van, a polipoknak pedig nyolc, emellett a kalmárok teste hosszúkás, úszókkal, és rendelkeznek egy belső, úgynevezett schulp nevű vázzal, míg a polipok teste kerekded, úszók és schulp nélkül.
A schulp egy kemény, mésztartalmú vagy szarúszerű belső váz a tintahal testében. Stabilitást ad az állatnak, és segít a testforma megtartásában.
Új ágazatot fedeznek fel a halászok
A kalmárhalászat mára az északkelet-atlanti térség egyik jelentősebb tintahal-halászata lett. Mivel a hagyományos halállományok átalakulnak, és a többi fajra vonatkozó fogási lehetőségeket korlátozták, a halászok új bevételi forrásokat keresnek.
A Thünen Intézet adatai szerint az Északi-tengeren a tintahalak kirakodott mennyisége mintegy negyven év alatt nagyjából a háromszorosára nőtt: ma már évente akár 3000 tonnát is partra hoznak.
Konkrét fogási kvóták egyelőre nincsenek az Északi-tenger kalmárjaira, a lehetséges szabályozás tudományos alapjain még dolgoznak.
Ugyanakkor probléma is adódik: a tintahalak halászata eddig nem olyan szigorúan szabályozott, mint sok hagyományos haszonhalé. A kutatók ezért a fenntartható gazdálkodás lehetséges eszközein dolgoznak.
Szóba jöhetnek például olyan fogási mennyiségi korlátok, amelyeket rendszeresen a készletek alakulásához igazítanak, kiegészítve kímélő időszakokkal vagy védett területekkel a fontos ívóhelyeken. Ehhez azonban pontosabb adatokra van szükség az állományokról és a halászatnak az ökoszisztémára gyakorolt hatásairól.
Az ívóterületek sem ismertek még kellő részletességgel. Egy kutatóúton például kalmárok petecsomóit találták. Hogy pontosan hol ívnak rendszeresen az állatok az Északi-tengerben, és mely térségek különösen fontosak a szaporodásuk szempontjából, azt még nem sikerült teljesen tisztázni.
Nem klasszikus értelemben vett „invázió”
Arról beszélni, hogy „invázió” zajlik, nem lenne teljesen pontos. A tintahalak száma ugyan érezhetően nő az Északi-tengerben, de ez a folyamat egy nagyobb ökológiai átalakulás része.
A tintahalak így bizonyos értelemben a melegedő Északi-tenger nyerteseinek számítanak. Ami ma még szokatlannak tűnik, a jövőben a német part menti vizek megszokott képéhez tartozhat.