A Mitsubishi Heavy Industries amerikai licenc alapján gyártja a PAC–3 elfogórakétákat, elsősorban a japán légvédelmi erők számára.
A PAC–3 a Patriot rendszer kifejezetten ballisztikus rakéták elfogására optimalizált változata. Nem széles hatókörű robbanófejjel próbálja beteríteni a célpont környezetét, hanem nagy sebességgel, közvetlen ütközéssel (kinetikusan) semmisíti meg a közeledő rakétát. Ez az úgynevezett hit-to-kill elv.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Mitsubishi gyártási kapacitását 2024-ben évi körülbelül 30 rakétára becsülték, amelyet elvileg évi 60-ra lehetett volna növelni. A bővítést azonban visszafogta egy kulcsfontosságú alkatrész hiánya, Ez a , a célra vezető keresőfej, amelyet a Boeing gyárt. Vagyis még Japán sem tudta egyszerűen felpörgetni a termelést, mert az ellátási lánc egyik amerikai beszállító szűk keresztmetszetétől függött.
Mi változott 2023–2024-ben?
A történelmi fordulatot nem maga a gyártás, hanem az export engedélyezése jelentette. Japán a második világháború után rendkívül szigorú korlátozásokat vezetett be nem csak a fegyverexport, de a más országok közti konfliktusokban való részvétellel kapcsolatban is. Az alkotmány 9. cikke elsősorban a háborúról való lemondást mondja ki, a fegyverkivitel korlátozása pedig későbbi politikai szabályokból következett, de a kettő együtt évtizedeken át erősen pacifista védelmi rendszert hozott létre.
A japán kormány 2023 végén lazított a szabályokon, lehetővé téve, hogy a külföldi licenc alapján Japánban gyártott fegyvereket vissza lehessen szállítani a licencet adó országba. Ez nyitotta meg az utat ahhoz, hogy a japán gyártású PAC–3 rakéták az Egyesült Államokba kerüljenek.
A 2024-es amerikai–japán biztonsági nyilatkozat már kifejezetten arról beszélt, hogy a japán Patriot-rakéták átadása kiegészíti az amerikai készleteket.
Fontos pontosítás azonban, hogy 2024-ben még főként a politikai döntés és az előkészítés történt meg. Az első japán gyártású Patriot-rakéták tényleges amerikai átadásának befejezését Tokió 2025 novemberében jelentette be.
Tehát a Facebook-poszt mondata, hogy „2024-ben Japán lett az első ország, amely Patriot-rakétákat exportált vissza Amerikának”, kissé pontatlan. 2024-ben megnyílt az út és megkezdődött a folyamat. Az első teljesített szállítás 2025-ben történt.
Nem közvetlenül Ukrajnának adják
A japán szabályozás miatt a rakétákat nem lehet egyszerűen Japánból Ukrajnába szállítani. A konstrukció lényege az úgynevezett készlet-visszatöltés. Ennek során Japán rakétákat ad az Egyesült Államoknak, majd ezekkel Washington feltölti vagy részben pótolja saját készleteit. Így az Egyesült Államok így elvileg több, más forrásból származó Patriot-rakétát tud átadni Ukrajnának vagy más szövetségeseknek.
Ez jogilag nem közvetlen japán fegyverszállítás Ukrajnának, stratégiailag azonban ugyanannak a globális ellátási láncnak a része, és a világ negyedik gazdasági hatalmának áttételes részvétele a konfliktusban.
Mi történt a kijevi támadásnál? A Patriot nem vallott kudarcot, csak elfogyott a lőszer
A Japan Inside által is közölt támadás rászletes leírása szerint az orosz erők 35 rakétát – közöttük 27 ballisztikusat – és 185 drónt indítottak Ukrajna ellen. A fő célpont Kijev volt. Az ukrán közlés szerint a 27 ballisztikus rakétából mindössze egyet sikerült elfogni.
A támadásban legalább tízen meghaltak, több tucatnyian megsebesültek, lakóépületek, egy iskola és a litván nagykövetség épülete is megsérült. Volodimir Zelenszkij szerint a rendkívül alacsony elfogási arány oka a Patriot-rakéták hiánya volt.
Nyilvánosan nem ismert pontosan, hogy hány Patriot-üteg volt működőképes az adott éjszakán, melyik irányból érkeztek a rakéták (általában észak-északkeletről, de ez gyakran változik), és hogy minden célpont a Patriot által lefedett körzetben volt-e. Nem világos, hogy hány elfogórakéta állt ténylegesen rendelkezésre, illetve az ukránok milyen célpontokat tartottak elsődlegesnek.
A Patriot nem országos védőernyő. Egy-egy üteg csak meghatározott területet és irányt képes védeni, a rendelkezésre álló rakétákat pedig gyakran a legfontosabb célpontokra – kormányzati létesítményekre, erőművekre, parancsnoki központokra – tartalékolják.
Mindazonáltal a rakétahiány valós, fenyegető, és az ukrán vezetés hosszabb ideje figyelmeztet rá.
Miért ilyen súlyos a hiány?
A támadó és a védekező fél közötti egyik legnagyobb különbség a költség és a gyártási idő. Egy modern PAC–3 MSE elfogórakéta ára több millió dollár lehet. Egy ballisztikus támadó rakétára ráadásul gyakran két elfogó indítanak, hogy növeljék a megsemmisítés valószínűségét. Egyetlen nagyobb orosz támadás ezért néhány perc alatt több tízmillió dollár értékű légvédelmi lőszert fogyaszthat el.
Az elfogórakéták gyártása rendkívül összetett, mert speciális hajtóművet igényel, nagy pontosságú radar- és keresőrendszer vezérli, rendkívül érzékeny elektronikát építenek bele, minden rakétát szigorúan tesztelni kell és a beszállítói lánc több tucat vállalatra terjed ki.
Ezért nem elegendő egyszerűen több pénzt adni a gyártónak. Új üzemek, gépek, képzett dolgozók és új beszállítók is szükségesek.
Amerika most próbálja sokszorosára növelni a termelést
A főgyártó Lockheed Martin szerint a PAC–3 MSE éves gyártási kapacitása 2026 elején körülbelül 600 rakéta volt. Az amerikai kormány és a vállalat most olyan hétéves bővítési programot indított, amely ezt évi kétezer rakétára emelné.
Augusztus elején az Egyesült Államok több mint hárommilliárd dolláros megállapodást kötött a Lockheed Martinnal és a Northrop Grummannel a Patriot- és THAAD-rakéták alkatrészgyártásának jelentős növelésére. A cél többek között új rakétahajtómű-gyártó kapacitás kialakítása és a kritikus alkatrészek beszállítói körének bővítése.
A kétezres éves kapacitás azonban még nem áll rendelkezésre. Ez több év alatt kiépítendő cél, miközben Ukrajnának, az Egyesült Államoknak, Japánnak, Németországnak, Lengyelországnak, Izraelnek és más üzemeltetőknek már most szükségük van rakétákra.
Évi 30–60 japán gyártású elfogórakéta önmagában nem oldja meg a globális hiányt. Egy nagyobb háborúban akár néhány hét alatt elfogyhatna ez a mennyiség.
Japán jelentősége három pontban áll
létrejött egy második, Amerikán kívüli PAC–3-gyártó bázis. Ez csökkenti annak veszélyét, hogy egyetlen amerikai gyár, beszállító vagy természeti katasztrófa megbénítsa az egész termelést.
Tokió fokozatosan bekapcsolódik a nyugati fegyveripari munkamegosztásba. Nem csupán amerikai fegyvereket vásárol, hanem alkatrészeket, rakétákat és később akár teljes rendszereket is gyárthat a közös készletek számára.
A döntés politikai szakítást jelent a háború utáni japán önkorlátozással. Japán egyre nyíltabban abból indul ki, hogy biztonsága nem választható el az Egyesült Államok, Európa és Ukrajna biztonságától.
Japán elsősorban Kínára és Észak-Koreára gondol
Tokió nem pusztán Ukrajna iránti szolidaritásból teszi mindezt. Japán közvetlen közelében három nukleáris hatalom található: Kína, Oroszország és Észak-Korea. Phenjan rendszeresen tesztel ballisztikus rakétákat, Kína pedig gyorsan növeli közepes és nagy hatótávolságú rakétaerejét. Egy Tajvan körüli konfliktusban az amerikai és japán támaszpontok várhatóan nagy mennyiségű kínai rakétatámadás célpontjaivá válnának.
Japán ezért maga is Patriot PAC–3 rendszereket, Aegis-rombolókat és új rakétavédelmi képességeket tart fenn. A védelmi minisztérium adatai szerint az ország már 2023-ban 28 PAC–3-egységgel és nyolc ballisztikus rakéták ellen is alkalmazható Aegis-rombolóval rendelkezett. A japán gyártás fejlesztése így egyszerre szolgálja az ország saját rakétavédelmétm az amerikai–japán szövetséget, az amerikai készletek pótlását, és közvetve Ukrajna ellátását.
A Nyugat felismerte, hogy a modern háborúkban már nemcsak a légvédelmi rendszerek száma, hanem az elfogórakéták folyamatos ipari utánpótlása is stratégiai kérdés. Egy Patriot-üteg megfelelő rakéták nélkül csak rendkívül drága radarokból és indítóállványokból áll. Ukrajna tapasztalata azt mutatja, hogy a légvédelem nem egyszeri fegyvervásárlás, hanem folyamatos fogyasztási és gyártási verseny.
Japán belépése és fokozott részvétele ezért nem mennyiségi áttörés, hanem egy új korszak jele. Az amerikai szövetségi rendszer országai egyre inkább közös fegyveripari hálózatot építenek, amelyben nem kell minden eszköznek feltétlenül az Egyesült Államokban készülnie.