Mi történne, ha egy nap az Egyesült Államok közölné: Európa biztonsága többé nem amerikai feladat? A kérdés néhány éve még politikai sci-finek számított volna, és mint visszatérés a régmúlt történelméhez.
Még ha Időutazásos sci-fi is, de mégis: a kérdés felvetése hadtudományi konferenciák, NATO-tanulmányok és stratégiai intézetek elemzéseinek visszatérő témája lett. Nem azért, mert Washington holnap bezárná európai bázisait, hanem mert először a hidegháború vége óta komolyan felmerült: Európának talán ismét saját erejéből kellene megvédenie magát.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
NATO 3.0.: amikor Amerika már nem akarja egyedül védeni Európát
Amikor Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter a napokban a „NATO 3.0” kifejezést használta, valójában nem egy új szervezetről vagy reformcsomagról beszélt. Sokkal inkább egy olyan jövőképről, amely néhány éve még radikálisnak számított volna. Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter a héten úgy fogalmazott, hogy jön a NATO 3.0., vagyis a kontinens teljes önvédelmi képességének korszaka. Hegseth keményen nekiment a NATO-szövetségeseknek, amikor bejelentette, hogy a Pentagon féléves felülvizsgálatot indít az Európában állomásozó amerikai erőkről; az eredmény attól függ majd, milyen gyorsan vállalnak az európaiak felelősséget saját biztonságukért.
Washington elképzelése szerint Európának fokozatosan át kell vennie saját védelmének fő terhét, miközben az Egyesült Államok figyelmének és katonai erőforrásainak növekvő része a Csendes-óceánra és Kínára összpontosulna.
A Trump-kormányzat több vezető tisztviselője is világossá tette az elmúlt hónapokban, hogy szerintük véget érhet az a korszak, amikor Európa biztonságának végső garanciáját automatikusan az amerikai hadsereg jelentette. Washington nem feltétlenül akar kivonulni a kontinensről, de azt szeretné, ha a NATO európai tagállamai több katonát, több fegyvert, több lőszert és nagyobb felelősséget vállalnának saját védelmükért. Ehhez természetesen a parancsnoki rendszer vezetését is átengedné Európának.
A vita első látásra elméletinek tűnhet, de nem az. A háttérben egy nagyon is gyakorlati kérdés húzódik meg: hogyan nézne ki egy olyan európai háború, amelyben az Egyesült Államok már nem a főszereplő, hanem legfeljebb háttértámogató?
Erre a kérdésre kereste a választ a londoni székhelyű International Institute for Strategic Studies (IISS) tanulmánya, amely azt vizsgálta, milyen lenne Európa hadviselése, ha a kontinensnek egy napon saját erejéből kellene szembenéznie egy nagy intenzitású konfliktussal.
A legtöbb európai fül számára ez első hallásra furcsán hangzik
Európa gazdagabb Oroszországnál, és a NATO európai tagállamainak összesített GDP-je meghaladja a 20 ezer milliárd dollárt. Oroszországé ennek töredéke. Ezért eleve nincs értelme a NATO-t darabokra szedni, gondolják sokan. Az európai NATO-tagok együttesen több katonát, több harckocsit, több hadihajót és több repülőgépet is tartanak rendszerben, mint Oroszország.
Papíron tehát a kérdésnek nem is kellene léteznie, de a gyakorlatban a helyzet sokkal összetettebb.
Bár a vita jelenleg Donald Trump és kormányának nevéhez kötődik, sok elemző szerint tévedés lenne azt gondolni, hogy átmeneti politikai irányváltásról van szó. Washington stratégiai gondolkodásában már Barack Obama második ciklusa óta fokozatosan erősödik az úgynevezett „ázsiai fordulat” gondolata. Megjegyzendő, hogy a Biden-kabinet hivatalba lépésekor már Lloyd Austin hadügyminiszter is kizárólag Kínát nevezte néven a Szenátus előtt, mint Amerika legfőbb ellenségét.
Az amerikai katonai és hírszerző közösség jelentős része úgy tekint Kínára, mint az Egyesült Államok első számú hosszú távú riválisára, miközben Oroszországot inkább regionális fenyegetésnek látja. A Pentagon számára ezért a következő évtizedek kulcskérdése nem Berlin, Varsó vagy akár Kijev, hanem Tajvan, a Dél-kínai-tenger, a Fülöp-szigetek, Japán, vagy ezek együttes védelme lehet.
Politika, védelem és pénz egyszerre
Ráadásul nemcsak a geopolitikai, hanem a költségvetési realitások is ebbe az irányba mutatnak. Az Egyesült Államok egyszerre finanszírozza az európai NATO-jelenlétet, a közel-keleti katonai műveleteket és a csendes-óceáni erőegyensúly fenntartását, miközben államadóssága történelmi magasságokban jár.
Egyre több demokrata és republikánus politikus jut arra a következtetésre, hogy Washington nem tud korlátlan katonai jelenlétet fenntartani a világ minden térségében. Emiatt még egy jövőbeli demokrata elnök esetében sem valószínű a teljes visszatérés a hidegháború utáni korszakhoz, amikor Európa biztonságát gyakorlatilag automatikusan amerikai feladatnak tekintették.
A hangnem és a diplomácia változhat, de a stratégiai súlypont eltolódása Ázsia felé valószínűleg tartós prioritás marad.
A furcsa történelmi kivétel
A modern nyugati hadviselés ugyanis nem egyszerűen fegyverek és katonák összessége. Olyan hálózat, amelynek középpontjában hetven éve az Egyesült Államok áll. Ha a központ eltűnik vagy eltávolodik, az egész rendszer másképp kezd működni.
Ugyanakkor nem az lenne a rendkívüli, ha Európának egyedül kellene harcolnia, hanem az, hogy az elmúlt 100 évben nem kellett. A kontinens történetének túlnyomó részében az európai államok saját maguk intézték biztonsági ügyeiket.
Így történt a napóleoni és a krími háborúkban, és több más európai konfliktusban. Még a brit birodalom csúcspontján sem létezett olyan helyzet, hogy egy tengerentúli szövetséges garantálja egész Európa biztonságát, vagy egyáltalán megjelenne ezekben. Ez a rendszer csak 1945 után alakult ki.
Ekkor született meg a NATO, mert a második világháború romjai között Európa katonailag és gazdaságilag teljesen kimerült volt és segélyezésre szorult, miközben a Szovjetunió több millió katonával állomásozott a kontinens közepéig nyúló hatalmas területen. Ezért tulajdonképpen egy történelmi kivétel, amit ma természetesnek veszünk, azaz az amerikai biztonsági ernyő.
Az amerikai katonák száma önmagában félrevezető
Sokan úgy gondolják, hogy az amerikai jelenlétet az Európában állomásozó katonák száma mutatja. Valójában ez némileg félrevezető. Jelenleg nagyjából 80-100 ezer amerikai katona található Európában, ami jelentős erő, de önmagában nem döntene el egy kontinentális háborút.
A valódi jelentőség máshol van. Az első sokk: a műholdak elvesztése lenne. A nyilvánosság ritkán látja, mennyire függ a nyugati hadviselés az űrtől és a kozmikus hálózatoktól. A Pentagon több száz katonai szatellitet üzemeltet (kommunikációs, felderítő, korai rakétaészlelő műholdakat), amelyek folyamatosan figyelik az egész a világot. Jelzik, ha egy ballisztikus rakéta felszáll valahol, követik a hadihajókat, és szolgáltatják a GPS-rendszer alapját.
Az ukrajnai háborúban számos alkalommal előfordult, hogy az amerikai műholdak szinte azonnal az orosz rakétaindítás után figyelmeztették Kijevet. Európa rendelkezik ugyan saját rendszerekkel – például a Galileo navigációs hálózattal vagy a francia katonai műholdakkal –, de ezek kapacitása messze elmarad az amerikai infrastruktúrától. Ezért egy amerikai kivonulás esetén Európa egyik napról a másikra részben „vakká” válna.
A különbség az Öböl-háború után jelentkezett
1991-ben a világ megdöbbenve figyelte, ahogy az amerikai vezetésű koalíció néhány hét alatt szétveri Irak hatalmas hadseregét. A televíziókban intelligens bombák repültek kéményeken keresztül, a tankok pedig százával égtek a Kuvaitból visszavonuló „Halál országútján”. Sokan azt hitték, ez a nyugati hadviselés új normája.
A valóságban mindez nagyrészt amerikai hadviselés volt. A USAF több mint kétezer repülőgépet vetett be, AWACS-gépek koordinálták a teljes légteret, amerikai műholdak szolgáltatták a cél-adatokat, és a tanker repülőgépek tartották a levegőben a vadászgépeket. Emellett amerikai elektronikai hadviselési rendszerek vakították el az iraki radarokat.
Az európai országok is részt vettek a hadjáratban, de a rendszer motorja valójában szinte egészében Washington volt, és a többiek legfeljebb kisegítőként szolgáltak.
Ez az a képességcsomag, amelyet Európa még ma sem képes teljes egészében saját erejéből reprodukálni.
A NATO legfontosabb repülőgépe nem vadászgép
Ha ma megkérdezünk egy átlagos hírfogyasztót arról, hogy mi a NATO legfontosabb repülőgépe, valószínűleg F-35-öst, esetleg Eurofightert említi. A katonák közül azonban sokan mást mondanának. Említenék például az AWACS-ot, a repülő radarállomást, amely többszáz kilométeres körzetben látja a légteret, összeköti a vadászgépeket, koordinálja a légvédelmet, és valós időben osztja meg az információt.
A NATO AWACS-flottája ugyan nem kizárólag amerikai, de a mögötte álló infrastruktúra és vezetési rendszer döntően amerikai támogatásra épült. Ez azért fontos, mert a modern háborúban nem feltétlenül az nyer, akinek több fegyvere van, hanem aki előbb lát. Ez az ukrajnai háború legfontosabb tanulsága.
A háború első hónapjaiban sokan azt hitték, hogy a konfliktust a fegyvermennyiség és az emberfölény dönti majd el. Egy évvel később azonban már megérkezett a kijózanodás. 2024-re már nem a Leopard vagy az Abrams volt a legfontosabb kérdés, hanem a harc apróbb részletei, mint az intelligens lövedékek, az FPV-drónok, az optikai kábelek, és sok más mellett a gyártókapacitás. Az ukrán háború visszahozott valamit, amiről a Nyugat azt hitte, hogy örökre maga mögött hagyta, ez pedig a tömegháború helyett ismét az ipari háború.
A második világháborúban az Egyesült Államokat gyakran nevezték a demokráciák fegyverraktárának. 1944-ben az amerikai gyárak naponta átlagosan 300 repülőgépet, több tucat harckocsit, és hatalmas mennyiségű lőszert állítottak elő. A német tábornokok többször is elismerték, hogy nem az amerikai katonák száma, hanem az amerikai ipar mérete és teljesítménye volt az, amit nem tudtak ellensúlyozni. Ma Európa előtt ugyanez a kérdés áll. Ha kitörne egy hosszú háború, ki gyártana napi tízezer tüzérségi lövedéket, ki építene havonta több ezer drónt, és ki pótolná a veszteségeket?
A nukleáris kérdés, amit senki sem szeret
A hidegháború alatt Európa végig azzal számolt, hogy a végső garancia Washington kezében van, de ma már nem teljesen világos, hogy ez így marad-e. Franciaország körülbelül 290 atomtöltettel rendelkezik, az Egyesült Királyság mintegy 225-tel.
Az Egyesült Államok és Oroszország ezzel szemben több ezer nukleáris robbanófejet tart fenn, de ez nem jelenti azt, hogy London vagy Párizs ne lenne képes elrettenteni egy ellenfelet. Ám kérdés, hogy vajon egy francia elnök vagy brit miniszterelnök hajlandó lenne-e atomfegyvert használni Tallinn vagy Varsó védelmében? A hidegháború alatt ez a kérdés csak Nyugat-Berlin kapcsán merült fel ritkán, de most először ugyanez a vita európai keretek között jelenik meg.
Európa még mindig a békére van optimalizálva
Az elmúlt harminc évben a legtöbb európai ország abból indult ki, hogy nagy háború nem lesz, és komolyabb konfliktusokat az USA fog elrendezni. Európát érintő tipikus ilyen eset volt az európai rakétatelepítés története, amikor a szovjetek SS-20, Ronald Reagan pedig Pershing középhatósugarú rakétákat telepített a kontinensen. Ez volt az első és utolsó pillanat, amikor a nukleáris fenyegetés megjelent Európa felett, de a szilárd amerikai kiállás végül a Szovjetunió teljes összeomlását készítette elő.
Eközben szerte Európában laktanyák zártak be, tartalékos rendszerek szűntek meg és lőszerkészletek merültek ki. A katonai ipar jókora része eltűnt, és a kormányok a védelmi költségeket a szociális kiadásokba terelték át. A védelem helyét átvette a hatékonyság, és a tartalékképzés háttérbe szorult. Ezeket bepótolni és kellő szintre emelni rengeteg időbe és pénzbe fog kerülni.
Ezt a törekvést jellemzi a SAFE, ami a milliárd eurós, EU által támogatott hitelprogram, és amihez nem uniós államok is csatlakozhatnak. Kanada esetében az Európai Bizottság megerősítette a részvételi díjat, a britekét még nem.
Belépési összegként olyan díjat szabnak meg, amely az adott országgal való gazdasági és kereskedelemmel arányos, és az adott ország védelmi ipara a részvételből nyerne. Tehát minél több védelmi szerződést nyer el egy ország, illetve annak cégei a rendszer keretében, annál magasabb lesz a díj.
Összességében az IISS tanulmányának legfontosabb megállapítása az, hogy a vita rossz alapállásból indul ki, mert nem az a kérdés, hogy Európa képes lenne-e harcolni Amerika nélkül. mert a válasz nagy valószínűséggel igen.
A kérdés inkább az, hogy milyen háborút lenne képes megvívni. Amerikával együtt Európa gyors, technológia-intenzív, hálózatközpontú hadviselésre épít. Amerika nélkül viszont könnyen lehet, hogy vissza kellene térnie valamihez, amit a történelemkönyvekből már ismerünk: a hosszú álló háborúkhoz, a kimerítéshez és az ipari termelés versenyéhez.
A végső következtetés szerint ha egy kontinens nem maga építi fel a harci képességet, előbb-utóbb valaki más dönt majd helyette.