Alig egy percig tartott az a két célzott bombatámadás, amely 86 személyt ölt meg Teheránban, köztük az Iszlám Köztársaság legfőbb vezetőjét. Az akcióhoz vezető út viszont éveket vett igénybe, és jórészt az emberi hanyagságokra és gyarlóságokra épült.
A bomba és a rakéta akkor tud ölni, ha vannak hozzá adatok, amelyek teljes pontossággal mutatják meg a helyszínt, az időpontot és a zavaró tényezőket
A modern háborúkban a gyilkoló eszközök csak a történet utolsó fejezetét jelentik. A valódi harc jóval korábban kezdődik: megfigyeléssel, adatgyűjtéssel és a rejtőzés–felderítés végtelen versenyével, amelyben Irán és Izrael évek óta próbálja egymást megelőzni és kijátszani.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az iszlamista csoportok rendkívüli konspirációs képességekre tettek szert az utóbbi 20 évben, ennek ellenére sem tudták megvédeni legfontosabb vezetőiket és a parancsnoki láncok jelentős tagjait.
A névsor nagyon hosszú. 2010 óta az USA és Izrael képest volt likvidálni Oszama bin-Ládent (al-Káida), Kászem Szolejmanit (Kudsz erők), Abu Bakr al-Bagdadit (ISIS), Hasszán Naszrallahot (Hezbollah), Iszmáil Hanijét, Jahja Sinwart és Mohammed Deifet (a Hamász három csúcsvezetőjét), és végül legfőbb és legfontosabb ellenségüket, Ali Khamenei iráni vallási vezetőt. Kijelenthető, hogy a dzsihadista világ összes jelentős szereplője áldozatul esett az elmúlt másfél évtizedben, és több tucat fontos nevet még nem is említettünk, így Sinwar fivéreit vagy a gázai katonai struktúra összes parancsnokát.
Bg2xVg6
Ha a bonyolult történetet úgy néznénk, mint egy politikai thrillert, akkor a bevezető jelenetben azt látnánk, hogy egy forgalmas teheráni utcán valaki csak egy lépést ír be egy sakkprogram chatjébe. Az illető nem kelt feltűnést, mert körülötte százak és százak szintén a mobiljaikat nézegetik és pötyögnek bele valamit.
Az üzenet lehet egy sakklépés, ami valójában egy kód, és mozgásba hoz egy hatalmas, és 24 órában várakozó szervezetet, csúcspontján a digitálisan vezérelt légierővel. A végső cél: azonnali és halálos erejű csapásmérés egy precízen meghatározott helyszínre. A pusztításnak olyan erősnek kell lennie, hogy a megjelölt ponton minden pusztuljon el.
Itt meg kell jegyezni, hogy ez a taktika sajnos drámai módon gyakran együtt jár vagy járhat teljesen ártatlan személyek, feleségek, gyerekek, idős szülők vagy egyszerű járókelők halálával, miként ez Gázában és Libanonban gyakran meg is történt.
A csoport nem minden tagját akarják feltétlenül megölni, hanem csak egyet közülük. Őt viszont bármi áron
A csoportos mintázat többször is előfordult, főként a Hamász és a Hezbollah eseteiben, amikor valamilyen találkozót vagy értekezletet vettek célba. Ilyenkor a civilek és ártatlanok megkímélése fontos szempont, de nem mindig kizárólagos. Például Mohammed Deif hosszas üldözése során azonosították a tartózkodási helyet, de a pilóta jelezte, hogy sok gyerek van a környéken, ezért az akciót elhalasztották. Később elég volt egy Hamász-futár, aki leadta a drótot Izraelnek a parancsnok hollétéről, és pár percen belül a likvidálás megtörtént, tömeges járulékos károk nélkül.
Igen valószínű, hogy a gázai terrorszervezet főparancsnokát, Jahja Sinwart is egy füles nyomán lokalizálták, és megöléséhez elég volt egyetlen páncélos gránát és senki más nem halt meg. Nem volt járulékos áldozata Hanije megölésének sem az iráni kormány teheráni vendégházában.
A „semmilyen nyomot nem hagyó” életmód nagyon megnehezítette a felderítést - rengeteg embert és sok millió dollárt követel
A Közel-Kelet modern konfliktusai 1973 óta nem úgy néznek ki, mint a korábbi tankcsaták és légipárbajok. Sokkal inkább hasonlítanak egy üldözéses versenyre. A 80-as évek óta az új fegyveres szervezetek – a Hamász, a Hezbollah, a különféle iraki és szíriai milíciák – megtanulták a túlélés alaptechnikáit: konspiráció, hamis személyazonosság, pénzfutárok, eldobható telefonok, bonyolult alagutak. Teljesen mellőzik a hagyományos postai forgalmat, és lehetőleg az e-maileket és az SMS-t is. Gyakran használják különféle játék-applikációk chatjait, amelyek kilépéskor törlődnek.
A terroristák egyre kifinomultabb módszerei rendkívül költségessé és időigényessé tették a követési feladatot, ezért egy nagy értékű célpont felkutatása a modern hírszerzés legösszetettebb és legdrágább vállalkozása. Amikor valaki kerüli a digitális eszközöket, sűrűn változtat útvonalat és szűk körű személyi védelemmel mozog, az hónapokkal vagy akár évekkel nyújthatja meg a felderítési folyamatot.
Elég csak arra gondolni, hogy az al-Káida vezére már a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államok első számú célpontjává vált, de tartózkodási helyét csak 10 évvel később tudták felderíteni, és akkor is csak 90%-os bizonyossággal. Ez idő alatt az USA még elnököt is váltott: a parancsot G.W.Bush adta ki, de már Barack Obama hajtotta végre.
Ezekben az esetekben nem egyetlen ügynök vagy technológia dolgozik, hanem kiterjedt elemzői és műveleti hálózatok, amiben több tucat, olykor több száz ember dolgozhat egyetlen célpont dossziéján. Az elemzők műholdképeket hasonlítanak össze, az adatkutatók kommunikációs mintázatokat vizsgálnak, nyelvészek lehallgatott beszélgetéseket fordítanak és értelmeznek, a terepen dolgozó operátorok pedig a helyi informátorokkal tartják a kapcsolatot. Rendkívüli az olyan eset, amikor egyetlen információ vezet célhoz, mint például Deif esetében.
A technikai háttér is rendkívül erőforrás-igényes. Katonai műholdak, nagy hatótávolságú jelfelderítő drónok és kiberműveleti egységek működnek együtt azon, hogy egy célpont biztosan azonosítható legyen. Minél több jel gyűlik össze, annál pontosabban számítható ki előre egy adott személy mozgása és holléte.
Mindez rendkívüli költségekkel jár. Egy jelentősebb művelet finanszírozása könnyen elérheti a több tíz- vagy akár százmillió dolláros nagyságrendet, mire a döntéshozók egyáltalán eljutnak a műveleti fázisig. A felderítés során bevetett eszközök, a folyamatos megfigyelés fenntartása és a globális hírszerzési infrastruktúra működtetése önmagában is hatalmas állami kapacitásokat köt le.
A modern idők célzott likvidálásai ezért egyszerűen csak katonai akciók. Inkább egy hosszú és adatvezérelt embervadászat végpontjai, ahol a legnagyobb befektetés nem a fegyver, hanem az információ megszerzése.
A sokféle tényező együtt azt mutatja, hogy bár a tech-eszközök használata egyre jelentősebb, a hírszerzés hagyományos formáit nem lehet mellőzni. A terepen mozgó kémek, ügynökök, besúgók, futárok vagy csábítók szerepe továbbra is meghatározó.
Halálos versenyfutás
A 2010-es évekre azonban a másik oldal is megtanulta a leckét. A nyugati és az izraeli hírszerzés – technológiai partnerekkel a háttérben – elkezdett úgy működni, mint egy óriási adatporszívó. Jeleket gyűjtött, mintázatokat keresett, és a látszólag jelentéktelen részletekből (egy útvonalból, egy telefonból, egy szemeteszsák tartalmából) állította össze a „mintázat-életrajzot”. Ehhez egyre nagyobb segítséget nyújtott a közösségi média, amit a terrorszervezetek egyszerűbb tagjai, közkatonái, őrszemei vagy testőrei nagyon szívesen használnak.
Egy volt CIA-tiszt rajza szerint egy hatalmas kirakós játék zajlik, amiben a hiányzó darabokat a szívós újabb keresések pótolják. Ma a célpontok ritkán buknak le egyetlen áruló miatt el, hanem a puzzle darabjai állnak össze. Ilyen információk nyerhetők ki az ételszállító szolgálatoktól, a sofőrök Messenger üzeneteiből, a testőrök csevegéseiből a szolgálati idő beosztásáról, és a napi élet ezernyi morzsájából. A mobil beszélgetések lehallgatása és elemzése már szinte rutinfeladat, mégis akár hónapok kellenek ahhoz, hogy valamelyik családtag, munkatárs vagy akár a szakácsnő elejtett szavából az összkép végleges legyen.
Ali Khamenei ajatollah esetében az előkészítés évtizedek munkájára épült. Az alapmunkát az izraeli szolgálatok végezték el, elsősorban a 8200-egység, amire az elmúlt hónapokban az amerikai oldal technológiai erőforrásokkal és munkaerővel erősített rá. Végül a CIA jutott olyan döntő információhoz, aminek alapján jelezni tudta, hogy Khamenei hol lesz és mikor. Ez a két tényező a célzott műveletek kulcseleme, mert ha ezek megvannak, akkor a feladatot át lehet adni a katonai végrehajtóknak
A digitális nyomok analóg halálhoz vezetnek
A célzott likvidálások történetében mindig van egy visszatérő, és szinte banális elem, ami az, hogy a legjobban őrzött ember sem önmagában él. Minél magasabb rangú és minél fontosabb személy a célpont, ez a személyi kör annál tágabb, ezáltal a körből kijutó információmorzsák is bőségesebbek. Még ha a kiszemelt áldozat fegyelmezett is, a rendszer körülötte ritkán az.
2025 június 16-án Irán legfelsőbb nemzetbiztonsági vezetői tanácskozásra gyűltek össze Teherán nyugati részén. A helyszín egy hegyoldalba vágott, 30 méter mélyen fekvő bunker volt. A főtisztviselők, köztük Maszúd Pezeskján elnök külön autókban érkeztek, és egyiküknél sem volt mobiltelefon, nehogy az izraeli hírszerzés nyomon kövesse őket.
Az óvintézkedések ellenére az izraeli vadászgépek hat bombát dobtak a bunker tetejére röviddel a találkozó kezdete után, megcélozva a két bejáratot és a kijáratot is. Ezúttal szerencséjük volt, mert senki sem halt meg a földalatti biztos helyen, de amikor a vezetők felbotorkáltak a bunkerből, őrök holttesteit találták, akiket a robbanások öltek meg. Izrael részéről a rajtaütés egy hónapok óta tartó nagyobb előkészítés végeredménye volt, hogy behatolhasson az iráni biztonsági és hírszerző apparátus legszigorúbban őrzött köreibe.
A „telefonok szerelme” és a mintázat-gyilkosság
A támadás pontossága és váratlansága sokkolta az iráni hírszerző apparátust, és a biztonsági vizsgálat során felfedeztek egy súlyos hiányosságot. Kiderült, hogy az izraeliek úgy azonosították a találkozót, hogy feltörték a helyszínen megjelent személyi testőrök és biztonságiak telefonjait.
A biztonsági őrök több éven át tartó hanyag telefonhasználata – beleértve a közösségi médiában való posztolást vagy lájkolást is – döntő szerepet játszott abban, hogy az izraeli hírszerzés atomtudósokat és katonai parancsnokokat tudott nyomon követni, a légierő pedig rakétákkal és bombákkal ölhette meg őket a júniusi háború első hetében.
„Tudjuk, hogy a magas rangú tisztviselők és a parancsnokok nem hordanak telefont, de a munkatársaik, a biztonsági őrök és a sofőrök igen. Legtöbbjük nem vette komolyan az óvintézkedéseket, és ezért sikerült közülük sokakat lenyomozniuk az izraelieknek” – mondta Sasan Karimi, aki korábban Irán stratégiai alelnökeként szolgált, jelenleg pedig politikai elemző a Teheráni Egyetemen.
Az elemzők szerint a helyi hálózatok kiépítése az izraeli oldal legfőbb erőssége. Nem feltétlenül a célszemélyt kell nyomon követni, hanem a környezetét. Egy olyan elfogott üzenet például, hogy „Drágám, ma később érek haza, mert a főnök hétre tette át a megbeszélést, ne várjatok meg a vacsorával” - egyenértékű lehet egy halálos ítélettel. A felderítési koncepció alapja az, hogy nincs tökéletesen rejtett ember, és - hacsak nem valamilyen magányos hegyi falu lakosa - minden cselekedete hagy valamilyen nyomot.
A célzott likvidálás izraeli története: a módszer, amely mindig visszatér
Izrael célzott likvidálási politikájáról sokszor úgy beszélnek, mintha a 21. század terméke lenne. Valójában régi eszköz, amely már a müncheni Olimpián elkövetett terrortámadás óta létezik, csak ma új platformokon fut. Megérkezett az autóba rejtett robbanószer, a távirányítás, majd a drón, a kibertér, a műholdas kép és az elfogott kommunikáció. Gyakori lett a „távoli végrehajtás” is, például amikor Damaszkuszban a Muszlim Testvériség egyik vezetőjét úgy ölték meg, hogy a robbanóanyagot egy parkoló autó alá helyezték el, majd mobil telefonnal robbantották fel, amikor a célszemély elhaladt mellette. Ehhez az kellett, hogy felmérjék az illető esti sétálási szokását.
Egy másik módszer, amikor az ügynöknek nem kell a célpont közvetlen közelében várakoznia. Távirányított fegyverrel öltek meg Szíriában, Irakban és még Iránban is több vezető atomtudóst és nukleáris mérnököt. Közülük a legfájóbb veszteség Iránnak Mohszen Farizade volt, akit az iráni atomprogram „atyjaként” ismertek.
A merényletre 2020. november 27-én került sor Teherán közelében. A fegyver egy műholdról irányított és mesterséges intelligenciával támogatott robotizált géppuska volt, (belga FN MAG modell), melyet egy parkoló Nissan pickup platóján helyeztek el. A technológia annyira pontos volt, hogy bár Farizade halálos sebeket szenvedett, mellette ülő felesége sértetlen maradt.
Az MI-re azért volt szükség, hogy szinkronizálja a műholdas jel késését (kb. 1,6 másodperc) és a megcélzott autó haladási sebességét. Amikor az akció lezajlott, egy önmegsemmisítő mechanizmus felrobbantotta a Nissant, hogy megnehezítse a technológia azonosítását.
Eközben a célzott likvidálás értelme és hatása körül folyamatos vita dúl. Yossi Melman izraeli elemző szerint nem szabad „beleszeretni” a gyilkosságokba, mert a vezetők mindig lecserélődnek. Az ellenérv lényege, hogy a fejek levágása nem oldja meg a rendszerszintű problémát, csak átrendezi. Ráadásul sokakat elidegenít vagy bosszúvágyat ébreszt bennük, és morális érvet ad az ellenfél kezébe, hogy ő is megteheti ugyanezt.
Khamenei: a mérce átlépése?
Izraelnek hosszú története van külföldi likvidálásokban, de soha korábban nem ölt meg államfőt. Khamenei esetében aligha lehetett számítani arra, hogy emiatt a rendszer összeomlik, viszont erős üzenet volt, hogy a vezető – akiről eddig azt feltételezték, hogy érinthetetlen, igenis elérhető. Azt már csak a jövő mutatja meg, hogy mindennek van-e visszatartó vagy csillapító ereje a soron következő vezetőre.
Irán esetében ez hamarosan ki fog derülni. A megölt főpap helyére lépő fia, Mojtaba az amerikai elnök szerint „pehelysúlyú” és elfogadhatatlan, és az Egyesült Államok jogot követel magának egy végleges vezető kiválasztásában. Hogy ez csak egy puhító figyelmeztetés, vagy már egy újabb likvidálás burkolt ígérete, azt most még találgatni semérdemes.