A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon mutatták be a Mákvirág című filmet. Interjú Vivek Chaudhary indiai rendezővel megfélemlítésről, korrupcióról és a filmek társadalmi szerepéről.
Az indiai máktermesztők 1500 rúpiáért (alig hatezer forintért) tudnak eladni egy kiló ópiumtermést, amelyet aztán morfinalapú gyógyszerek gyártásához használnak fel. Évtizedek óta ez a hatósági ár, a termelési engedélyeket pedig egyre több kenőpénzért osztják a hivatalnokok. A kiszolgáltatott földbirtokosok így a feketepiacra kényszerülnek a többszörös felvásárlási árak reményében, több éves börtönbüntetést kockáztatva.
Vivek Chaudhary nemzetközi Hot Docs-fődíjas dokumentumfilmje, a Mákvirág (I, Poppy) az indiai ópiumtermelésen keresztül mutatja meg azt, hogy a korrupció miként teszi tönkre több tízezer ember életét.
Vardibai asszony családjával ötven éve termeszt mákot földjükön. Fia, Mangilal tanulmányait is ebből fedezték, és ennek köszönhetik, hogy alacsony kasztból való származásuk ellenére saját házuk van. A morfinalapú gyógyszerekhez szükséges ópium tízezrek számára biztosít tisztes kenyérkeresetet Indiában – ám a korrupció, amely átszövi a rendszert, lassan teljesen ellehetetleníti a gazdákat.
A tanárként dolgozó Mangilal kitartóan harcol a korrupció ellen, tiltakozásra buzdítja a gazdákat. Anyja viszont inkább megalkudna: attól tart, hogy fia még azt a szerény megélhetésüket is kockára teszi, amit földjük jelent.
A Mákvirágot a 12. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, a BIDF-en mutatták be Magyarországon.
Vivek Chaudhary rendezővel a budapesti bemutatója után beszélgettünk.
– Hogyan talált rá erre a történetre?
– India észak-nyugati részén, Radzsasztán államban nőttem fel, és gyerekkoromban láttam, hogy sokan ópiumot fogyasztanak a faluban, például a nagyapám is. Ez ott a kultúra része. Nem tudtam, hogy mi az, kisgyerekként azt hittem, tea, de aztán tizenéves koromban rájöttem, miről van szó. Volt bennem egy természetes kíváncsiság, hogy megértsem a dolgokat. Megtudtam, hogy a gazdák mákföldjei pár órányira vannak a lakóhelyemtől, és ott termelik az ópiumot. Amint jobban megismertem a munkájukat, rájöttem, hogy rengeteg korrupcióval szembesülnek, ezért akartam megcsinálni a filmemet. Nyolc évembe telt, 2017-ben kezdtem a kutatómunkát, és tavaly lett kész.
– Miként értesült a termelők problémáiról? A média beszámol erről?
– Nem olvastam erről újságokban. Egyszerűen odamentem, hogy megnézzem, miként termelik az ópiumot, és elkezdtem beszélgetni az emberekkel. Rájöttem, hogy problémáikról egyáltalán nem tud a közvélemény, pedig már évtizedek óta létezik az a korrupciós hálózat, amely ellehetetleníti a megélhetésüket. Ez nyílt titok. A helyi média néha ír erről, de országosan semmit nem tudnak róla az emberek. 75 ezer ópiumtermesztési engedélyt adnak ki a hatóságok, úgyhogy a régióban nagyon sok embert érint ez. A hivatalnokok működtetik a korrupciós rendszert, a politikusok tudnak róla, és tőlük, illetve a drogkereskedő maffiától is beszednek pénzt.
– Hogyan választotta ki a főszereplőket?
– Ez puszta véletlen volt. Először másik családokkal kezdtünk forgatni, de nagyon feszültek voltak, ismerték a hivatalnokok, politikusok maffiaszerű működését, tartottak a következményektől, és végül azt mondták, hogy nem akarnak szerepelni a filmben. Csaknem feladtuk az egészet, de egyre többet tudtunk meg a rendszer működéséről, és próbáltuk folytatni a forgatást. Egyszer fizikai veszélybe kerültünk: gazdák egy csoportja körülvett minket, meg akartak verni, össze akarták törni a kamerát és elvenni a felszerelésünket. Mindenki illegális termelésre kényszerül, nem hibáztatom őket, hogy féltik a megélhetésüket. Elmentünk onnan, és az egyik férfi mondta, hogy ne menjünk a szállodánkba, mert ott is keresni fognak minket. Felajánlotta, hogy aludjunk náluk. Így ismerkedtem meg Mangilallal és Vardibai-jal, és megéreztem, hogy nekik kell lenniük a főszereplőknek.
– Mit gondol, mennyire általános a korrupció Indiában?
– Mélyen beivódott a társadalmunkban. Olyan rendszerben nőttünk fel, ahol a korrupciót teljesen normálisnak érzik az emberek. Ez része a mindennapi életnek. Ha az ember bármit el akar intézni, kenőpénzt kell fizetnie. Ez gyorsabbá teszi a dolgokat. Anélkül mindent sokkal nehezebb megoldani.
– India csaknem 80 éve lett független állam. Mekkorák a társadalmi különbségek?
– Egy ideig javult a helyzet, az utóbbi 10-15 évben viszont még nagyobbak lettek a különbségek. A gazdagok sokkal gazdagabbak lettek, a szegények pedig sokkal szegényebbek. Egy friss felmérés szerint az indiaiak egy százaléka birtokolja a vagyon 40 százalékát, míg az alsó 50 százalék csupán a 6 százalékát. Óriásiak a vagyoni különbségek, és folyamatosan növekszenek.
– A Mákvirágban bemutatott gazdák nem tartoznának a nagyon szegények közé, ha a rendszer megfelelően működne?
– Ők meg tudnának élni a földjükből, ha a rendszer nem korrupción alapulna, és nem kellene kenőpénzt fizetniük a hivatalnokoknak. Ha pedig letartóztatják őket az illegális termesztés miatt, akkor szinte mindenüket oda kell adniuk, hogy kikerüljenek a börtönből. Szóval egy ideig mennek a dolgaik, de aztán egyik pillanatról a másikra elbukhatnak.
– Filmje nem fest hízelgő képet Indiáról. Nehéz volt elintéznie, hogy hazájában is vetítsék?
– Nehéz volt. Sokan el akarják nyomni az igazságot Indiában. Amint rendezőkkel beszélgetek, úgy hallom, hogy ez mindenütt jellemző a világon. Mikor megtudták, miről szól a film, blokkolták a nyugati finanszírozását, hivatalnokok figyelmeztettek is, és próbáltak akadályozni, de végül mégis elkészült külföldi támogatásoknak köszönhetően. Áprilisban lesz a bemutatója India több városában.
– Mit gondol, milyen hatása lehet ennek a filmnek?
– India a kábítószerügyi ENSZ-egyezménynek köszönhetően termelhet ópiumot, amelyet gyógyszerek alapanyagaként használnak. Ez nemcsak helyi ügy, hanem globális ügy is, emiatt gondoltam, hogy ez Nyugaton is érdeklődésre tarthat számot. A máktermesztő farmereinknek ilyen bánásmódot kell elszenvedniük, és az indiai városokban nem tudnak semmit erről, ezért is akartam elkészíteni a filmet. A falusiakat pedig arra ösztönözni, hogy fogjanak össze, és álljanak ki jogaikért. Bízom abban, hogy a változás lehetséges. A filmet sokfelé bemutatták már a világon, például az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Dél-Koreában is. A vetítéseken arra jöttem rá, hogy bár az ópiumtermelőkről szól a film, egyetemes felhívása is van. Tetszik, hogy hatására az emberek elgondolkodnak a saját helyükről a világban. Egy dél-koreai fiatalember például odajött hozzám, és azt mondta, hogy aktivista szeretne lenni, és cselekedni akar valami jó ügyért.