Ukrajna óta erősödnek a tabudöntögető hangok Berlinben, mivel egyes katonai és politikai körök saját német atomfegyvert sürgetnek az amerikai védernyőtől való függés csökkentésére. Ez a függetlenségi igény már a Bundeswehr magasabb szintjein is megjelenik.
Ilyen vita eleve értelmetlen lenne, ha előtte nem vizsgálnák meg, hogy Németország egyáltalán rendelkezik-e azokkal az ipari, tudományos és katonai kapacitásokkal, amelyek egy valóban szuverén nukleáris fegyverprogramhoz szükségesek.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A szuverenitás alatt itt azt kell érteni, hogy a nukleáris katonai kapacitás minden egyes eleme német felügyelet alatt álljon, a legapróbb alkatrészekig. A kérdés ezért nem az, hogy képes-e „bombát építeni”, hanem hogy mindezt külső függőségek nélkül meg tudja-e tenni.
Elméleti szinten a válasz: igen
Németország továbbra is a világ egyik legfejlettebb ipari és technológiai hatalma. A nukleáris fizika, a mérnöki tudományok, a precíziós gyártás és a rakétatechnológia területén rendelkezik azzal a tudásbázissal, amire egy fegyverprogram épülhetne.
Mindez nem előzmények nélküli, mert a német tudományos-technológiai hagyomány már a 20. század első felében világvezető volt. Noha a második világháború idején a náci Németország nukleáris kutatásai - élükön Werner Heisenberg Nobel-díjas fizikussal - nem jutottak el működő fegyverig, de a hasadási láncreakció katonai alkalmazásának lehetőségét intenzíven vizsgálták.
A német tudományos előrehaladástól való félelem döntő szerepet játszott az amerikai Manhattan-terv elindításában is, miután Albert Einstein és Szilárd Leó 1939-ben levélben figyelmeztette Franklin D. Roosevelt amerikai elnököt arra, hogy a náci Németország akár atomfegyver kifejlesztésének küszöbére is juthat.
A rakétatechnika területén Wernher von Braun és különleges alakulata megépítette a V–2 ballisztikus rakétát, az első eszközt, amely elérte a világűr határát, és amelynek technológiai örökségére az amerikai és a szovjet űr- és rakétaprogram is épített. Olyannyira, hogy az első amerikai Hold-rakéta, a Saturn V kifejlesztését a Németországból átcsempészett Von Braun irányította, aki a NASA rakétaprogramjának kulcsfigurája volt.
Mégis, a történelmi előkép inkább tudományos örökséget jelent, nem pedig ma is közvetlenül hasznosítható katonai tudást. A háború után a német nukleáris és rakétatudomány jelentős része az Egyesült Államokba és a Szovjetunióba került, míg az új nyugatnémet állam tudatosan a civil kutatás és az ipari alkalmazások felé terelte a fejlesztéseket. Ettől függetlenül azonban a magas szintű mérnöki kultúra, az egyetemek és kutatóintézetek hálózata, párosulva a fejlett ipari háttérrel ma is azt jelenti, hogy a szükséges kapacitás rendelkezésre áll, ha kell, de egyelőre csak elvben.
Mi gerjeszti újra a vitát?
Ulrich Kühn német kutató szerint ilyen belnémet vita már folyt 2016-ban is, amikor Donald Trump beköltözött a Fehér Házba, majd fellángolt 2018-ban, amikor az elnök majdnem tönkretett egy NATO-csúcstalálkozót. 2020-ban Emmanuel Macron francia elnök ajánlott stratégiai nukleáris párbeszédet az európaiaknak, végül 2022-ben ismét élesen felmerült a kérdés, miután Oroszország megtámadta Ukrajnát.
A kérdés katalizátora az a bizonytalanság, amely az Egyesült Államok új külpolitikai irányvonalát övezi Donald Trump visszatérése óta. Az amerikai elnök többször megkérdőjelezte a NATO kollektív védelmi kötelezettségének feltétel nélküli érvényességét, és nyíltan felvetette, hogy az Egyesült Államok nem feltétlenül védene meg olyan szövetségeseket, amelyek szerinte nem költenek eleget védelemre.
Berlinben és más európai fővárosokban mindez felvetette azt a kérdést fel, hogy mennyire tekinthető automatikusnak az amerikai nukleáris ernyő a jövőben.
Jelenleg Németország biztonságának egyik legfontosabb eleme az amerikai atomfegyverek jelenléte az ország területén. A NATO nukleáris megosztási rendszerében az USA B61 típusú gravitációs bombákat tárol a Rajna-Pfalzi Büchel légibázison, a nyilvános becslések szerint 12–15 darabot. Ezeket békeidőben amerikai felügyelet alatt tartják, háború esetén viszont a német légierő F-35 lopakodó vadászbombázói juttatnák célba. (Az USA európai nukleáris kontingensének többi darabjai belga, holland, olasz és török támaszpontokon állomásoznak. Az Európában tárol B-61-12 típus robbanóereje 50 Kt.
A berlini kormány olyan kettős rendeltetésű F-35 vadászbombázókat vásárolt (35 darabot), amelyek alkalmasak nukleáris gravitációs bomba szállítására. Ha Berlin véglegesen eldöntötte, hogy nem akar saját atomfegyvert, akkor vajon miért azt a típust szerzi be, amelyik képes erre, a jóval olcsóbb alapváltozat helyett? - kérdezi Ulrich Kühn stratégiai szakértő. Szerinte azért, mert Berlin nyitva akarja hagyni a lehetőséget, hogy ha úgy fordul, akkor alkalmasint saját atomfegyvert is elhelyezhessen rajta.
Ugyanakkor a bevetésről szóló politikai döntés és a fegyverek feletti végső kontroll Washingtonnál marad. Egy esetleges szuverén német nukleáris képesség megjelenése új koordinációs dilemmát is teremtene, mert válsághelyzetben nehéz és időigényes lenne összehangolni az amerikai és a német nukleáris doktrínát, a célkijelölést és az eszkalációs lépéseket. Különösen akkor, ha a két kormány politikai szándékai eltérnek.
Az sem egyértelmű, hogy milyen katonai helyzet lenne az, ami indokolná egy német nukleáris fegyver bevetését, mert Németországot nem fenyegeti olyan közvetlen földi invázió, amely ellen stratégiai csapás lenne célszerű. Egy esetleges alkalmazás inkább a NATO keleti szárnyán, például Lengyelország vagy a balti államok területén zajló nagyszabású hagyományos támadás megállítását célozhatná.
Egy ilyen forgatókönyvben a célpontok nem városok, hanem nagy tömegű előre nyomuló páncélos kötelékek, logisztikai csomópontok, hidak, vasúti átrakóállomások vagy légibázisok lennének, azaz olyan katonai objektumok, amelyek megsemmisítése rövid idő alatt képes megakasztani egy offenzívát. A „taktikai” atomfegyverek tipikus robbanóereje néhány kilotonnától több tízig terjed, ami a hirosimai bomba nagyságrendjét messze meghaladhatja, de jóval kisebb a stratégiai, városromboló fegyvereknél.
Az alkalmazás módja is döntő kérdés lenne. Egy légi ledobású bomba, egy ballisztikus rakéta vagy egy cirkálórakéta eltérő reakcióidőt, pontosságot és eszkalációs üzenetet hordoz. Egyetlen nukleáris csapás is könnyen láncreakciót indíthat el, különösen akkor, ha az ellenfél nem tudja megkülönböztetni, hogy korlátozott vagy nagyszabású támadásról van-e szó. Paradox módon tehát egy „korlátozott” nukleáris opció éppen azzal a kockázattal járna, hogy ellenőrizhetetlen stratégiai eszkalációba torkollik, ami alapvetően kérdőjelezi meg, mennyire használható fegyverről van szó egyáltalán.
Mi változott?
A jelenlegi konstrukció évtizedeken át elegendőnek tűnt, mivel az amerikai elkötelezettséget megkérdőjelezhetetlennek tekintették. A transzatlanti viszony elbizonytalanodása azonban napirendre tűzte a kérdést, hogy mi történik, ha az Egyesült Államok figyelme más térségek felé fordul, vagy csökkenti európai jelenlétét? Egyes német stratégák szerint Európa nem maradhat teljesen másokra utalva egy olyan biztonsági környezetben, ahol Oroszország hosszú távon is katonai fenyegetést jelent, és a felzárkózás sürgető kérdéseket vet fel.
A „szuverén” nukleáris képesség gondolata ezért elsősorban a katonai és biztonságpolitikai elit egy részében jelenik meg. Bundeswehr-tisztek és védelmi szakértők közül többen nyilvánosan is felvetették, hogy Németországnak legalább elméleti szinten fel kell készülnie saját taktikai atomfegyverek lehetőségére.
Frank Pieper dandártábornok például amellett érvelt, hogy az országnak gyorsan szüksége lehet saját nukleáris eszközökre, míg Harald Biermann történész szerint haladéktalanul meg kell vitatni, miként lehetne Németországot „saját vagy európai” atomfegyverekkel megvédeni.
A politikai mezőben is látható elmozdulás. Joschka Fischer volt külügyminiszter, akinek Zöld-pártja a hidegháború végén az atomfegyverek elleni tömegmozgalmakból nőtt ki ma már európai nukleáris elrettentési képesség kiépítését sürgeti. Ez is jelzi, mennyire megváltozott a biztonsági környezet, és a korábban marginálisnak vagy tabunak számító elképzelések ma már a fősodorban zajló viták részei. A német közvélemény évtizedekkel ezelőtt még hevesen ellenezte az amerikai atomfegyverek állomásoztatását, de ez mára szinte teljesen eltűnt, ahogy a fenyegetettség esélye megnőtt.
Ugyanakkor a német politikai vezetés hivatalosan továbbra is óvatos. Friedrich Merz kancellár jelezte, hogy Németországnak jelenleg nincs jogi felhatalmazása saját nukleáris fegyverekre, de azt is elismerte, hogy stratégiai és katonapolitikai döntésekre szükség lesz. Berlin tehát egyelőre nem a bomba építéséről, hanem a nukleáris függőség jövőjéről vitázik, hogy a 21. században is kizárólag az Egyesült Államokra támaszkodjon-e Európa legnagyobb gazdasága.
Ezért egyre gyakrabban merül fel a francia - és kisebb mértékben a brit - nukleáris elrettentő erő „európaizálásának” lehetősége. Franciaország az Európai Unió egyetlen nukleáris hatalma, saját döntési lánccal és stratégiai autonómiával, ezért logikus partner lehet egy közös európai védőernyő kialakításában. Párizs időről időre jelezte is, hogy kész lenne nukleáris képességeit az európai biztonság szolgálatába állítani, ha a politikai feltételek és a finanszírozás adottak. Berlin számára ez köztes megoldást jelenthetne, vagyis erősebb elrettentést anélkül, hogy saját atomfegyver fejlesztésébe kezdene, miközben csökkentené az amerikai függőséget is.
Ha mégis, akkor mik lennének a fő akadályok?
Kérdéses, hogy a jelenlegi képességek mobilizálhatók-e katonai célra is. A hidegháború utáni évtizedekben Németország tudatosan nem tartott fenn olyan infrastruktúrát, például katonai célú dúsító- vagy plutónium-előállító kapacitást, amely közvetlenül használható lenne fegyvergyártásra.
Egy működő nukleáris arzenálhoz nem elég egyetlen robbanófej megtervezése. Szükség van hasadóanyag-termelésre, fegyverminőségű urán vagy plutónium előállítására, robbanófej-gyártásra, speciális hordozóeszközökre, biztonsági rendszerekre, valamint a teljes logisztikai és parancsnoki háttérre. Ezek közül több elem ma vagy hiányzik, vagy polgári keretek közé van szorítva. Bár Németország részt vesz az európai rakétaiparban és fejlett repülőgép-technológiával rendelkezik, nukleáris fegyverhordozó rendszerei nincsenek.
A másik kritikus tényező az idő, mert egy új nukleáris hatalom felépítése évtizedes projekt. A történelmi példák, így Franciaország, Kína, India vagy Pakisztán azt mutatják, hogy még erős ipari háttér mellett is 5–15 év szükséges az első működő fegyverig, és további évek a sorozatgyártott arzenálig. Németország esetében a hazai és nemzetközi jogi akadályok miatt ez a folyamat valószínűleg még hosszabb lenne. Rövid távon tehát egy saját nukleáris erő nem kínálna biztonsági megoldást.
Különösen problémás a tesztelés kérdése. A nukleáris fegyverek megbízhatóságát hagyományosan robbantási kísérletekkel igazolják, amelyeket nemzetközi szerződések és globális megfigyelőrendszerek korlátoznak, ráadásul egy német kísérleti robbantás politikailag elképzelhetetlen lenne Európában.
Alternatívaként léteznek megbízható számítógépes szimulációk és úgynevezett szubkritikus tesztek, de ezekhez is különleges infrastruktúra és hatalmas gyakorlati tapasztalat szükséges, egy olyan háttér, amellyel a nukleáris fegyverhatalmak rendelkeznek, Németország viszont nem.
Az akadályokhoz hozzá kell adni, hogy az Európai Unió határozatot fogadott el a nukleáris proliferáció (elterjedés) megakadályozására.
Mindez azt jelenti, hogy Berlin technológiailag potenciálisan képes lehetne nukleáris fegyver fejlesztésére, de gyors, teljesen autonóm és politikailag kockázatmentes programra aligha.