Lehet-e külső erőt alkalmazni egy szuverén kormányzat ellen, amely kivégzi, lelövi, megkínozza, elrabolja, vagy tömegesen bebörtönzi a saját állampolgárait? Válasz van is és nincs is, de az biztos, hogy a csend öl.
Az ENSZ emberi jogi testülete szerint az iráni tüntetések véres leverése újra előhozta a külső beavatkozás kérdését. De még ha a humanitárius indok erős is, egy Trump-féle katonai lépés csak szűk jogi keretben lenne védhető.
A kód neve: R2P-elv
A testület felszólította Teheránt, hogy azonnal vessen véget a brutális elnyomásnak. A főbiztos, Volker Türk az Iránból kijutott beszámolók alapján arról beszélt, hogy a biztonsági erők éles lőszert használtak, és a holttesteken halálos fej- és mellkasi sérülések láthatók.
Az ülést több ország kezdeményezte (köztük az Egyesült Királyság és Németország). A felszólalások központi üzenete a felelősségre vonás és a civil lakosság védelme volt. Az ülésen egy határozati javaslatról is vita folyt, a példátlan léptékű erőszakos elnyomás miatt.
Az R2P doktrína a ruandai és a boszniai tömeges atrocitások után erősödött meg. Lényege az, hogy ha egy állam nem védi meg lakosságát a legsúlyosabb nemzetközi bűncselekményektől, akkor a nemzetközi közösségnek fokozatos eszközökkel – végső esetben akár kényszerítő lépésekkel – reagálnia kell. Mindez különösen érvényes akkor, ha a bűnöket az állam nem csak hagyja, de maga követi el.
Az iráni tüntetők tömeges megölése, a széles körű letartóztatások, kínzás, szexuális erőszak, eltűnések és kivégzések olyan mintázatot rajzolhatnak ki, amelyet egyes jogi értelmezések „emberiesség elleni bűncselekmények” körébe sorolnak – és ez az R2P kulcskategóriája.
Mégis, jelenleg úgy tűnik, hogy egy felhatalmazás nélküli amerikai katonai beavatkozás jogilag nem támasztható alá
Azért, mert az elv katonai alkalmazása csak az ENSZ Alapokmánya keretében és a Biztonsági Tanács felhatalmazásával lehetséges. Emellett az R2P „kollektív nemzetközi fellépésről” beszél, nem pedig egyetlen állam önálló fenyegetéséről vagy akciójáról.
Következésképpen, ha nem születik BT-döntés, az egyoldalú csapás – még humanitárius érveléssel is, nemzetközi jogi értelemben illegális lenne, illetve sokan ezt gondolnák róla.
Ugyanakkor politikailag elképzelhető, hogy a katonai és gazdasági fenyegetés megelőző nyomásként működjék, de ez nem azonos az R2P jogi mechanizmusával.
A legnagyobb akadály: a Biztonsági Tanács realitása
Az R2P „kemény” alkalmazásának első számú gyakorlati akadálya az, hogy Irán szövetségesei – különösen Kína és Oroszország – vétója blokkolhatja a felhatalmazást.
Az R2P nem „szabad felhatalmazás” az egyoldalú beavatkozásra, ezért a doktrína legerősebb katonai eleme a Biztonsági Tanács nélkül nem működik, márpedig a BT-ben a vétópolitika mindent felülírhat.
A másik probléma az, hogy sok nemzetközi jogász és elemző szerint az R2P inkább politikai–erkölcsi kötelezettség, mint közvetlenül kikényszeríthető jogi előírás, mivel nincsen automatikus végrehajtási mechanizmusa.
További ellenvetés lehet, hogy az USA nem tud kijelölni olyan célpontot, aminek elpusztítása véget vet a terrornak, ráadásul mindezt úgy, hogy ne szedjen további polgári áldozatokat. A papi rezsim nukleáris intézményeinek megtámadása nem fékezi meg az állami erőszakot, hanem alkalmasint még növelheti is azt, még magasabb szintre emelve a teheráni kormányzat, az Iszlám Gárda és a kormánypárti csőcselék bosszúvágyát, és ennek nyomában a megtorlásokat. Megerősítené a rendszer legitimitás-érzetét, hogy a lázongók külföldi kémek és zsoldosok, akik az amerikai csapásokat ösztönözték és segítették.
Nyilvánvaló az is, hogy a katonai eszközök bevetése nem oldaná meg a lázongást kiváltó fő okokat: a nemzeti valuta elértéktelenedését, az inflációt, az áruhiányt, és az emberjogok semmibe vételét.
Eddig inkább kudarcok, mint sikerek
Az R2P (Responsibility to Protect - védelmi felelősség) gyakran jelenik meg válsághelyzetekben mint morális és politikai hivatkozási pont, ám a történeti tapasztalatok alapján csak nagyon korlátozottan bizonyult működőképes eszköznek. A doktrína 2005-ös ENSZ-elfogadása óta eltelt két évtized inkább a kudarcokról, mint a sikerekről szól – különösen akkor, ha a „sikert” tényleges civilvédelemben és tartós stabilizációban mérjük.
A legtöbbször hivatkozott beavatkozás Líbia volt 2011-ben, amikor a Biztonsági Tanács felhatalmazást adott a civil lakosság védelmére, és engedélyezte a katonai eszközök alkalmazását. Rövid távon a művelet elérte deklarált célját, és Bengázi lakosságát nem érte el a Kadhafi-rezsim által kilátásba helyezett tömeges megtorlás.
Hosszabb távon azonban az intervenció rezsimváltássá csúszott át, az állam összeomlott, Líbia pedig a regionális instabilitás egyik forrása lett. Ez az eset mély nyomot hagyott a nagyhatalmi gondolkodásban, mert Oroszország és Kína attól kezdve következetesen ellenállt minden olyan BT-határozatnak, amely akár közvetve is katonai R2P-alkalmazásra adhatott volna alapot.
A líbiai precedens után az R2P katonai pillére gyakorlatilag megbénult. A doktrína második tartóoszlopa, a megelőzés, diplomácia és politikai közvetítés – ugyanakkor néhány esetben részleges eredményeket hozott. A 2007–2008-as kenyai választási erőszak idején a nemzetközi közvetítés, élén Kofi Annan ENSZ-főtitkárral hozzájárult az erőszak lecsillapításához és egy politikai kompromisszum kialakításához.
Ez azonban inkább a diplomácia sikerének volt tekinthető, mintsem az R2P „kemény” alkalmazásának.
A legsúlyosabb humanitárius katasztrófák viszont éppen ott következtek be, ahol az R2P elvileg a legerősebb indokkal léphetett volna működésbe. Szíriában a polgárháború során tömeges civil áldozatok, vegyi fegyverek bevetése és ipari léptékű kitelepítés történt, mégsem született semmilyen kényszerítő ENSZ-fellépés. Ennek oka ismét az volt, hogy Oroszország és Kína vétói rendre blokkolták a Biztonsági Tanácsot, életben tartva ezzel az Aszád-rendszert.
Hasonlóképpen kudarcot vallott az R2P Mianmarban a rohingya kisebbség elleni etnikai tisztogatás idején, de említhetjük Srí Lankát is a tamil felkelés véres lezárásakor. Ezekben az esetekben a nemzetközi közösség csak utólagos jelentésekkel és morális elítéléssel reagált.
A líbiai tapasztalat megerősítette azt a félelmet, hogy a civilvédelemre hivatkozó beavatkozások könnyen rezsimváltássá alakulhatnak, ami a nagyhatalmak számára elfogadhatatlan precedenst teremt. A történeti mérleg alapján az R2P nem azért kudarc, mert nem alkalmazták eléggé, hanem mert soha nem volt képes felülírni a nemzetközi rendszer alaplogikáját, azaz a nagyhatalmak egyensúlyát.