Az USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozó harccsoportja az Indiai-óceánból a Közel-Kelet felé tart, miközben Irán egy támadás lehetőségét „totális háborúként” értelmezné. A lépés egyszerre üzenet Teheránnak és politikai kényszerpálya Washingtonnak.
Az amerikai haditengerészet jelenleg legnagyobb repülőgép-hordozó harccsoportja – az USS Abraham Lincoln anyahajó köré szervezve – már az Indiai-óceánon van, és napokon belül az Arab-tenger térségében növelheti az amerikai jelenlétet, vagyis az iráni partokhoz közelebb eső műveleti zónában jelenhet meg.
A telepítés a Fehér Ház fenyegető retorikájával párhuzamosan fut: Donald Trump a napokban „nagy flottilláról/armadáról” beszélt, miközben nyilvánosan azt is hangsúlyozta, hogy „reméli, nem kell használni” az erőt.
Teherán válasza éles, mondván, hogy Irán bármilyen amerikai „korlátozott vagy sebészi” csapást is „totális háborúként” kezelne, és „a legkeményebb módon” válaszol.
Mi minden közeledik?
Egy repülőgép-hordozó harccsoport nem egyetlen hajó, hanem többrétegű csapásmérő és légvédelmi rendszer. Legfontosabb a légicsapás-képesség, mivel a Lincoln fedélzetén több típus együtt adja ki a teljes spektrumot: F-35C, F/A-18E/F, EA-18G elektronikai harc, E-2D légtérellenőrzés, CMV-22B logisztika, MH-60 helikopterek. Ez a csomag egyszerre alkalmas felderítésre, elrettentésre és csapásmérésre, miközben a hordozó tartós visszatérési jelenlétet biztosít, a partról függetlenül.
A rakétás kísérőerők (felszíni hajók) között van a Ticonderoga-osztályú USS Mobile Bay, valamint a DESRON 21 rombolók. Ezek nagy számú függőleges indítórendszerrel hordoznak támadó és védelmi rakétákat. Ez Irán szemszögéből a csapás és a védekezés kettős fenyegetése.
Irán klasszikus erőssége a szorosok és part menti vizek tűz alá vonása (hajó elleni rakéták, drónok, gyorsnaszádok, aknák, part menti radarok). Az amerikai csoport viszont vélhetően nem hatol be a Hormuzi-szorosba, mert már az Arab-tengerről is képes támadni, azaz nem kell közel jutnia Iránhoz. A konkrét műveleti szabályok és pozíciók jellemzően nem nyilvánosak.
Az ilyen repülőgép-hordozó harccsoportok szinte mindig tartalmaznak legalább egy nukleáris meghajtású támadó tengeralattjárót, amelyek tipikusan Los Angeles-, Seawolf- vagy Virginia-osztályú egységek. A haditengerészet soha nem nevezi meg őket, és gyakran még azt sem, hogy vannak-e a kötelékben, leplezve az erő valódi nagyságát.
Mit akarhat mindezzel az USA?
A legkézzelfoghatóbb feladat elrettenteni Iránt attól, hogy a belső válságot külső eszkalációval fedje el, például regionális proxycsapásokkal amerikai bázisokra, vagy rakétatámadásokkal Izrael ellen.
Másik cél a nyomásgyakorlás, azaz a pénzcsapok elzárása és a katonai jelenlét együttese. A haditengerészeti telepítés önmagában nem elég, és közben Washington szankciós csomagokat is előkészít. épít.
A Trump-adminisztráció iráni „árnyékflottát” célzó lépésekkel is próbálja szűkíteni a pénzáramlást, amelyet a részben a belső represszióra és a regionális műveletekre fordít. A katonai üzenet így összekapcsolható a gazdasági jelzéssel: „van bot is, nem csak pénzügyi ostor.”
A belföldi politikai cél - tenni valamit a háború bevállalása nélkül. Ebben az értelemben pótcselekvésnek tűnhet a demonstrálóknak az elmaradt amerikai segítség, amit Donald Trump egy korábban megígért a tüntetőknek.
Az amerikai vezetés azt remélheti, hogy a katonai opciók valódisága visszafogja Teheránt a további durva belső lépésektől (tömeges kivégzések, tömegoszlatási vérengzés), mert a rezsim nem akarja tetézni a belső felkelést külső válsággal. Ezt erősítheti a nemzetközi nyomás is, mivel az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa vizsgálatot indítványozott a brutális elnyomás ügyében.
Ugyanakkor egyelőre z látszik, hogy a rezsim nem fékezi magát, és szabadjára engedte politikai szövetségeseit, elsősorban a félkatonai radikális civileket, akik egyenként terrorizálják a lakosságot, mint az alábbi felvételen is látható.
A reális következtetés az, hogy az amerikai flotta önmagában legfeljebb a legszélsőségesebb eszkalációt próbálhatja elrettenteni, de nem garantálja az állami erőszak mérséklődését – sőt, rövid távon akár ront is a helyzeten, ha a rezsim átvált az „ostromállapot-narratívára”.