Ankara elindította első, 300 méteres repülőgép-hordozójának építését, párhuzamosan az új légvédelmi, romboló- és tengeralattjáróprogramokkal. Ha a csomag összeáll, Törökország a kelet-mediterrán térség meghatározó katonai szereplőjévé válik.
A december végi politikai üzenet nem csupán presztízs-ügy. Recep Tayyip Erdoğan úgy beszélt a „nemzeti hordozóról”, mint a török haditengerészeti platform következő nagy ugrásáról, amelynek első lépéseit egy éve tették meg, és feltűnő sebességgel haladnak vele előre.
Oroszország kiesett a mediterrán képből
A nyílt forrású iparági beszámolók szerint a török hordozó nem vetekedhet a nagyobb amerikai egységekkel (USS Nimitz, Gerald Ford), viszont egyenértékű vagy meg is haladja a brit, francia és olasz hajókat (Queen Elizabeth, Charles de Gaulle, Cavour). De a lényeg nem is technikai, hanem inkább stratégiai természetű.
A fejlesztéssel Törökország a partközeli „zöld vízi” haditengerészetből úgy lép magasabb szintre, hogy az ambiciózus terv ipari feltételeit saját maga teremti meg, és a „300 méter” a kelet-mediterrán mércén mindenképpen óriási ugrás.
Mindez azért is hangsúlyos, mert Oroszország tengeri képessége a térségben gyakorlatilag megszűnt. Az orosz flotta egyetlen hordozójának, az Admiral Kuznyecovnak a tartós kiesésével Moszkva elvesztette azt az eszközt, ami a szíriai polgárháborúban még döntő katonai súlyt adott a jelenlétének. Ráadásul Básár el-Aszad bukásával Oroszország szíriai földi pozíciói is drasztikusan beszűkültek, és ezzel megnyílt egy stratégiai vákuum, amelybe Törökország törhet be.
Erdoğan mozgásterét tovább növeli, hogy az orosz haditengerészet egységei csak Törökország engedélyével juthatnának ki a Fekete-tengerről a Boszporuszon és a Dardanellákon keresztül a Földközi-tengerre. Az 1936-os Montreux-i Egyezmény értelmében háború idején Ankara jogosult – és az ukrajnai háború kitörése óta gyakorlatilag köteles is – megakadályozni a hadviselő felek hadihajóinak áthaladását, amit következetesen alkalmaz is.
Az eseménynek történelmi üzenete is van
Erdoğan számára a fejlesztés nem csupán ipari vagy katonai döntés, hanem tudatos történelmi helykeresés. Az Oszmán Birodalom évszázadokon át a mediterrán hatalmi rendszer egyik meghatározó tengeri ereje volt, amely képes volt a Boszporusztól Észak-Afrikáig és Levantéig katonai erőt alkalmazni és a tengeri útvonalakat ellenőrizni.
Az 1571-es lepantói csata ugyan megtörte az oszmán flotta sérthetetlenségének mítoszát, de a spanyol-velencei-genovai alkalmi szövetségek nem számolták fel teljesen a birodalom jelenlétét. A török flottaprogram ennek az örökségnek a modern újraértelmezése. Az újbirodalmi ambíciók nem az égből pottyantak, mert az elnök víziója hosszabb ideje mutatja, hogy csakis az Ottomán Birodalom részleges vagy teljes restaurációja lehet megoldás a térség szüntelen válságaira.
Ez a képesség nem a semmiből jön. A kelet-mediterrán viták (energiakutatások, tengeri jogi ütközések) idején Ankara már demonstrálta, hogy hajóit és kutatóeszközeit képes fegyveres kísérettel a vitatott vizekre is kiküldeni.
Ezt az aktivitást mutatta a Líbia területén végrehajtott katonai beavatkozás is. Törökország 2019–2020-tól tengeri és légi úton biztosított utánpótlással, drónokkal, légvédelemmel és haditengerészeti jelenléttel fordította meg a konfliktust Tripoli javára Khalifa Haftar hadúr erőivel szemben, amelyek ostrom alatt tartották a fővárost. A líbiai művelet volt az első eset, amikor Törökország a saját partjaitól távol, tengeri útvonalakon keresztül hajtott végre katonai erődemonstrációt.
A MUGEM hordozó és a MILDEN nemzeti tengeralattjáró párhuzamos indulásával Ankara az exportpiacokra is belép, ami a fenntarthatóság egyik kulcsa. Az eddigi legfontosabb vevő Ukrajna és Lengyelország (drónok, páncélozott eszközök és lőszer), de az eladási listán szerepel Szaúd-Arábia, az Emirátusok, Azerbajdzsán és Pakisztán is. Az új fejlesztésekkel a vevőkör tovább bővülhet, például Marokkó vagy Mexikó felé.
Törökország egy kicsit a NATO-n belül, egy kicsit kívül
Technikai-operatív értelemben Törökország mélyen illeszkedik az atlanti szövetség tengeri működésébe. A NATO-közlemények szerint például 2025-ben a Sea Guardian gyakorlat járőrfeladatát török vezetés alatt hajtották végre, és Ankara rendszeresen delegál parancsnokot az állandó tengeri kötelékekbe is. Ebben a tekintetben az új török hordozó nyereség a NATO-nak, mert nagyméretű platformhoz jut a közös műveletekhez vagy a válságkezeléshez.
Ugyanakkor a nemzeti hordozóprogram a stratégiai autonómia felé is mutat, mert vitathatatlanul vannak bizalmi töréspontok az USA/NATO és Törökország között az orosz S-400 légvédelmi beszerzések miatt. A NATO számára az új kapacitás egyben plusz kockázat is, mert Ankara döntési autonómiája erősödik, és nem biztos, hogy minden helyzetben a szövetségi konszenzus logikája szerint használja majd.
A kétségek mellett is, Törökország megbízhatóan teljesíti NATO-kötelezettségeit, a nemzeti jövedelem 2,3 százalékát fordítva védelmi célokra, amivel sokkal előbbre jár, mint Németország, Olaszország, Spanyolország vagy Hollandia.
Arra a kérdésre, hogy akar-e Törökország NATO-n kívüli egyedi szerepet a Közel-Keleten, a válasz inkább igen, és a katonai fejlesztés ezt a törekvést erősíti. Ebbe a képbe illeszkedik, hogy XIV. Leó pápa első külföldi útja Törökországba vezetett, ami szimbolikus visszaigazolása annak, hogy Ankara már nem pusztán regionális erő, hanem megkerülhetetlen csomópont a Közel-Keletről szóló gondolkodásban.
Az anyahajó hatalmas lesz, de mi utazik rajta?
A MUGEM hordozó körüli legfőbb kérdés az, milyen fedélzeti repülőerőt tud telepíteni rá Ankara az F-35-ös programból való kiesés után (ami még nem teljesen eldöntött kérdés). Ez a bizonytalanság magyarázza a hazai drón-platformok felé tolódó koncepciót, és ez okozza Erdoğan vezérkarának a legnagyobb fejfájást.
Noha Törökországnak mintegy 230 F-16 típusú vadászgépe van, ezek nem repülőgéphordozókra készültek. Átalakításuk nem csak méregdrága lenne, de valószínűleg nem is oldható meg teljes biztonsággal.
A legvalószínűbb forgatókönyv a KAAN tengerészeti változatának kialakítása. A török vezetés nyilvánosan nem beszél erről az opciótól, de ipari szinten ezt tartják a szakértők a logikus iránynak. A KAAN Törökország saját ötödik generációs vadászgép-programja, amelyet a Turkish Aerospace Industries vezetésével fejlesztenek, az F-16-os flotta hosszú távú leváltására.
A típus lopakodó kialakításra, szenzorfúzióra és hálózatalapú hadviselésre optimalizált. Első prototípusa már 2024-ben repült, de a rendszeresítés csak a 2030-as évek elejére várható, vagyis arra az időpontra, amikor a repülőgéphordozó is elkészülhet. Az sem zárható ki, hogy a hordozót előbb adják át, és kezdetben „félkész” légi szárnnyal üzemeltetik, ami történelmileg nem lenne precedens nélküli. A brit Queen Elizabeth-osztály első egységeit éveken át korlátozott légi szárnnyal üzemeltették, mielőtt a fedélzeti vadászgépek teljes képességükkel meg nem érkeztek, és a „platform előbb, légi erő később” felfogás érvényesült a kínai Liaoning hordozó esetében is.
Ezért a 300 méter nem a jelenlegi képességekről szól, hanem a távolabbi fejlődési szándékról. Törökország úgy épít hordozót, hogy majd lesz hozzá pilótás vadászgépe – valamikor. Ez már hatalmi logika: előbb megteremteni a platformot, majd kikényszeríteni a politikai, ipari és technológiai megoldást, például az F-35 vagy más megfelelő típus megszerzését, vagy a saját modell megépítését.
Mit szól ehhez Izrael?
A zsidó állam szemszögéből a török hordozóprogram nem katonai, hanem politikai kérdés. Jeruzsálem és Ankara viszonya az elmúlt másfél évtizedben nehezen követhetően hullámzott. A kezdeti jobb viszony után, amit több Erdoğan–Netanjahu-találkozó is jelzett, hosszú befagyás következett. Az elmúlt években óvatos normalizáció zajlott, amelyet időről időre újabb politikai feszültségek törtek meg – különösen a gázai konfliktusok és a palesztin kérdés.
Izraeli stratégiai körökben erős az aggodalom amiatt, hogy Erdoğan retorikájában és külpolitikai mozgásában egyre hangsúlyosabban jelenik meg az iszlám politikai identitás, ami hosszabb távon kiszámíthatatlanná teheti Törökország regionális magatartását és viszonyát a zsidó állammal.
Ebben a kontextusban egy török repülőgép-hordozó megjelenése a kelet-mediterrán térségben Izrael számára nem jelent közvetlen katonai fenyegetést, hanem egy új regionális erőcentrumot, amely képes befolyásolni a tengeri mozgásszabadságot, az energiapolitikai projekteket és a válságkezelési megoldásokat.
Izrael hadereje továbbra is technológiai fölényben van, de egy olyan Törökország, amelynek tartós tengeri–légi jelenléte van a térségben, már stratégiai tényezővé válik. Különösen akkor, ha a politikai kapcsolat netán ismét a konfrontatív irányba fordul, például Szíriában vagy Libanonban.
A színfalak mögött ugyanakkor a két ország viszonya pragmatikusabb volt. Több értesülés szerint az izraeli Moszad és a török Milli İstihbarat Teşkilatı időről időre együttműködött terrorellenes és regionális biztonsági ügyekben, különösen iráni és dzsihadista hálózatokkal szemben, még a nyilvános politikai feszültségek időszakaiban is.