Erdoğan "szultán" újbirodalmi terve nem teljesen reménytelen - életművének koronája lehet

HIRDETÉS

A török birodalmi revízió igénye 1916-ban gyökerezik, amikor a világháborús győzelemre készülődő nyugati szövetségesek elkezdték kovácsolni terveiket a vereség felé sodródó Központi Hatalmak (II. Német Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia), valamint a velük szövetségben álló Török (Ottomán) Birodalom feldarabolására. Akit érdekelnek a Közel-Kelet egészét alapjaiban megrengető és szörnyű hatásokkal járó Sykes-Picot egyezmény történeti előzményei, cikkünk második részében megtalálja.

Szíria egy forró krumpli, amit mindenki dobál, viszont Erdoğannak ideális a neo-birodalmi törekvés támogatására

A török neobirodalmi ambíciók nem az égből pottyantak, mert az elnök víziója hosszú ideje mutatja, hogy csakis az Ottomán Birodalom részleges vagy teljes restaurációja lehet megoldás a térség szüntelen válságaira. Törökország befolyását a teljes közvetlen régióra kiterjesztené, így nem csak Libanonra, Szíriára és Irakra, hanem Izraelre is.

A török vezető külpolitikai ambícióinak szinte ugródeszkát kínál a szíriai válság. Nem kétséges, hogy a Damaszkuszban hatalomra került új iszlamista rezsim (a HTS) gyakorlatilag Erdoğan kreatúrája és kiterjesztett karja, és minden fejlemény arra mutat, hogy Törökország kíván lenni Szíria ura és protektora. Ha az megvalósul, akkor a birodalmi újjáépítés vágya hatalmas lépést tesz a realitások felé.

A jelen helyzetben nem sok akadály látszik Erdoğan útjában - a korábbi főszereplők bénultan nézik a folyamatot, Izrael kivételével

Míg Erdogan Törökországának ambiciózus távlati céljai vannak a Földközi-tengeren, az Égei-tengeren és a határai mentén fekvő kurd régiókban, azonnali terjeszkedés kecsegteti Szíriában, írja az Israel Hayom.

Az Aszad-rezsim gyors összeomlásának eufóriája és Erdoğan lépéselőnye az összes érintett hatalommal szemben azt fogja eredményezni, hogy a török haditengerészeti, légi és szárazföldi erők felváltják az irániakat, és Törökország Szíria egész területén képes lehet bevetni erőit.

Szembetűnő a térségben korábban befolyást gyakorló nemzetközi hatalmak tér- és tempóvesztése Erdoğan ötödik sebességéhez képest. A tétova kapcsolatkeresésen túl az Európai Unió eddig nem tudott a folyamatokba ténylegesen beavatkozni, és csak egyes tagjai próbálnak mutatkozni az új damaszkuszi vezetés társaságában.

Izrael reagált a leggyorsabban, de egyelőre ő sem vár el többet, mint hogy az új bábkormány ne veszélyeztesse a zsidó állam biztonságát. Ehhez szinte azonnal megtette a preventív katonai lépéseket az Aszad rezsim katonai hardvereinek jelentős rombolásával. Ennél többre - legalábbis egyelőre nincs szüksége, ám figyelme lankadatlan.

Mindez jelentősen korlátozza Erdoğan zavartalan térhódítását, aminek haragosan hangot is adott, és már Gáza megtámadásakor ellenségnek nyilvánította a zsidó államot. „Van esély egy jövőbeni katonai összecsapásra Izrael és Törökország között” – mondja Efrat Aviv professzor, a Begin-Szadat Központ török szakértője.

Ugyanakkor egy ilyen veszély lehetőség nem teljesen új. A török elnök és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök az évek során kemény kijelentéseket váltott, noha a két ország kapcsolata korábban a 'baráti' jelzőhöz állt közel. Erdoğan a palesztinok ügyének egyik bajnoka, főként mióta 2010-ben egy Gáza felé igyekvő török flottilla összetűzött az izraeli erőkkel, és 10 török ​​állampolgár életét vesztette. Erdoğan háborús bűnökkel vádolja Izraelt, és azt állítja, hogy a palesztinokkal való bánásmódja Ciszjordániában és Gázában apartheid állammá teszi.

Az Egyesült Államok részéről egyelőre csak annyi látszik, hogy az ambiciózus földrajzi igényeket megfogalmazó Donald Trump nem foglalkozik Szíriával. Inkább Izraelre bízza a megfelelő lépéseket, teljes hátsó támogatással. Noha vannak még amerikai egységek az országban, Trump már első elnöksége idején tervezte ezek teljes kivonását, ám a Biden-kormány alatt létszámuk nőtt.

A Pentagon jelentése szerint mintegy kétezer amerikai katona maradt az országban, és az új erők egyik feladata éppen a már ott lévők védelme, hivatkozva a megnövekedett iszlamista veszélyekre. Ez nem tekinthető jelentős erőnek, és ha úgy alakul, gyorsan ki is menekíthető, ha Trump nem kívánna berontani a szíriai konfliktusba is, ami igen valószínű

Irán korábbi bombabiztos pozíciót jelenleg nem túlzás úgy jellemezni, hogy a sebeit nyalogatja és legfeljebb kárenyhítésre számíthat. 2024 második felében már el kellett szenvednie gázai és libanoni csatlósának szinte teljes megsemmisülését, a Hezbollah vezérkarának likvidálását, valamint kádereinek megtizedelését az emlékezetes csipogó-robbantás-sorozatban.

Irán térvesztése egyben azt is jelenti, hogy leszűkültek a lehetőségei a térségben évtizedek során kiépített proxy-hálózatának fenntartására Szíriában, Irakban és Jemenben. Törökországnak viszont lehetősége nyílt kiterjeszteni csápjait a Kaukázus felé is, ahol Azerbajdzsán oldalán öngyilkos drónokkal avatkozott be a Hegyi-Karabah területért vívott megújult konfliktusokba.

Félelmetesnek mondható katonai fejlesztések

A Global Power Index (GPI) a nemzeteket gazdasági, katonai és geopolitikai befolyásuk alapján rangsorolja. Ez a mutatószám nem csak a költségvetési ráfordításokat értékeli, hanem az egyes hadseregek képzettségének, szervezettségének, reakcióképességének szintjét is, beleértve a társadalmi elfogadottságot és a katonaság presztízsét is. A mérésbe számít az is, hogy az adott ország mekkora befolyást képes gyakorolni regionális és globális szinten.

A 2024-es erősorrendben Törökország az 1980-as 15-20. helyről mára a 8.-ra tört előre, és Európában már csak az Egyesült Királyság előzi meg. Ez a pozíció adhatott a török külügyminiszter szájába olyan lekicsinylő mondatot, hogy Szíriában 'kis európai erők' szeretnének beavatkozni, és itt Franciaországra célzott.

Erdoğan 2024-ben 48 milliárd dollárt fordított haderejének működtetésére és fejlesztésére, amihez 355 ezer aktív katonára és 800 ezer feletti tartalékosra számíthat. A légierő

1,100 repülőgépet üzemeltet, és Svédország NATO-tagságának ratifikálásáért kicsikarta a vásárlási engedélyt további modern vadászgép-típusra, az F-16 Fighting Falconra.

Ankara már korábban már kifizetett az Egyesült Államoknak 1,4 milliárd dollárt a csúcskategóriás F-35 Lighting II típusra, de a Biden-kormány ezt az ügyletet felfüggesztette, hivatkozással Törökország kétes szerepére több közel-keleti válságponton. Washingtoni kifogás az is, hogy Erdoğan még mindig nem számolta fel az oroszokkal kötött légvédelmi rakétaszerződést az S-400 típusra.

Ankara ezt az összeget valószínűleg vissza fogja kérni az USA-tól.

Yasar Güler török ​​nemzetvédelmi miniszter szerint az Egyesült Államok bizonytalankodásának oka az, hogy szemtanúja a hazai fejlesztésű KAAN vadászgép előrehaladásának. „Amikor az amerikaiak látták, hogy meg tudjuk építeni és használni a KAAN-t, meggondolták magukat az F-35-tel kapcsolatban”.

A 2016-os zavaros és elvetélt katonai puccskísérlet óta Erdoğan megkérdőjelezhetetlenné tette uralmát a hadsereg felett, eltávolítva a szekuláris kemalista ideológiához igazodó tiszteket, akiknek a helyére feltétlen hűségű kádereket helyezett. Ezzel párhuzamosan minden korábbinál nagyobb lendületet adott a hadiipari fejlesztéseknek.

Ellentétben a nyugat-európai NATO-szövetségesekkel, amelyek hadereje a Szovjetunió összeomlása után jelentősen csökkent, Törökország katonai potenciálja rohamos ütemben erősödött. Jelenleg már 700 modern harckocsival büszkélkedhet, ami több, mint Németország és Franciaország együttes hadereje, és ezek mellett üzemeltet további 1 500 régebbi harckocsit, melyeket az elmúlt két évtizedben teljesen korszerűsítettek, és saját fejlesztésű elektronikákkal is elláttak.

Törökország tavaly megkezdte a hazai fejlesztésű Altay nehéz harckocsik tömeggyártását is. A páncélos haderő súlya kiemelkedő jelentőségű Törökország számára, mert olyan szárazföldi frontokon aktív, ahol a tankok tömeges megjelenése és ütőképessége rendkívül fontos, míg más államoknak (például az Egyesült Királyságnak) erre nem kell ekkora figyelmet szentelni.

Robog a haditengerészet is. A Mediterráneum keleti részének uralása érdekében - beleértve annak hatalmas gázmezőit - Törökország olyan tengeri haderőt épít fel, amire az Oszmán Birodalom óta nem volt példa. Tavaly bocsátották vízre bocsátotta az Anadolu drónhordozót, amelyet spanyol tervezésből fejlesztettek tovább, de ennél is fontosabb egy saját tengeralattjáró megépítése. Még fontosabb az oroszok keserű tapasztalatai nyomán épített, és saját légvédelmi rendszerrel felszerelt romboló, végül az egészet megkoronázza az ország első repülőgép-hordozója, a hatalmas tömegű Mugem.

A növekvő haditengerészeti képesség hamarosan lehetővé teszi Törökország számára, hogy partjaitól távolabb is végrehajthasson légi támogatású műveleteket, megerősítve jelenlétét olyan régiókban, mint Afrika szarva, Katar és Líbia.

E cikk írásakor már zajlik a Mavi Vatan-2025 elnevezésű hadgyakorlat, összehangoltan a Fekete-tengeren, az Égei-tengeren és a Földközi-tenger keleti részén. A demonstrációban 90 hadihajó, 50 harci gép, és 20 fős katonaság vesz részt. A gyakorlat keretében 22 kikötőt keresnek fel a tengeri színtereken, azt igazolva, hogy Törökország az egész régióban képes egyidejű és szinkronizált katonai műveletekre.

Forradalom a török fegyveriparban

Erdoğan döntése, hogy katonai ambícióit a hazai termeléssel támogassa meg, mozgásba hozta a török ​​védelmi szektort, amely privát és állami vállalatok sokféleségét foglalja egybe. Az elmúlt három évtizedben Törökország ipari szektora vonzotta a szakértőket, mérnököket és az ipari know-how-t, amelyek a védelmi ipar gerincét adják. A fejlesztések hozták létre a Baykar magáncég világszerte ismertté vált drónjait, mindenek előtt a Bayraktar többcélú UAV-ot, és a már emlegetett pilótás KAAN-t.

A 2000-es évek elején Törökország a világ egyik legnagyobb fegyverimportőre volt, aki szinte semmit nem tudott belföldön előállítani. Az 1990-es évek végén a török ​​kormány stratégiai döntést hozott a védelmi ipar fejlesztése mellett, aminek vezérelve a hazai termelés növelése, a befektetések és az export ösztönzése, valamint a külföldi partnerek fogadása volt” – magyarázta Dr. Assa Ophir, az Ariel Egyetem szakértője.

Alig két évtized alatt Törökország egy gyakorlatilag védelmi ipar nélküli országból kiemelkedő fegyverexportőrré alakult, amely haditengerészeti és földi rendszereket egyaránt gyárt, és ezeket világszerte értékesíti.

Ma már négy török ​​vállalat is ott van a világ 100 legjobb védelmi cége között. Élükön nyargal a Turkish Aerospace Industries, amely 45 százalékos bevételnövekedésről számolt be tavaly, és 7 milliárd dolláros bevételével Törökország az elsőszámú muszlim fegyverexportőrérré vált.

Bár még nem zárkózott fel az Egyesült Államokhoz, Kínához, Oroszországhoz, Franciaországhoz és az Egyesült Királysághoz, de elérte a második szintet olyan országok társaságában, mint Hollandia, Svédország, Lengyelország és Ausztrália. Ezzel a fejlődési dinamikával néhány éven belül bekerülhet a világ tíz legnagyobb fegyverexportőre közé.

Ihol jönnek a törökök...

Noha politikai felemelkedésének korai szakaszában még tagadta az oszmán állam helyreállítási vágyát, amit nevezhetünk kalifátusnak is, az elmúlt években a törekvés teljesen világossá vált.

A bonyolult tervet összefoglalóan „oszmanizmusnak” nevezik azok a török ​​tudósok, akik szerint a parlamenti ​​identitás elleni támadásokban a birodalmi örökség jelét kell keresni, ami egyben újgyarmatosító korszakot is nyitna a teljes Közel-Kelet régióban, egészen Egyiptomig hatolva, vagy akár még azon is túl.

Politikai beszédeinek jelentős részében Erdoğan a „mi vagyunk az oszmánok leszármazottai” kifejezést hangoztatja, amit arra hivatkozva terjeszt ki a Közel-Keletre, hogy a régió Törökország históriai tartománya.

Erdoğan AKP-pártjának 2011-es sikere után az elnök győzelmi beszéde már félreérthetetlenül jelezte a kiterjedt újbirodalmi eszméket.

A megfogalmazás világosan tükrözte, hogy az oszmanista újjáépítés látómezeje rendkívül széles, és kiterjed az Ottomán Birodalom által valamikor meghódított szinte összes területre. Ha ez holnap megvalósulna, akkor Törökországot egy órányi hajóút választaná el Spanyolországtól. A Vörös-tengeren pedig nem lehetne hajózni Erdoğan engedélye nélkül, mert a Szuezi-csatorna, valamint Szaúd-Arábia és Jemen tengerparti sávja egyaránt az uralma alatt állna.

A kalifátusi vágy árulkodó jelei

Erdoğan megerősítette a kötelező vallási oktatást a török ​​általános iskolákban, ami nyilvánvaló szándékot mutat a szekularizáció felszámolására és az oszmánizmus újjáélesztésére. Noha az Alkotmánybíróság végül igazat adott a tiltakozó szülőknek abban, hogy jogukban áll mentesítést kérni gyermeküknek a vallási oktatás alól., a kötelezettség fennmaradt.

2015 januárjában a kormánypárt képviselői törvényjavaslatot terjesztettek elő, amelyben felszólítottak a tuğra visszaállítására (a képen), ami az Oszmán Birodalomban a ​​szultánok kaligrafikus pecsétje volt. A jelképet 1922-ben, a kalifátus bukása után töröltek, de a Nemzetgyűlés Alkotmányügyi Bizottsága elfogadta a visszaállítási javaslatot.

Erdoğan több lépésben is arra törekszik, hogy felélessze az Oszmán Birodalom történelmi és építészeti örökségét. A Hagia Sophia templom mecsetté való visszaállítása mellett ottomán stílusban rekonstruáltatott néhány katonai laktanyát Isztambulban, lebontva az Atatürk Kulturális Központot. A döntést kommentálva kijelentette, hogy „a történelmi Taksim katonai barakkokat rekonstruáljuk, függetlenül attól, hogy kinek tetszik vagy nem”.

A formalitásokon túl Erdoğan mélyen belenyúlt a korábbi alkotmányos rendszerbe és a parlamenttől az elnöki hivatal felé tolt át hatásköröket, amelyek lassan egy uralkodó státuszára emlékeztetnek. Abdul Rahman Dilliak, az Erdoğanhoz köthető értelmiségi csoport egyik gondolkodója kijelentette, hogy hogy az elnöki rendszer átalakítása lehetővé teszi Törökország számára, hogy az atatürki demokrácia felváltásával autokratikus állammá váljon, és megnyissa az utat az iszlamista hatalomgyakorlás előtt.

Eközben Törökország szinte zavartalanul szerzett területi pozíciókat nem csak Szíriában, de Irakban is - mindezt jogtalanul és úgy, hogy a világ szinte észre sem vette.

Az Arab Trianon, amit lehetne Török Trianonnak is nevezni

Az Ottomán Birodalom feldarabolásának hentesmunkáját egy brit ezredesre (Mark Sykes) és egy francia diplomatára (François Georges-Picot) bízták. A végső egyezmény is az ő nevüket viseli.

A két megbízott kezdetben kellő óvatossággal látott neki a területfelosztásnak, de később a terv úgymond elszabadult, és láncfűrészes darabolássá változott. Az eredmény a ma Közel-Keletnek nevezett nagyrégió összevissza szabdalása lett, teljes közönnyel az évszázados gazdasági, etnikai, vallási, nyelvi és kereskedelmi status quo iránt. Az eredmény az lett, hogy egyetlen területnek sem maradt nemzetalkotó homogén lakossága.

A tervezésbe nem is vonták be az Egyesült Államokat, mert attól tartottak, hogy Washington megtorpedózza. A félelem alapos is volt, mert amikor Woodrow Wilson amerikai elnök tudomást szerzett a vázlatról, csak annyit kérdezett, hogy 'mi ez a baromság?' - a bullshit kifejezést használva.

Noha a legerősebb világháborús győző volt, az USA nem vett részt az osztozkodásban, és csak 15 évvel később jelent meg a térségben. De akkor sem a volt ottomán területeken, hanem az olajkincsben gazdag Arábiában.

A Sykes-Picot vázlatot Olaszország és a cári Oroszország is megismerte és elfogadta, majd az 1. világháborút lezáró békediktátumok során meg is valósult. (A bolsevik fordulat után Oroszország hátat fordított az ügynek, mert Lev Trockij hadügyi népbiztos imperialista kalandnak tekintette, és amúgy is pre-szovjet rendszer saját belső válsága kötötte le. Ezt később Putyin orosz elnök árulásként értékelte, amiért Oroszország önként lemondott a közel-keleti hatalmi befolyásról, átengedve azt a nyugati hatalmaknak, miközben de facto ő is győztese volt a világháborúnak.)

A Sykes-Picot terv végeredménye a térség feletti igazgatás felosztása volt Franciaország és Nagy-Britannia között, úgy nevezett mandátum (megbízási) területek formájában, amelyek a 2. világháborút is túlélték. A mandátumok korszakában koraszülött államok jelentek meg, alakultak át vagy szűntek meg, többmilliós népcsoportok kényszerültek menekülésre, vándorlása, vallási alapú helyi háborúk és polgárháborúk sora zajlott, és megjelent a katonailag szervezett terrorizmus is.

A Közel-Kelet a világ leglassabban fejlődő régió közé süllyedt, ijesztőnek mondható különbségekkel az egyes területek között, amit pedig a gazdasági potenciál nem indokol.

Az Iszlám Állam (ISIS, Kalifátus) programhirdető deklarációja a Sykes-Picot egyezmény előtti állapot visszaállítását tűzte célul (in integrum restitutio), de persze nem török, hanem arab uralom alatt. Erdoğan viszont ezt pont fordítva gondolja, ezért is vállalt meghatározó szerepet az ISIS leverésében, melyet a legnagyobb akadálynak látott a kalifátusi eszme helyreállításában. Az igazi ideje a cselekvésre pedig most jött el.