A fegyvert a Boeing gyártja, és képes akár 100 kilométert is siklani kinyitott szárnyakkal, motor nélkül. Libanon ismét szembesül egy több évtizedes veszedelemmel egy olyan háborúban, amelyet nem ő irányít.
Az ország területén a korábbi, és a kiújult háborúból rengeteg fel nem robbant eszköz maradt hátra. Ezúttal azonban nem egy régi tüzérségi gránát vagy kazettás lőszerről, hanem egy modern precíziós fegyverről van szó, amelynek puszta létezése is geopolitikai kockázatot jelent.
Egy ilyen “döglött fegyver” nemcsak azért kockázatos, mert civilekre vagy tűzszerészekre robbanhat, hanem mert szerkezetének, vezérlésének és célzó elektronikájának puszta megvizsgálása is aranybánya lehet egy ellenséges állam számára.
Amerikai azt sem szeretné, ha a bombát a Hezbollah találná meg, noha nem tudná használni, de eladhatná ellenséges államoknak, például Iránnak, Kínának vagy Oroszországnak.
A GBU–39 Small Diameter Bomb (SDB) nem egy átlagos eszköz. Washington már december elején hivatalosan kérte Bejrútot, hogy szolgáltassa vissza a bombát, hogy az ne tűnjön el nyomtalanul a világ egyik legzsúfoltabb fegyverpiacán.
A bomba valójában nem siklott félre. Megvan, csak nem tudni, hogy kinél
Már a libanoni és amerikai források is megerősítik, hogy az eszköz előkerült Bejrút déli síita negyedében, az Ali Husszein Tabatabai ellen intézett támadás után. Ő volt a Hezbollah egyik legfontosabb katonai parancsnoka, a Radwan-erőkhez és a külső műveletekhez kötődő vezető, akit egy izraeli csapás célba vett. A főhadiszállásra 7 siklóbombát dobott az IAF, és egyikük meg is ölte Tatabait november 23-án, de az értelemszerűen nem a most keresett eszköz volt.
Maga a bomba nem amerikai, hanem izraeli tulajdon, amelyet a légierő 2008 óta többször is használt. Nincs információ arról, hogy az eddig bevetett GBU-k közül hány maradt működésképtelen, és kinek a kezére került.
A GBU–39 működési elve miatt nem is meglepő, hogy tudnak a hollétéről. A precíziós siklóbomba végig GPS-vezérelt, ezért akkor is a kijelölt célpontra érkezik, ha a gyújtó meghibásodik. Ilyenkor a test egyszerűen befúródik a szerkezetbe vagy a talajba, és „néma acéltömbként” marad hátra. Ekkora eszköz fizikailag nem sodródik el messzire; a becsapódási pont a cél körüli néhány tíz méteres körben keresendő.
A pontos helyszínt azonban nem hozzák nyilvánosságra, ami érthető: egy sértetlen amerikai siklóbomba egyszerre jelent robbanásveszélyt és hírszerzési kincset. Ha ismertté válna, hol tárolják, az a terület azonnal célponttá válna – és nem csak Izrael számára. Ma annyit lehet bizonyosan tudni, hogy a bomba valamilyen Hezbollah által ellenőrzött zónában vagy libanoni biztonsági raktárban van elzárva; minden más információ egyelőre a szolgálatok szűk körében marad.
Ezért is kéri, sőt követel az Egyesült Államok a libanoni kormánytól, hogy keresse meg és szolgáltassa vissza a fegyvert.
A bomba különleges, és félelmetes marad fel nem robbant állapotban is
A GBU–39 úgy működik, mint egy kisméretű repülőgép: ledobás után szárnyat bont, és motor nélkül siklik akár 110 kilométert. Ez a képesség, amely békeidőben a célzott csapások pontosságát növeli, háborús környezetben új veszélyt hoz: hosszú távon bárhol földet érhet. Ha pedig nem robban fel, ott marad mélyen a talajba fúródva, mint egy modern kori alvó akna.
Libanon: egy ország, amely tele van alvó halállal
A levantei ország térképe tele van olyan pontokkal, ahol a múlt háborúi máig kísértenek. Az 1975–1990 közötti polgárháború, az izraeli-libanoni konfliktusok, a Hezbollah és Izrael rakétaháborúi, valamint a külföldi titkosszolgálatok árnyéktámadásai mind hozzájárultak ahhoz, viselkedjen.
Libanonban nincs olyan mező, út, domb vagy völgy, ahol ne tűnt volna fel már valamilyen robbanóeszköz-maradvány. A lakosság generációi tanulták meg: ha a földből kiáll valami, ami nem oda való, nem szabad megérinteni.
A GBU–39 új fejezete azonban arra figyelmeztet, hogy a “fel nem robbant bomba” fogalma a 21. században új értelmet kapott. Ez már nem pusztán humanitárius teher, hanem része a fegyvertechnológiai hidegháborúnak, amelyben minden alkatrész, minden chip és minden szenzor számít.
A ’80-as évek ikonikus robbantássorozatai – az amerikai tengerészgyalogosok bejrúti laktanyájának felrobbantása 1983-ban, az USA-nagykövetségek elleni támadások 1983-ban és 1984-ben, az 1985-ös autóbombák – már akkor is rámutattak, hogy Libanon egy olyan tér, ahol a fegyverek ritkán tűnnek el nyomtalanul. Mindegy, hogy kazettás lőszerek, improvizált robbanóeszközök vagy modern légibombák maradnak hátra, a lakosság évtizedek múltán is fizeti az árát.
A 2006-os izraeli–Hezbollah háború után például több tízezer fel nem robbant kazettás bombát semmisítettek meg, és még 10–12 évvel később is voltak halálesetek mezőgazdasági területeken. A libanoni tűzszerészek máig rendszeresen jelentenek újabb és újabb lőszermaradványokat.
Most új típusú veszély jött: a modern precíziós fegyver
A GBU–39-es esete túlmutat a hagyományos UXO-k (unexploded ordnance)problémáján, ami a működésbe nem lépett, de még aktív eszközöket jelenti. Ha egy ilyen fegyver sértetlenül kerül a földre vagy a föld alá, az legalább annyira hírszerzési kérdés, mint humanitárius.
A bomba visszaszolgáltatása körüli tárgyalások folynak, de a történet tanulsága világos: a Közel-Kelet felett újra gyülekeznek a viharfelhők, és néha a föld alatt lapul az, ami a következő konfliktust szikrára lobbantja.