A caracasi vezetőnek elsősorban légvédelmi eszközökre, katonai tanácsadókra és fegyvertranszferekre lenne szüksége. A kérelmi listán rakéták és radarok is szerepelnek.
Nicolás Maduro venezuelai elnök az USA nyomásgyakorlásának fokozódása közepette Oroszországhoz, Kínához és Iránhoz fordult katonai segítségért. A The Washington Post birtokába jutott amerikai kormányzati dokumentumok szerint Maduro leveleket készített elő Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök, valamint iráni tisztviselők számára, amelyekben védelmi eszközöket, repülőgép-javításokat és rakétarendszereket is kért. A cél a venezuelai hadsereg megerősítése az Egyesült Államok növekvő karibi katonai jelenlétével szemben.
A vezető amerikai lap tudomása szerint Maduro megírta a leveleket, de egyelőre nem bizonyítható, hogy ezeket ténylegesen el is küldték vagy átadták volna. Az amerikai kormányzati dokumentumok alapján a Putyinnak szánt levél „az orosz fővárosba utazó magas rangú venezuelai tisztviselő látogatása során” került volna átadásra, de még nem világos, hogy ez az út megtörtént-e, és mi volt Moszkva válasza.
A kínai és iráni levelek esetében a helyzet hasonló. A hírszerzési dokumentumok szerint Maduro elkészítette a szövegeket, amelyekben katonai együttműködést, radar- és dróntechnológiát, illetve elektronikai hadviselési eszközöket kért, de nem áll rendelkezésre bizonyíték arra, hogy a kéréseket kézbesítették-e Pekingbe vagy Teheránba.
Akár átadták, akár nem – a levelek létezése jelzi, mennyire elszigetelődött és védekezésre kényszerült Maduro
A venezuelai hadsereg – bár papíron jelentős – súlyos technikai és karbantartási problémákkal küzd, és a legtöbb orosz eredetű eszköz évek óta részben működésképtelen. Az elnök levelei ezt az állapotot igazolják vissza.
Maduro a haditechnikai kéréseket nem készpénzes vásárlásként, hanem politikai és gazdasági barterként próbálja megvalósítani, ami olaj- és gázalapú elszámolásra épülne. A caracasi rezsim korábban is jórészt csereügyletekkel fizetett, amikor energiajogokat, kitermelési engedélyeket vagy jövőbeli olajszállításokat adott át fegyverekért, alkatrészekért és technikai támogatásért.
A megszerzett levelek alapján most is hasonló modell körvonalazódik, részben orosz és kínai állami vállalatokon, részben iráni közvetítőkön keresztül. A konstrukció lényege, hogy nem igényel konvertibilis devizát, viszont Madurónak számolnia kell azzal, hogy tovább mélyíti politikai függését a keleti partnerektől.
A hatalom megtartása érdekében a függőség ára ma már aligha szempont Caracasban, mert Madurót inkább a politikai túlélés ösztöne vezérli, mintsem az önállóság illúziója.
A Putyinnak címzett levél szerint Caracas a légvédelem újjáépítéséhez kérne támogatást. Ebbe tartozik a korábban vásárolt orosz Szu–30MK2 vadászgép javítása, nyolc hajtómű és öt radar felújítása, valamint tizennégy rakétarendszer és logisztikai eszköz beszerzése.
A venezuelai elnök hároméves finanszírozási konstrukciót is javasol a Rosztyeh orosz állami hadiipari konglomerátum bevonásával, hangsúlyozva, hogy a Szuhoj-vadászgépek „az ország legfontosabb elrettentő erejét jelentik a háborús fenyegetéssel szemben”. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a Szu–30MK2 csak egy exportváltozat, amit eredetileg Kína, Vietnám és Venezuela számára gyártottak a 2000-es évek elején–közepén, de nem tartozik a gépcsalád legfejlettebb típusai közé. Legtöbbje működésképtelen vagy elavult, és egy volt venezuelai katonatiszt szerint 2018-ra kevesebb mint öt Szuhoj maradt üzemképes.
Ez a katonai leépülés különösen feltűnő egy olyan országtól, amely a világ legnagyobb olajtartalékain csücsül, meghaladva Szaúd-Arábia és Kanada együttes olajvagyonát, de egyben jól mutatja, hogy Caracasban az erőforrásokat nem fejlesztésre, hanem a hatalom megőrzésének drága illúzióira költötték.
A világ egyik legkorruptabb államaként számon tartott Venezuela 180 ország közül a 177. helyen áll a Transparency International rangsorában, ami szintén jelzi, miért omlott össze egy olajban gazdag, de politikailag szétrothadt gazdaság.
Ez a rendszer most azzal a kemény realitással szembesül, hogy közvetlen közelében vonul fel a USS Gerald R. Ford repülőgép-hordozó, amely a legnagyobb és legmodernebb az amerikai flottában. A venezuelai Szuhojok ugyan képesek légi harcra (dogfight), de technológiailag messze kullognak az amerikai F/A-18E/F Super Hornetekhez képest, nem is beszélve a hordozók köré épített elektronikai és légi irányítási rendszer fölényéről.
Maduro Kínától „kibővített katonai együttműködést” és radarfejlesztési támogatást kért, hogy Caracas növelni tudja felderítési képességeit. A közlekedési miniszter, Ramón Celestino Velásquez eközben Iránnal egyeztetett drónok és elektronikai eszközök szállításáról. Az iráni kapcsolat célja passzív detektáló rendszerek és GPS-zavarók beszerzése, valamint az 1,000 kilométer hatótávolságú drónokhoz való hozzáférés, amelyek növelnék Venezuela védelmi kapacitását.
A levelek hangneme szerint Caracas az amerikai katonai jelenlétet agressziónak tekinti, és ideológiai szövetségként próbálja keretezni a kínai és orosz együttműködést. A dokumentumok nem utalnak arra, hogy Moszkva, Peking vagy Teherán hivatalosan reagált volna.
Ugyanakkor a moszkvai külügyminisztérium pénteken azt közölte, hogy támogatja Venezuelát szuverenitása védelmében, és „készen áll partnerei kéréseire megfelelően reagálni”. Marija Zaharova szóvivő szerint „kapcsolatban állunk partnereinkkel, és készen állunk arra, hogy továbbra is megfelelően reagáljunk kéréseikre, figyelembe véve a meglévő és potenciális fenyegetéseket” – mondta az orosz külügyminisztérium hivatalos képviselője.
Moszkva a feszültség ellenére is óvatos hangot üt meg. Szergej Lavrov külügyminiszter „komoly aggodalmát” fejezte ki az amerikai katonai aktivitás miatt, míg Dmitrij Peszkov szóvivő azt hangsúlyozta, hogy a Kreml „Venezuela szuverenitását tiszteletben tartja”, és a kérdést „nemzetközi jogi keretek között” kívánja rendezni. Oroszország azonban már csak korlátozott kapacitással rendelkezik Maduro megsegítésére.
Valami van a levegőben... de már nem az igazi
Az orosz katonai jelenlét jelei már megjelentek. Október végén egy Il–76-os orosz szállítógép érkezett Caracasba Afrikán keresztül, hogy elkerülje a nyugati légtérhasználatot, és Moszkva új stratégiai együttműködési megállapodást ratifikált Venezuelával.
Az orosz állami vállalatok három vegyesvállalatban rendelkeznek részesedéssel, amelyek a kitermelés mintegy tizedét adják, és havonta több tízmillió dolláros bevételt termelnek. Moszkva a Patao és Mejillones gázmezőkön is rendelkezik feltárási és exportjogokkal, több milliárd dollár értékben.
Mégis, az utóbbi időben az orosz befektetések visszaestek és a finanszírozás is elapadt. Az orosz befolyás megtorpanásának fő oka az, hogy Moszkva erőforrásait teljesen leköti az ukrajnai háború és a nyugati szankciók hatása, és emiatt az orosz bankok és vállalatok alig tudnak legálisan pénzt átmozgatni Latin-Amerikába. A Kreml gazdasági racionalizálása miatt a kockázatos, politikailag instabil szövetségek háttérbe szorultak.
Az Egyesült Államok nézőpontjából a caracasi rezsim és annak vezetője illegitim, és egyben az amerikai piacokat megcélzó drogkereskedelem fő szervezője, ami nemzetbiztonsági veszélyt jelent az USA-ra. Emiatt megengedhető ellene a katonai eszközök bevetése.
Emiatt Caracas jelenleg inkább szimbolikus partnere Moszkvának, mintsem stratégiai befektetési célpontja. Oroszország természetesen nem szakít Venezuelával, de kényszerűen visszavonult, mert a háború és a pénzügyi elszigeteltség mellett már nem tudja életben tartani gazdaságilag összeomlott partnerét.
Az előző venezuelai elnök, Hugo Chávez a 2000-es években építette ki az orosz szövetséget, amelyre Maduro a hatalomátvétel után is támaszkodott. A fegyvervásárlások, a közös propaganda-projektek és a kriptovaluta-alapú tranzakciók évekig életben tartották a két ország kapcsolatrendszerét, de ennek ellenére is az olajállam hadserege súlyosan leromlott állapotba került.
A helyzet - paradox módon - Putyin számára tartogat előnyt. Az amerikai katonai jelenlét a Karib-térségben részben elvonhatja Washington figyelmét Ukrajnáról, így az orosz vezetés geopolitikai szempontból nyereségként értékeli a feszültséget. „Az, hogy az Egyesült Államok erőinek több mint tíz százaléka a Karib-térségbe került, már önmagában siker Putyin számára” – fogalmazott James Story volt amerikai nagykövet.
Ugyanez a helyzet Kína számára viszont előnyösebb, mert erőteljesebben növelheti széleskörű befolyását az Egyesült Államok közvetlen közelében.
Az elmúlt évtizedben az Egyesült Államok katonai fókusza gyakorlatilag kiszorította a Karib-térséget a prioritási listáról. A hidegháború vége óta a térségben csak kis léptékű kábítószer-ellenes műveletek zajlottak, és a stratégiai figyelem áttevődött a Csendes-óceánra, Európára és a Közel-Keletre.
A térségbe most visszatérő amerikai jelenlét – hadihajókkal, drónokkal, hírszerzési egységekkel – nemcsak katonai, hanem geopolitikai üzenet is. Ennek lényege az, hogy Washington újra bejelentkezik saját „hátsó udvarába”, miután évekig csak szemlélte, hogy Oroszország, Kína és Irán növelje befolyását Latin-Amerikában.
Várhatóan a venezuelai válság önmagában nem válik Ukrajnához, a Közel-Kelethez vagy a Távol-Kelethez mérhető konfliktusgóccá, de különlegessége éppen a földrajzi közelségében rejlik, mert ez az egyetlen válságpont, amely az Egyesült Államok közvetlen közelében formálódik. A washingtoni politikai emlékezet felidézheti a 60-as évek elejének kubai rakétaválságát, ami egy nukleáris világháború peremére sodorta a feszültséget. Ez örök lecke a John F. Kennedyt követő vezetőknek, de később egyik elnök sem vette túl komolyan.
A Karib-térség jelenleg még csak teszt-zóna, ahol Moszkva, Peking és Teherán a nyugati reagálóképességet méri, vagyis kísérleti terep, de nem valódi front. Hogy ebből tartós feszültségpont alakul-e ki, az attól függ, mennyire képes az Egyesült Államok fenntartani figyelmét és erejét négy, egymástól távol eső válságrégió között.
Az Egyesült Államok nyilvánvalóan nem engedheti meg magának, hogy közvetlen közelében egy tartós konfliktus-zóna verjen gyökeret. Ezért lépései bár nyilvánvalóan aszimmetrikusak, mégis kiszámítottak, és ereje is bőségesen elegendő ahhoz, hogy a térséget háború nélkül tartsa kordában.