Amerika szerint nagyban lassította a békefolyamatot, amikor szövetségesei hirtelen bejelentették a palesztin állam elismerését. A Trump-terv ígéretes, de törékeny is, ami további szoros figyelmet és sürgős intézkedéseket követel, miközben egy gázai lakosnak napi 210 forintból kell megélnie.
HIRDETÉS
A háborút Izrael nyerte meg, de nem zárta le. A végső katonai fölény kétségtelen stratégiai eredményeket hozott, ám a konfliktus politikai lezárása és a tartós rend megteremtése várat magára. A győzelem tehát feltételes, és valódi értéke a következő hetek-hónapok végrehajtási műveletein múlik.
Az egyezmény törékenységét az adja, hogy a folyamatba több, egymással versengő regionális és nemzetközi érdek is beavatkozhat, akik nem feltétlenül a szilárd béke hívei. A végső rendezést nehezíti a távlati terv rendkívüli komplexitása, és függősége más erőktől.
Globális szinten erős kérdés, hogy miként reagál majd a palesztin ügyet radikálisan támogató nyugati hálózat arra, hogy a katonai konfliktus és a gázai lakosság szenvedése egy olyan megállapodásba torkollott, ami Izrael győzelmére épül.
Ezek a mozgalmak és tömegdemonstrációk a háborús helyzetre alapoztak. Számukra a fordulat nemcsak politikai, hanem egzisztenciális kérdés is, mert a rendeződés akár saját narratívájuk végét is jelentené (bombázások, gyermekek és nők halála, kitelepítések és a nélkülözés, amit legtöbbször a népirtás fogalmával helyettesítenek).
A konfliktus lecsengésével értelmüket veszíthetik azok a látványos akciók, melyek a háborús szenvedésből merítették a morális súlyt. Az amerikai egyetemek palesztinpárti kampányai, a nyugati nagyvárosok tömegtüntetései, vagy a Greta Thunberg nevével fémjelzett gázai flottilla hirtelen konkrét cél és ügy nélkül maradnak.
A béke – még ha ellentmondásosan is hangzik – az ilyen mozgalmak számára a rájuk irányuló figyelem és támogatás elvesztését jelenti. Ha ezek a kiterjedt és jól szervezett formációk fennmaradnak, akkor új Izrael-ellenes narratívákat kell keresniük, bomlasztó külső hatással a békefolyamatra. Az ideológiai átállás szakaszát pedig Izrael korábbi bűneinek felemlegetésével hidalhatják át.
Feltételezhető, hogy a külső nyomásgyakorlók átkeretezik a tematikát, és a kétállami megoldás követelésére hangolnak át, ahol újra előkerülhetnek a „Folyótól a tengerig” és „Free Palestine” szlogenek. Ez időt igényel, és kevésbé adható el az erkölcsi felháborodás nyelvén, mint a bombázások, a „népirtás” és az éhínség időszakában, amikor a vádpontok szinte magukat kínálták.
Ezért a béketeremtőknek számolniuk kell azzal, hogy a legkisebb incidensek is nagyító alá kerülnek, a tudatosan kiprovokált helyzetekről már nem is beszélve.
Mint arról később szó lesz, Izrael különféle formákban az övezetben marad a végső békekötés után is. Rejtély a jövőre nézve, hogy Gáza népe, amelynek meghatározó része továbbra is a Hamász támogatói köréhez tartozik, a továbbiakban miként fog együtt élni azzal, hogy Izrael jelenléte mindennapi valóság marad, pedig a háború már véget ért.
A romok között egy olyan társadalom próbál újrakezdeni, melynek számára a „normalitás” egyet jelent a napi izraeli ellenőrzéssel, a drónokkal, a határzónákkal, és alkalmanként az újabb katonai beavatkozásokkal. A külső rend és a belső feszültség együttélése életben tarthatja a teljes függetlenség iránti vágyat, és újratermelheti azt a politikai közeget, amelyből a konfliktus eredetileg táplálkozott.
Ki szedi be a fegyvereket a Hamásztól, és hogyan lehet rendet tartani börtönök nélkül?
Izrael részéről első számú feltétel a terrorszervezet lefegyverzése. Ellentétben a Wehrmacht megadásával a 2. világháború végén, ez nem egy reguláris hadsereg kapitulációja lenne, mivel civil lakásokból, pincékből vagy különféle rejtekhelyekről kell előkeríteni a kézifegyvereket, és ebbe a körbe nehézgéppuskák és kézi gránátvetők (RPG) is tartozhatnak.
Az ellenkezés leverésének akadálya az is, hogy Gázában gyakorlatilag nincs működő büntetésvégrehajtási rendszer. A fogdák és büntetőeljárási láncok romokban hever, alig van nyomozó hatóság, ügyészség és bíróság, és ami van, az sem felel meg a nyugati demokratikus követelményeknek. Az sem világos, hogy ilyen intézményeket egyáltalán ki és milyen felhatalmazással működtethet a jövőben. Emiatt nehezen alkalmazható a jogi elrettentés és prevenció, ha valaki a fegyvere megtartására spekulál.
A lefegyverzés folyamatában felmerülnek emberi tényezők is. Vajon vállal-e egy egyiptomi vagy emirátusi katona olyan elkobzási helyzetet, amely könnyen tűzharccá fajulhat? A békefenntartók tipikusan de-eszkalációra kiképzett erők, szűk tűzmegnyitási engedéllyel. Mandátumuk inkább az ellenőrzésre és közvetítésre alapul, nem pedig a kockázatos rajtaütésekre. Józan feltételezés ezért, hogy kerülni fogják a fegyveres konfrontációt, hacsak nincsenek közvetlen életveszélyben.
Finom, de nem elhanyagolható szempont a kulturális–vallási távolság is. Bár a gázai többség és a várható arab kontingensek jellemzően szunniták, a politikai iszlamizmushoz, a Muszlim Testvériséghez való viszonyuk erősen eltér, különösen Egyiptom és az Emírségek esetében, amelyek ellenségesek a testvériségi hálózatokkal szemben.
Ezek a különbségek bizalmi és kommunikációs súrlódásokat okozhatnak a terepen, ami szintén nehezítheti a fegyverek tényleges kivonását. Nem túlzó feltételezés ezért, hogy a gázai lakosság jelentős része a békekötés után is fegyverek birtokában lesz.
Napi 210 forintból él egy gázai - a civileknek kellene a figyelem középpontjában állni a teljes elnyomorodás közepette
Az aggasztó tényezőket növelné, ha a gázai lakosság megfelelő ellátása késlekedik, miközben fennmarad a feketepiac terrorja. Ha az újjáépítés nem szül munkahelyeket és tömegeknek marad tartós perspektíva a sátorban élés (mint azt oly sok helyen látjuk a Közel-Keleten), az elégedetlenség és a csalódottság érzete táptalaja lehet egy újbóli radikalizálódásnak.
A sürgősséget illusztrálja a rideg adat, hogy a háború előtti állapothoz képest Gáza jelenleg a teljes palesztin GDP mindössze három százalékát képes előállítani, szemben a korábbi 17%-os teljesítménnyel. Az egy főre eső jövedelem évi 232 dollárra zsugorodott, ami alacsonyabb, mint Afrika legelmaradottabb országaiban (Közép-afrikai Köztársaság, Malawi, Burundi).
A helyzet érzékeltetésére kiszámoltuk, hogy jelen állás szerint napi 210 forintból kell a létét fenntartania egy gázai lakosnak, miközben dúl a feketepiac. Ilyen fokú kiszolgáltatottság termékeny talaja a bűnözésnek, a kisebb lopásoktól és zsarolástól a szervezett bűnözésig, ember- és szexkereskedelemig, uzsoráig, fegyver- és segélyszivattyúzó maffiahálózatokig, melyek nem feltétlenül azonosak a Hamásszal.
Mivel itt egy átlagról van szó, az egyenlőtlen elosztás miatt kijelenthetjük, hogy többszázezer gázainak semmilyen jövedelme nincs.
Felmerül az is, hogy mikor és milyen feltételekkel engedélyezhetik újra a gázaiak munkavállalását Izraelben, és ezt milyen biztonsági szűrés, kvóták, bér-letétek és egyéb biztosítékok kísérik. Erről egyelőre szó sem esik, noha korábban az ingázás sok ezer palesztin család megélhetését biztosította.
A kérdések óceánját táplálja, hogy újraindulhat-e az ENSZ palesztin segélyezési szervezete (UNRWA) gázai tevékenysége, és ha igen, akkor milyen mandátummal és főként milyen finanszírozással, mivel Washington szemében az ügynökség továbbra is fekete bárány. A terepi ellátás és az elszámoltathatóság együttes követelmény, ami nélkül az UNWRA visszatérése politikailag nehezen védhető.
A szilárd béke alapkövetelménye az, hogy ne csak a segélyszállítmányok gyorsuljanak fel, hanem maguk a gázaiak is mielőbb lássanak egy hiteles kilábalási perspektívát. Mindez a külső hatalmak (USA, EU, arab államok) azonnali, kötelező erejű és finanszírozott garanciavállalásától függ.
Erre vonatkozó ígéretek már elhangzottak, de stabil értékük csak mielőbbi ütemtervvel, forrás-hozzárendeléssel és beválthatósággal gyűlik össze. Maga az övezet teljes mértékben elveszítette saját gazdasági kapacitásait, ami masszív és azonnali tőkebeözönlést követel meg.
Az előzmények: bombázás kellett a béke érdekében?
Az amerikai elnök szakított a Biden-korszak kihűlő Izrael-politikájával, és helyére a zsidó állam biztonságát állította előtérbe. Több kiszivárgott és terepriport szerint az elnök veje, Jared Kushner hónapok óta informális tanácsadóként segítette a megállapodás kialakítását, miközben a formális (felszíni) közvetítést az amerikai különmegbízott, Steve Witkoff végezte.
Eközben nem Witkoff, hanem az elnöki vő tárgyalt a volt brit miniszterelnökkel a gázai rendezés feladatairól, amiben vezető szerepet szánnak Tony Blairnek. Kushner nem előzmény nélkül kapott ilyen szerepet, hiszen ő volt már a 2020-as Ábrahám-egyezmények egyik főmérnöke is, aki a Fehér Házból koordinálta Izrael és több arab állam (Emirátusok, Bahrein, Marokkó, Szudán) normalizációs folyamatait.
A Fehér Ház végül olyan konstrukciót hozott tető alá, amely közelebb visz Izrael meghirdetett háborús céljaihoz, a Hamász lefegyverzéséhez, Gáza demilitarizációjához és a terrorszervezet kormányzásának megszüntetéséhez.
Ennek elérésére a Trump-adminisztráció igénybe vette a diplomáciai nyomás eszközét a mérsékelt arab rezsimek felé, világossá téve, hogy a palesztin kérdés bármilyen rendezésének előfeltétele a Hamász kiiktatása a folyamatokból.
A szisztematikusan épített amerikai terv kulcseleme volt, hogy a megoldás előtt ki kell iktatni a képből Irán befolyását a térségben. A tartós amerikai és izraeli katonai nyomás, benne Teherán proxy-erőinek térdre kényszerítésével, Szíria elveszítésével, majd az iráni nukleáris infrastruktúra elleni csapásokkal augusztus végére megteremtették az új tárgyalási dinamika alapfeltételeit.
A folyamat elősegítésében fontos fordulat volt, hogy az USA elérte, hogy moderálják a térségben rendkívül befolyásos al-Dzsazíra hálózat hangvételét és „csavarják lejjebb” a hangerőt, aminek Katar szeptember elején jórészt eleget is tett, jelentős személyi változásokat végrehajtva a szolgáltató tartalmi vezetésében. Ennek történetéről külön cikkben számolunk be.
A sürgősséget növelte, hogy a nyár folyamán a közvetítési folyamat lelassult. A Hamász hónapokon át kibújt a Trump által felkínált megállapodási keretek elől, miközben a túszok sorsa és a gázai hadműveletek újabb hulláma bénító patthelyzetet eredményezett.
Komoly fejfájást okozott Amerikának az is, hogy több nyugati hatalom – köztük Franciaország, az Egyesült Királyság és Kanada – a palesztin állam elismerését jelezte. Marco Rubio szerint ez stratégiai hibának, sőt kifejezett szabotázsnak bizonyult. Az amerikai külügyminiszter úgy véli, hogy a béke jóval előbb beköszönthetett volna, ha az elismerő nyilatkozatokat későbbre halasztják, amikor majd a kétállamiság kérdése valóban a tárgyalóasztalra kerül.
A republikánus értelmezés szerint ezek a gesztusok felbátorították a Hamászt, amely úgy érezhette, hogy a nemzetközi szimpátia védőernyőt nyújt számára, és a „palesztin ügy” zászlaja alatt türelmesebb bánásmódra számíthat a tárgyalóasztalnál. A jelek arra utaltak, hogy a szervezet politikai szárnya a nemzetközi diplomácia lelassulását a saját túlélési stratégiája sikereként kezdte értelmezni.
Amerika legközelebbi szövetségeseinek ellenirányú lépése megingatta a nyugati diplomáciai front egységét, így a kialakult megtorpanó helyzet a gyorsabb és erő-alapú döntések felé terelte Washingtont.
A valódi fordulatot a Hamász dohai irodaházára mért izraeli légicsapás készítette elő, mert ez bizonyult a lélektani pontnak, amikor Katar kénytelen volt átgondolni korábbi kettős játékát. A közvetítőként és menedékként is szereplő emírség végleg szembesült azzal, hogy már nem tud területen kívüli védelmet nyújtani a Hamásznak, sőt, a dohai csapás az uralkodó al-Táni dinasztia stabilitását is érintheti.
A fenyegetés – amelyet Washington hallgatólagosan tudomásul vett – megtörte a Hamász önbizalmát, és rávette Katart, hogy valódi nyomást gyakoroljon kliensére a megállapodás aláírásáért. A WSJ szerint ez volt az a pillanat, amikor a katonai erő demonstrációja nem a háborút, hanem a békét kényszerítette ki: a Hamász innentől kezdve már nem tárgyalt, hanem kapitulált – politikai formában.
Itt megjegyzendő, hogy a korábbi nagy fogolyalkukkal összevetve (1985, 2011, 2023) a mostani csomag nem a Hamász tárgyalóerejét, hanem a katonai kényszert tükrözi. Bár jelentős számú palesztin rab és fogoly szabadul most is, de a feltételek és az izraeli biztonsági kontroll szigorúbbak, mint valaha.
Emellett nincs kikényszeríthető garancia arra, hogy a most szabadulók közül senkit ne tarthasson ismét fogva Izrael — akár új bizonyítékra, akár a feltételek megszegésére hivatkozva.
Apró konfliktusok is alááshatják a békét
Ki lesz az vajon, aki megbízható igazságszolgáltatást képes működtetni Gázában, miközben az átmeneti hatalmi vákuum esélyt ad az önbíráskodásnak és az újabb erőszakoskodásnak? Az a békeportré, amelyet most építünk, veszélyesen elmosódhat, amikor a politikai köd felszáll. Ezért életbevágó, hogy a holtidő szakasza legyen minél rövidebb, és a legitim katonai erők mielőbb jelenjenek meg a helyszínen. A hatalomátvétel elhúzódása mértani arányban növelné a biztonsági kockázatokat.
Azért is, mert a béke törékenységét nemcsak a Hamász jelenti. A légüres térben a családi klánok, fegyveres bandák és szervezett bűnözői hálózatok is gyorsan teret nyerhetnek. Ezek már eddig is többször a „saját szakállukra” számoltak le ellenfeleikkel, gyakran Hamász-tagokkal is, és zavaros fekete zónákat nyitnak az újabb erőszak előtt, szerte az övezetben.
Mindezek mellett magán a Hamászon belül is várhatók véres ellentétek. A hétvégén például feltűnést keltett a híresztelés, hogy eltűnt vagy megölték Mr. FAFO-t, aki önmagát gázai vloggernek, tudósítónak, doktornak, újságírónak, zenésznek és adománygyűjtőnek mutatta be, és akit több millió dollárnyi adomány elsikkasztásával vádoltak meg a palesztin hatóságok. A mendemonda szerint maga a Hamász végzett vele.
Összességében tehát fenyeget az entrópia kockázata, mert a békerendszer kényes egyensúlyát kisebb lokális tényezők is megbolygathatják. Egy klánleszámolás, egy túlterjeszkedő NGO-akció, egy „magányos farkas” merénylet, egy eldurvult razzia, az információs manipulációk vagy a civil ellátási láncban elkövetett szabotázsok láncreakciót indíthatnak - aránytalan politikai következményekkel.
Ezért a gázai rend fenntartása messze nem csak a nagy szereplőkön múlik, hanem a sok kicsi „vétójátékoson” is, mert ha ezek közül néhány egyszerre mozdul, a terv lecsúszhat a kijelölt pályáról.
Az új folyamattal Gáza szuverén létezése teljesen megszűnik
Az X-en terjengő felvételek szerint, amelyek hitelességét független forrásból egyelőre nem tudtuk ellenőrizni, a Hamász már megkezdte megtorló akcióit a kezén maradt területen. A jövő kérdése, hogy ki fogja le a terrorszervezet kezét, amikor beindítja a bosszú gépezetét azok ellen, akiket kollaboránsoknak, árulóknak vagy izraeli kémeknek tart.
Az is aggasztó hír a békesség barátainak, hogy terrorszervezet az elmúlt napokban 7,000 civilruhás fegyveresét szervezte át „Gázai Biztonsági Erők” név alatt, amelynek valódi rendeltetését találgatni sem kell.
Izrael megy vagy marad?
A rövid válasz: Izrael marad, de másképpen. Az IDF nem vonul ki teljesen az exklávéből, és megtartja az ellenőrzést a határok, a légterek és a fegyvercsempészet útvonalai felett.
A Gázát körülvevő, hivatalosan „biztonsági övezetnek” nevezett sáv izraeli katonai felügyelet alatt áll majd. A hivatalos kommunikáció szerint ez „nem megszállás, hanem védelmi zóna”, de a gyakorlatban Izrael tartós biztonsági jelenlétét jelenti a Gázát körülvevő térségben.
A belső területeken a rendfenntartás és a civil irányítás egy arab országokból álló stabilizációs erőre (ISF) és a Hamászhoz nem köthető palesztin adminisztrációra hárulna. Izrael nem vállal közvetlen felelősséget Gáza mindennapi irányításáért, ugyanakkor megtartja a katonai beavatkozás jogát bármikor, ha a nemzetközi erők kudarcot vallanának.
Ez a modell sem teljes kivonulást, sem tartós megszállást nem jelent, hanem inkább egy „biztonsági protektorátust", amelyben Izrael katonailag továbbra is jelen van, de a politikai és adminisztratív teret átengedi másoknak.
A terepen a tűzszünet beálltával az IDF visszavonul a „sárga vonalig”, de terület több mint felét kontroll alatt tartja.
Még sokára derül ki, hogy Izrael győzelme pürrhoszi-e
Katonai értelemben Izrael elérte a fő célokat: a Hamász parancsnoki hálója szétzilált, a fegyverutánpótlás kulcspontjai – mindenekelőtt Rafah és az egyiptomi határ – izraeli ellenőrzés alatt vannak, a városi fellegvárak felszámolása megtörtént. Ez a fölény tette lehetővé a mostani megállapodás első fázisát.
Politikailag azonban nincs lezárás: a gázai kormányzás, a rend fenntartása és a tényleges fegyvertelenítés kikényszerítése jövő idejű vállalás, súlyos végrehajtási kockázatokkal.
Az iráni hálózat visszaszorítása végzetesen szűkítette a Hamász mozgásterét, de nem szüntette meg teljesen a fenyegetést. Ezért a határmenti elrettentő szigor és az utánpótlási útvonalak zárása napi feladat marad. A kérdés valójában tehát nem az, hogy Izrael nyert-e, hanem hogy milyen áron, és hogy a kezdeti siker mennyire tartható fenn.
Pürrhoszi győzelem akkor lesz, ha a nemzetközi rendfenntartás megbicsaklik, létre sem jön vagy jelentősen késik, a fegyvercsempészet újraéled, a gázai belső rend széthullik, és a front Izrael északi határán vagy Ciszjordániában nyílik meg újra.
Konszolidált győzelem akkor lesz belőle, ha az új palesztin adminisztráció valódi szolgáltatásokat nyújt, képes rendet tartani, a határzár működik és a regionális elrettentés következetes marad.
A mostani alku mindenképpen a háborús célok elérése felé mutat, de a valódi siker a végrehajtáson dől el. Az alapkonfliktus messze nem ért véget, ezért a tartós békéhez még mérhetetlen politikai türelemre lesz szükség.
Nagy kérdés, hogy ilyen felelős magatartásra vajon az összes érintett készen áll-e.