Liverpooli kenguru-csel, se zakó, se bunda Belgrádban, csukacsíkfényesítés a KEK-döntő előtt. Éppen fél évszázada, 1975. május 14-én játszott másodszor és utoljára európai kupadöntőt a Ferencvárosi TC.
HIRDETÉS
A zöld-fehérek ugyan vereséget szenvedtek a mára már megszűnt Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) döntőjében, de egyrészt emiatt sem kell szégyenkezniük, másrészt az oda vezető útra igazán büszkék lehetnek.
A mai szurkolók többsége, a fiatalok, már nem láthatták játszani azt az együttest, így nem is lehetnek emlékeik azokról az időkről, amikor a magyar labdarúgás, illetve reprezentánsai még nagyon komoly tényezőnek számítottak Európa, sőt, a világ labdarúgásában.
Ennek alátámasztására tán elég annyi, hogy az 1974/75-ös KEK-ben – a sorozat mezőnyéből kizárólag az eddigi BEK-, illetve BL-győzteseket kiemelve – olyan sztárcsapatok, mint a Real Madrid, a Liverpool, a Benfica, a Crvena Zvezda, vagy a PSV Eindhoven csak álmodhattak a döntőbe jutásról. A Ferencváros viszont el is jutott a bázeli fináléba! Monaco? Bologna? Eintracht Frankfurt? Ők is futottak még…
A Ferencváros a KEK-sorozatot 1974. szeptember 18-án a walesi Cardiff City elleni 2–0-s győzelemmel kezdte, ami után a visszavágó (4–1 idegenben) sem okozott gondot. A következő ellenfél viszont igazi nagyágyú volt: a Fradinak az angol sztárcsapat Liverpoollal kellett szembenéznie.
Akkor ugyan még senki sem tudta, hogy a Liverpool hét olyan játékossal áll fel, akik a két szezonnal későbbi Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) győztesen megvívott döntőjében is a kezdő csapat tagjai lesznek, de hogy az angolokat felülmúlni nem lesz egyszerű, abban mindenki biztos lehetett annak ellenére, hogy néhány évvel korábban, kettős győzelemmel a Ferencváros jött ki jobban a két együttes párharcából (VVK 1967/68).
Hogy a fradistáknak eszükbe se jusson megijedni, arról a csapat – játékosként olimpiai bajnok – edzője, Dalnoki Jenő a liverpooli első mérkőzés előtt, az öltözőben gondoskodott. A mester azzal oldotta a feszültséget, hogy viccet csinált az ellenfél sztárjainak neveiből, így a nagyszerű Steve Heighway-t például simán csak Híg Vajnak nevezte.
A „kenguru-csel”
Ami ezután történt, annak már a fele sem volt tréfa. A parádésan védő kapus, Géczi István több időt töltött a levegőben, mint két lábbal a földön, de csak egy gólt kapott, amikor pedig már mindenki azt várta, hogy lefújják a meccset, jött Máté János, aki egy olyan csel után egyenlített, amely igazából soha nem létezett, a neve mégis generációk agyába beleégett (a gól ide kattintva tekinthető meg).
Az Üllői úti visszavágót ezután hatalmas érdeklődés előzte meg. A korabeli sportnapilap szerint harmincezren szorultak be a Fradi Üllői úti stadionjába. Villanyvilágítás nem volt, a mérkőzést hétköznap kora délután rendezték, a Magyar Televízió élőben nem adta, csak este felvételről, hogy a munkából hazatérő dolgozók láthassák.
Ugyan – a korra jellemző módon – egy túlbuzgó, piros karszalagos rendező, akinek az volt a feladata, hogy civilek ne tartózkodhassanak a játékoskijáró környékén, a már órákkal a mérkőzés előtt gyülekező tömeget a Springer szobornál figyelő és meditáló Géczi Istvánnak jelezte, hogy ki is az úr a háznál („Pistikém, ugye tudja, hogy ide nem lehet állni?!”), amivel a hálóőrt igencsak kihozta a sodrából, a mérkőzésen ennek semmi nyoma nem volt. Az ismét remeklő kapus nem kapott gólt, így társainak sem kellett lőniük (0–0). A még sokáig érvényben lévő szabály szerint, idegenben szerzett góljának köszönhetően a Ferencváros lépett tovább.
A legjobb négy közé jutásért ezután a svéd Malmö következett. Itt nem volt különösebb dráma, a Fradi idegenben 3–1-re nyert, ezután az itthoni 1–1 bőven elég volt a továbbjutáshoz.
Se zakó, se bunda Belgrádban
Az elődöntőben a Ferencvárost a jugoszláv Crvena Zvezdával sorsolták össze, a hazai első mérkőzést a nagy érdeklődés miatt a Puskás Aréna elődjében, a Népstadionban rendezték. Igencsak darálós meccsen a Fradi 2–1-re nyert, a budapesti meccshangulat azonban szinte semmi sem volt a belgrádi pokolhoz képest.
A jugoszláv főváros katlanjába, a Marakana stadionba 110 ezer néző abban a tudatban ment ki a mérkőzésre, hogy kedvenceik nyilvánvalóan bejutnak a KEK-döntőbe. Szó se róla, meggyőződésüket volt mire alapozniuk: az előző körben a Zvezda kétgólos hátrányból indult otthon nem kisebb klub, mint a Real Madrid ellen, mégis kicsikarta a továbbjutást, amit a Fradi ellen állítólag már a mérkőzés előtt szeretett volna bebiztosítani.
A belgrádi meccsen azután nem csak bunda, de zakó sem volt. Ugyan a találkozó vége felé a párharc összesítésben hosszabbításra állt (2–1-re vezetett a Zvezda), az emberhátrányban játszó Ferencváros egy jogos tizenegyessel egyenlített. Na de milyen büntető volt az!
De! Ha kínos lassúsággal is, de beért (2–2).
A továbbjutást jelentő gólt szerző Megyesi István a büntető értékesítésére az idézett könyvben úgy emlékezett, hogy a belgrádi szurkolók annyi fáklyát égettek, hogy a kapu mögötti lelátó fényei valósággal elvakították: „Szinte nappali fényárban úszott a tribün, de ezt a látványt, mint ahogy minden más zavaró tényezőt is, megpróbáltam kikapcsolni".
Sikerült!
A Ferencváros tehát bejutott a bázeli döntőbe, amely előtt, amikor a csapat már a mérkőzésre készülődött a St. Jakob stadion öltözőjében, nem mindennapi (vagy talán a korra − és nem csak az akkorira? − nagyon is jellemző) dolog történt.
A fentiek alapján nem zárható ki, hogy a német sportszergyártó cég a játékosoknak a döntő előtt új cipőket küldött, azok azonban útközben valahol − valaki(k)nél? −„elakadtak” és a csapathoz már nem jutottak el. De hogy tényleg ez történt-e?
Valószínűleg soha nem derül ki. És az is valószínű, hogy a KEK-döntőt a szovjet Dinamo Kijev nem ezért nyerte meg (3–0) a Ferencváros ellen. A játékosok, köztük a belgrádi kiállítása miatt a fináléról lemaradó Bálint László is, egyhangúan elismerték: az ellenfél jobb volt.
Játékerőben talán nem, a végeredmény viszont mégis ezt mutatja. Tíz évvel azután, hogy a Ferencváros 1965-ben megnyerte a VVK-t, második lett a KEK-ben (1964-ben az MTK is ugyanezt az eredményt érte el). Ennek értékéről még annyit: azóta csak – tíz évvel később, 1985-ben, az UEFA-kupában – a Videoton játszott európai kupadöntőt a magyar futballcsapatok közül.
