Az ’56-os forradalom fejleményeként számos kiváló sportoló távozott külföldre. Megkörnyékezték Papp Lászlót is, de a legendás bokszoló maradt.
HIRDETÉS
Az 1956-os forradalom, illetve annak leverése az élet minden területére, így a sportéletre is jelentős hatással volt – nem csak Magyarországon. A forradalom október 23-i kitörése után kevesebb mint egy hónappal, a szovjet csapatok november 4-i bevonulása után csupán két és fél héttel, november 22-én kezdődött a melbourne-i olimpia, amelyen így egy meglehetősen zaklatott idegállapotban lévő magyar sportolói küldöttség vett részt.
Nem így a spanyolok, a svájciak és a hollandok, mert hazájuk olimpiai szövetsége közölte, sportolóik nem vesznek részt a melbourne-i játékokon, ha azon szovjet versenyzők is indulnak. A három ország távolmaradása talán kevéssé közismert, feledésbe merült tény Magyarországon, az már annál inkább (például akár a „Szabadság, szerelem” című filmből is), hogy a magyar sportolók jó része az országban zajló eseményektől szinte hermetikusan elzárva, a budai hegyekben végezte az olimpiai felkészülés hajráját.
Ezek után Ausztráliába eljutni sem volt egyszerű! Egy Melbourne-i utazás akkoriban természetesen már „alapból” is több időt vett igénybe, mint manapság, ráadásul a magyar csapatot szállító francia légitársaság a körülmények miatt nem vállalta, hogy gépe leszálljon Budapesten, ezért a magyar küldöttség tagjai előbb autóbusszal Prágába utaztak, majd onnan repültek Melbourne-be, ahová a prágai indulás után több mint egy héttel érkeztek meg.
Pótolhatatlan veszteségek
Addigra a szovjetek már vérbe fojtották a forradalmat, így a magyar sportolók egyrészt a szeretteik miatt érzett aggodalom árnyékában versenyeztek, másrészt sokan döntöttek úgy, hogy nem térnek haza a bizonytalanságba.
Csak a melbourne-i bajnokok, azaz a legnagyobb nevek közül említve néhányat, nem tért haza az olimpiáról többek közt az olimpia legeredményesebb versenyzője, a talajon, gerendán és felemás korláton egyéniben, valamint a kéziszercsapat tagjaként is olimpiai bajnok (ezzel az egy olimpián megszerzett aranyérmek tekintetében minden idők legeredményesebb magyar női olimpikonjának számító) tornász, Keleti Ágnes, valamint a vízilabda csapat néhány tagja, köztük az akkor második olimpiai aranyérmét nyerő háromszoros olimpiai bajnok (1952,1956 és 1964), Melbourne-ben a magyar küldöttség Forradalmi Bizottságának elnökeként funkcionáló, 1976-ban szövetségi kapitányként is aranyérmes Gyarmati Dezső, vagy a szovjetek elleni – a nemzetközi sajtóban vérfürdőnek titulált – mérkőzés hőseként elhíresült Zádor Ervin sem.
A legidősebb élő olimpiai bajnokként immár évtizedek óta újra Budapesten élő, most 103 éves Keleti Izraelben telepedett le, ahol rendkívüli megbecsülés övezte azért a munkáért, amellyel jelentősen hozzájárult az izraeli tornasport fejlődéséhez. Gyarmati két év után, 1958-ban végül mégis hazatért, Zádor viszont már csak látogatóba, 2012-ben bekövetkezett haláláig a kaliforniai Lindenben élt, ahol többek közt a legendás magyar származású amerikai úszó, a kilencszeres olimpiai bajnok Mark Spitz edzője is volt.
A melbourne-i olimpia idején 22 éves játékos gólt is lőtt a szovjetek elleni elődöntőben, majd nem sokkal a mérkőzés vége előtt az ellenfél egyik játékosa, Valentyin Prokopov megütötte őt, ami után vérző fejjel szállt ki a medencéből. Ezt kapták fel a nemzetközi sajtóorgánumok, amelyek Zádorban a levert magyar forradalom szimbolikus hősét láttatták, a 4-0-s magyar győzelmet pedig úgy tálalták, mint egy vérbe fojtott kis nemzet revánsát és diadalát az agresszor óriáshatalom ellen.
Egy az olimpiáról szóló összefoglaló szerint a levert forradalom miatt szerte a nagyvilágban nagyon sokan lettek „magyarszurkolók”, aminek előnyeit a versenyeken is érezhették sportolóink. Melbourne-ben „általános népszerűségnek örvendett minden magyar színekben induló sportember, sportágtól és helyezéstől függetlenül”, ami közrejátszhatott a jó szereplésben, a 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzérem megszerzésében, az összesített éremtáblázaton elért 4. helyben. (Az aranyérmek száma valószínűleg lehetett volna több is, ha például a sport- és politikai vezetés nem lépteti vissza a játékoktól a címvédő, világbajnoki ezüstérmes futballválogatottat, melynek – távolról sem vörös! – csillagai közül később Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán is a forradalommal kapcsolatos fejlemények miatt döntött a disszidálás mellett.)
Magáról az ütésről Zádor többször is úgy nyilatkozott, számára jobb lett volna, ha nem történt volna meg, mert hátralévő életében így mindenütt, mindig erről kérdezték. Mint mondta, az Egyesült Államokban voltak, akik az eset miatt egyenesen szabadságharcosnak kiáltották ki, pedig az ütés, amelyet kapott, csak egy egyszerű „versenybaleset” volt „szerencsétlen helyzetben, szerencsétlen politikai viszonyok közt”.
A játékostársai tudták, hogy nem jön haza
Zádor akkor döntötte el, hogy nem tér vissza Magyarországra, amikor a vízilabda csapat tagjai Ausztráliában az újságokból értesültek arról, hogy Magyarországon megkezdődött a levert forradalom utáni visszarendeződés. Döntését megosztotta a játékostársaival is, ennek tudatában ugrottak medencébe a mérkőzéseken. Később azután vízilabdázott az Egyesült Államokban is, de – mint mondta – az 1956-os események gyakorlatilag „kettétörték” a karrierjét.
A kora alapján Zádor még simán tagja lehetett volna az 1964-es olimpiát megnyerő csapatnak is – úgy ahogyan ’56-os csapattársai közül Gyarmati, Boros Ottó, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György és Mayer Mihály is –, ilyenformán egy olimpiai aranyat veszített ’56 miatt.
Az akkori idők a focisták mellett legnépszerűbb magyar sportolója, a Melbourne-ben zsinórban harmadik olimpiai aranyérmét nyerő ökölvívó, Papp László pedig talán a profi világbajnoki címet.
Merthogy ő hazajött.
Az édesanyám nélkül soha
Pappnak ugyan az akkori politikai viszonyok között egyedülálló módon megengedték, hogy profi karrierbe kezdjen, a hivatásosok között Európa-bajnok is volt, a világbajnoki címért és övért viszont már nem hagyták ringbe szállni. Ha Melbourne-ből nem tér haza, és – mondjuk Zádorhoz hasonlóan ő is – az Egyesült Államokban kezd új életet, ez aligha történt volna meg.
De vajon felmerült-e benne a disszidálás gondolata, hiszen nehéz elképzelni, hogy a mindmáig az ökölvívás legnagyobbjai között számontartott – ma úgy mondanánk – szupersztár ne kapott volna kecsegtetőbbnél kecsegtetőbb ajánlatokat arra az esetre, ha úgy dönt, hogy kint marad a nyugati világban?
„Persze, hogy agitálták! – válaszolta az Euronews megkeresésére ifjabb Papp László, a bokszcsillag fia, aki másfél éves volt a melbourne-i olimpia idején.
Ifjabb Papp László szerint a hazajövetel melletti legnyomósabb érv az volt, hogy édesapja semmiképp sem maradt volna kint sehol külföldön az édesanyja nélkül.
De pontosan tudták-e az olimpikonok, hogy mi van itthon, illetve, hogyan értesültek a magyarországi helyzetről?
„Nyilván nem volt egyszerű, nem volt még mobiltelefon meg internet… Meg aztán ugye, ott, Csehszlovákiában is – ahová a felkészülés végére kiutaztak – kommunizmus volt, hogy esetleg mit hazudtak nekik, nem tudom. De azért biztos eljutottak hozzájuk igaz hírek is, mert azért csak telefonáltak onnan, ahonnan lehetett” – mondja ifjabb Papp László.
Ne menj sehova, megyek haza!
„Anyám mesélte később, hogy apám még Melbourne-ből is haza tudott telefonálni az amerikai színekben induló Puerto Ricó-i José Torres elleni döntője, azaz a győzelme után. Anyámmal beszélt, kérdezte mi van, anyám meg mondta, hogy baj van, de úgy nincs baj, hogy minket nem ért semmiféle atrocitás. Anyám aztán megkérdezte tőle, hogy ne menjen-e ki velem Bécsbe, mire apám azt mondta, ne, ne menjél sehova, megyek haza”.
Bár a fentiekből kiderül, hogy mindenki „Papp Lacija” elsősorban a családja, a szerettei miatt tért haza, nem zárható ki, hogy a magyar sportvezetők már ekkor a profi karrier ígéretével is ösztökélték erre. A vezetők tudhattak a nyugati megkeresésekről, mert – mint ifjabb Papp László mondja – „nyilván voltak ott besúgók”, más kérdés, hogy aki nem akart hazatérni, azzal semmit sem tehettek, „nem lehetett lefogni, erőszakkal kényszeríteni, hogy hazajöjjön, vagy ilyesmi”.
A bokszlegenda fia hozzáteszi, úgy tudja, a magyar kormány megállapodott a sportolókat az olimpiáról hazaszállító légitársasággal, hogy a gép nem száll le Rómában, azonban mégis leszállt, és sokan onnan „dobbantottak”.
Akár Melbourne-ből, akár máshonnan „léptek le”, a magyar olimpiai küldöttségből több tucatnyian – például a vízilabdázók közül Martin Miklós, a csapatban olimpiai bajnok kardvívó, Magay Dániel, a férfi párbajtőrcsapattal ezüstérmes Rerrich Béla, az előző, helsinki olimpián két aranyérmet nyert Szőke Kató úszó, az 1500 méteren korábban világcsúcsot futó Tábori László, valamint Tábori, Iharos Sándor és Rózsavölgyi István edzője, Iglói Mihály, vagy az evezős Zimonyi Róbert, aki később amerikai színekben lett olimpiai bajnok – kezdtek távol a hazájuktól új életet, ami (annak az egyes források szerint több ezer magasabb és kevésbé magas szinten versenyző sportolónak a távozásával együtt, akik a zűrzavaros időkben disszidáltak) alapjaiban rengette meg a magyar sportot.
