A Fővárosi Szociális Közalapítvány 35 millió forinttal támogatta az ,,Első a lakhatás Pesten és Budán" elnevezésű projektet. Így 5 bérlakást tudtak felújítani. Stábunk meglátogatta az egyik családot, ahol nem nyomort, hanem reményt talált.
HIRDETÉSKépzeljük el, hogy egy alsó középosztálybeli családban élünk. Mindig van pénz párizsira, de a téliszalámit csak akkor engedjük meg magunknak, ha sokan hagytak a bisztróban borravalót, vagy a szomszéd adott pár tízezer forintot, amiért segítettünk a terasz lebetonozásában. Egyszerű, de nyugodt élet ez, amiben hisszük, hogy van helye 3 gyereknek. Sőt még akár egy nagyobbacska hitelnek is, hogy ne vigye el a bérletidíj a fizetés harmadát.
Egy üzenetre az utcától
Tünde pont ilyen életet élt, mígnem a válságra hivatkozva férje inkább Franciaországban próbált szerencsét. Egy ideig jöttek az utalások, aztán hirtelen teljes csend. A középkorú anya nem tudott dolgozni a három kisiskolás mellett. Sorban adta el ingóságait, és közben abban reménykedett, hogy előkerül a férje. Helyette azonban csak egy levél jött a lehető legrosszabb hírrel: a férfi új párral kezdett új életet, hátrahagyva 3 gyermekét és sokmillió forint hitelt. Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy örökre megváltozzon 4 ember élete. Ez a levél indította el őket a lejtőn.
Tünde idegösszeroppanást kapott, és azóta nem képes felidézni a konkrét történéseket-időpontokat. Csak annyit tud, hogy sok-sok évet töltöttek az utcán. Lánya éppen betöltötte 18. életévét, így még a lakás elárverezése előtt elköltözött akkori párjához. Azóta lenézi édesanyját, és nem hajlandó neki felvenni a telefont. Még a testvéreivel sem tartja a kapcsolatot. Márpedig a két fiatal fiú a poklok poklát élte át az utcán. Télen egész nap villamosoztak, hogy ne fagyjanak meg, karácsonykor pedig plázákban állták körbe a hatalmas karácsonyfát, mintha egy ,,normális” család lennének.
Budapest összes hajléktalanszállóját körbejárták. Voltak koedukáltak, ahol együtt lehettek, de ha szétválasztották őket, mindig a Keleti pályaudvar előtt találkoztak. Tündét ilyenkor egy plüssmackó emlékeztette a fiaira. Az idősebb fivér, Ádám azonban nem bírta a nyomást. Egyre többet ivott, majd kábítószerfüggő lett. Szerettei már nem tudták megmenteni, 2 éve, mindössze 32 évesen megállt a szíve egy budapesti parkban.
Így Tündének nem maradt más támasza, mint legkisebb gyermeke, Krisztián. Ő volt az, aki megvédte édesanyját, amikor egy hajléktalanszállón zaklatták, és ő látta el, amikor hetekre kórházba került. Krisztián sohasem vesztette szem elől a célt: tisztességes életet szánt magának és édesanyjának. Elvégzett 10 osztályt, de leérettségizni nem tudott, mert mindig dolgoznia kellett. Ráadásul miután tudták, hogy nagy szüksége van a pénzre, a lehető legalacsonyabb fizetséget kapta…már ha kifizették. Szabadidejében mégis megtanult angolul és elkezdett egy kőbányai baptista közösségbe járni. Nem csak imádkozott, de önkénteskedett is. Rászorulóként segítette a rászorulókat. És ezen a ponton a karma, a sors vagy az univerzum meghálálta a kitartását.
Első a lakhatás Pesten és Budán
Az Utcáról Lakásba! Egyesület 10 éve küzd a lakhatási szegénység ellen. Céljaikat így foglalták össze weboldalukon:
,,A biztonságos lakhatás alapvető feltétele a méltóságteljes életnek. Hiszünk benne, hogy az erőforrások igazságos elosztásával egy szolidáris társadalomban méltó lakhatást lehet biztosítani mindenki számára. Ennek érdekében modellprogramokat dolgozunk ki és működtetünk, amelyekben önálló lakhatást nyújtunk hajléktalan és rászoruló embereknek. Együttműködünk önkormányzatokkal és magánemberekkel, szociális bérlakás-hálózatot és lakásügynökséget működtetünk. Jelenleg alapprogramunkban 101 ember lakhatását biztosítjuk. Az Egyesület célja, hogy minél több közterületen élő hajléktalan ember költözhessen szociális bérlakásba. Jelenleg ebben Budapesten tudunk segítséget nyújtani, kis ügyfélkörnek. Emellett célunk, hogy ezt innovatív lakáspolitikai eszközök bevezetésével és támogatásával segítsük elő."
Az ULE nemrég új programot indított melynek neve ,,Első a lakhatás Pesten és Budán". Ezt a kezdeményezést 35 millió forinttal támogatta a Fővárosi Szociális Közalapítvány. Így az egyesület 5 bérlakást tudott parkettától a plafonig felújítani. Négyet Kőbányán, egyet pedig a II. kerületben. Molnár Viktória szociális munkás az Euronewsnak elmondta: a szakmunkákat profik végezték, de a kisebb munkálatokba – úgy, mint festés, glettelés - önkénteseket, sőt a későbbi lakókat is bevonták. Ennek egyrészt szemléletformáló hatása van, másrészt a beköltözők így igazán magukénak érezhetik új otthonukat.
Hajléktalan vagy lakhatási szegény?
A Máltai Szeretetszolgálat adatai szerint Magyarországon 2-3 millió ember él lakhatási szegénységben. Ők nem hajléktalanok, csak nagyon nehezen tudják kigazdálkodni a bérleti díjat. Nem csoda, hiszen vidéken 200 ezer forintot is elkérnek egy jó állapotban lévő, 40 négyzetméteres, másfél szobás lakásért, Budapesten pedig ugyanez 270 ezer forintba is kerülhet. Ezt sokszor még azok sem tudják kifizetni, akiknek van munkájuk. Az egyetlen megoldás a szociális bérlakás lenne. A rendszerváltást követően megindult ezeknek az ingatlanoknak a privatizációja, aminek eredményeképp mára országszerte mindössze 110 ezer önkormányzat által kezelt lakás maradt, ami kritikusan kevés.
Ehhez csapott hozzá most az ULE még ötöt. Így már láthatjuk, hogy mekkora a hiány és milyen nehéz kiválasztani azokat, akik leginkább megérdemelnek még egy esélyt. Molnár Viktória szerint rengeteg mindent kell mérlegelniük. Aki beköltözik be tudja-e fejezni a tanulmányait? Van-e esélye arra, hogy munkát talál, amiből fizetheti a rezsit? Vannak-e rászoruló rokonok, akiket szintén be tud költöztetni? És persze gondolniuk kell azokra az idősekre és betegekre is, akik már valószínűleg nem élnének túl még egy telet a fagyos utcán.
A hűséges fiú
Az Utcáról Lakásba Egyesület a helyi civilszervezetektől és utcai segítőktől kér ajánlásokat, hiszen ők ismerik legjobban a rászorulókat. Így került a képbe a 24 éves Krisztián is. Az aprócska kőbányai garzont eredetileg neki ajánlották fel, de a fiú egyből jelezte: édesanyja is hajléktalanszállón él, ezért ketten költöznének. Krisztián a munka mellett hetekig járt festegetni és szépíteni az új otthont. A földszinti cselédlakás új nyílászárókat és szigetelést kapott, hogy alacsony legyen a rezsije. A támogatásból pedig új gépek is kerültek a konyhába, mosógép és kávéfőző.
Tünde könnybe lábadt szemmel mesélte, hogy végre addig zuhanyozhat, ameddig akar. Nem dörömbölnek az ajtón és nem fenyegetik mások, ha egy perccel tovább maradt bent. Arra a kérdésre, hogy ,,Minek örül a legjobban?” mégis azt felelt: ,,Annak, hogy minden este együtt lehetek a fiammal”.
Persze visszarázódni a hétköznapokba korántsem könnyű. Bár Tünde kap egy kis segélyt, a bank még mindig nem hagyja békén, és minden hónapban inkasszálja a férj által hátrahagyott törlesztőrészletet. A lakásnak pedig van egy alacsony bérletidíja, amit az önkormányzat annak ellenére beszed, hogy a ház előtti parkolóautomatában is több pénz gyűlik össze egy nap alatt.
Azt Tünde is belátta, hogy még nem tud jól bánni a pénzzel. Elvégre éveken keresztül nem kellett tartalékolnia vagy bevásárolnia. Ha kapott néhány forintot, abból egyből ennivalót vett a fiainak. Most viszont ott áll a végtelen pultok előtt, és csak szörnyülködik, hogy mennyire megdrágult minden. Utolsó emléke az, hogy 1000 forintból az egész családjának főzött, most pedig egy kenyeret is alig tud venni belőle.
Ettől függetlenül újra van valamije, amit már nagyon régen elvesztett: a remény. Tünde csak halkan árulta el: a legnagyobb álma, hogy Krisztián ennyi szenvedés után végre megtalálja élete párját, és ő vigyázhasson az unokákra, míg a fiatalok bepótolják az elvesztegetett éveket. Ő ezt kívánta a pláza karácsonyfája alatt állva is, csakhogy most először, hála az Utcáról Lakásba! Egyesületnek, ez a kívánság akár valóra is válhat.